Egész aranyló délután
csak szeltük a vizet,
két ügyetlen, parányi kar
buzgón evezgetett,
küszködtek a kormánnyal
a parányi kis kezek.

Három kőszivü kisleány!
Ily álomszép időben
nem átall kérni egy mesét,
mely „száll, mint füst a légben”.
Mit ér egy árva nyelv, ahol
három szól ellenében?

Az első kislány szigorú,
azt parancsolja: „Rajta!”
Reménykedik a második:
„Milyen lesz? Csudafajta?”
A harmadik belekotyog,
sose pihen az ajka.

De aztán csend lesz hirtelen,
s már a tündér nyomában
barangolnak az új csodák
ismeretlen honában,
hol vad s madár beszél. Kicsit
hisznek is a csodában.

Ám a képzelet kútfeje
apadni kezd. Elég!
Fáradt a mesélő ajak,
hagyjuk hát a mesét.
„Majd folytatom...”
„Most van a  m a j d !”
sikongják szerteszét.

Így nőtt, szövődött a mese,
amíg a perc haladt.
Most vége. Összefűztem a
fura-szín szálakat,
s víg csolnakunk már hazatart
az alkonypír alatt.