Kilencedik fejezet

Az Ál-Teknőc története

– Jaj, csakhogy végre újra láthatlak, édes kis nagymamám! – örvendezett a Hercegnő, s szeretettel karon fogta Alice-t.

Alice igen örült, hogy a Hercegnőnek ilyen jó kedve van. Csak azt nem tudta, miért nevezi őt nagymamájának.

„Az előbb a konyhában nyilván a sok borstól volt olyan borsos hangulatban – gondolta. – Ha egyszer majd hercegnő leszek – tűnődött, s elszomorodott, mert kevés reménye volt ahhoz, hogy valaha is hercegnő legyen –, akkor sohase lesz bors a konyhámban. Jó a leves anélkül is! Lehet, hogy az emberek csak a borstól olyan mérgesek – fűzte tovább gondolatait, és nagyon örvendett annak, hogy valami új igazságot fedezett föl. – Az ecettől lesznek savanyúak, a kinintől keserűek és a törökméztől édesek. Bárcsak köztudomásúvá válna mindez, akkor legalább a felnőttek nem lennének olyan szűkmarkúak a cukor osztogatásában.”

Alice közben teljesen megfeledkezett a Hercegnőről, s meglepődött, mikor az megszólalt a füle mellett.

– Úgy látszik, elgondolkoztál, édesem, attól állt el a szavad. Várj csak. Tudok erre egy jó közmondást, csak nem jut hamarjában az eszembe.

– Talán nincs is rá közmondás – jegyezte meg Alice.

– Dehogyis nincs, te kis csacsi. Mindenre van közmondás – felelt a Hercegnő, s még jobban belecsimpaszkodott Alice-be.

Alice szerette volna lerázni magáról. Először azért, mert a Hercegnő szörnyen csúnya volt, másodszor pedig azért, mert a csontos, hegyes álla épp Alice válláig ért, s folyton szurkálta őt. Alice azonban nem akarta megsérteni, hát inkább tűrte.

– Most már rendesebben játszanak – szólt, hogy másra terelje a szót.

– Erre azt szokták mondani: Rend a dolgok lelke és veleje. Akinek pedig rendben a szénája, annak nem fáj a feje.

– Én is úgy hallottam: Ki-ki maga háza előtt söpörjön – szólt Alice.

– Ez is ugyanazt jelenti – mondta a Hercegnő, éles állával egyre szurkálva Alice vállát. – Különben azt is szokták mondani: Ki-ki saját szerencséjének a kovácsa.

„Hogy szereti a közmondásokat” – gondolta Alice.

– Tudod, miért nem ölelem át a derekadat? – kérdezte váratlanul a Hercegnő. – Azért, mert félek a flamingódtól. Nem csíp?

– De bizony, alighanem csíp – válaszolt gyorsan Alice, nehogy a Hercegnő átölelje a derekát.

– Csip-csip csóka, vak varjúcska – idézte a Hercegnő.

– Ez nem vak – mondta Alice.

– Persze hogy nem vak. Csóka a csókának nem vájja ki a szemét. Régi közmondás.

– Csakhogy ez nem is csóka – ellenkezett Alice.

– Hát persze hogy nem csóka – nevetett a Hercegnő. – Nem illik más tollával ékeskedni. Ez pedig azt jelenti, hogy: Légy az, aminek látszani akarsz. Vagy egyszerűbben és rövidebben: ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.

– Ha le tetszenék talán írni, akkor jobban megérteném – mondta udvariasan Alice. – Kicsit nagyon hosszú.

– Ez még semmi – dicsekedett a Hercegnő. – Még sokkal hosszabbakat is tudok.

– Ne tessék vele fáradni – kedveskedett Alice.

– Ó, nekem ez nem fáradság. Szívesen csinálom. Örömet akarok vele szerezni neked.

„Szép kis öröm. Ha születésnapomra csak ilyesmit kapnék; nem nagyon örülnék neki” – gondolta Alice, de mondani azért nem mondta.

– Már megint elgondolkoztál? – kérdezte a Hercegnő, s újra megszúrta Alice-t a csontos állával.

– Hát már gondolkozni se szabad? – fakadt ki Alice, mert kezdte unni a dolgot.

– Dehogynem szabad – folytatta a Hercegnő. – Söpörjön ki-ki...

Ebben a percben azonban Alice nagy meglepetésére a Hercegnő a tanulságot lenyelte, s remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Alice fölpillantott. Hát látta, hogy a Királynő áll előttük összefont karral, villámló szemmel.

– Remek az idő, felség – rebegte a Hercegnő fakó, élettelen hangon.

– Utoljára mondom – kiáltott lábával dobbantva a Királynő. – Vagy eltűnsz innen, vagy azonnal leüttetem a fejedet. Válassz a kettő közül.

A Hercegnő választott. Már ott se volt.

– No, menjünk vissza játszani – mondta a Királynő Alice-nek.

Alice úgy meg volt rémülve, hogy szólni sem tudott. Némán ballagott a Királynő után a krokettpálya felé.

A vendégek fölhasználva a Királynő távollétét az árnyékban hűsöltek, de mihelyt megpillantották, eszük nélkül futottak vissza a pályára, mert azt kiáltotta feléjük, hogy egy pillanatnyi késedelem a fejükbe kerülhet.

Megint játszottak. A Királynő folyton-folyvást lármázott és kiabált: „Üssétek le a fejét! Üssétek le a fejét!” Az elítélteket azonnal katonák vették őrizetbe, akik ilyenformán kénytelenek voltak abbahagyni azt, hogy ők legyenek a kapuk, így aztán vagy egy félóra múlva egyetlen kapu se maradt, a játékosok pedig – a Király, Királynő és Alice kivételével mindnyájan őrizetben voltak halálos ítélettel a fejükön.

Végre a Királynő belefáradt a játékba, abbahagyta, s lihegve így szólt Alice-hez:

– Láttad már az Ál-Teknőcöt?

– Még nem – felelte Alice. – Azt se tudom, hogy mi az.

– Belőle készül a teknősbékaleves.

– Sohasem láttam még.

– No, gyere, majd levezetlek hozzá, és ő elmondja a történetét – mondta a Királynő.

Elindultak együtt. Alice hallotta, amint a Király indulóban halkan odaszólt a társaságnak:

– Mindnyájatoknak megkegyelmezek.

„Jaj, hála istennek” – gondolta Alice, mert már megijedt attól, hogy itt mindenkit lenyakaznak.

Amint mentek-mendegéltek, hát egyszerre csak látják, hogy egy Griffmadár sütkérezik előttük az út közepén a porban, és szundikál.

(Ha még nem láttatok Griffmadarat, nézzétek meg a képen.)

– Kelj föl, te lomha dög – rivallt rá a Királynő –, s mutasd meg ennek a kislánynak az Ál-Teknőcöt. Nekem most vissza kell mennem, mert jelen kell lennem a kivégzéseknél. – Azzal megfordult, és otthagyta Alice-t a Griffmadárral.

Alice nem szívesen maradt egyedül ezzel a szörnyeteggel, de azt gondolta, hogy mellette is van olyan biztonságban, mint a kegyetlen Királynő mellett, hát ott maradt.

A Griffmadár föltápászkodott, megdörzsölte szemét, várt, amíg egészen eltűnik a Királynő, s akkor elkacagta magát.

– Kétkrajcáros komédia.

– Micsoda? – kérdezte Alice.

– Hát a Királynő – mondta a Griffmadár. – Csak a szája jár. Sohase végeztet ki senkit. No gyere.

Mindenki csak így beszél velem: „No, gyere!” – duzzogott magában. Alice, s lassan a Griffmadár után ballagott. – „Soha ennyit nem parancsoltak még nekem életemben.”

Nem kellett messze menniük. Nemsokára megpillantották az Ál-Teknőcöt. Szomorúan üldögélt egy sziklapárkányon. Amikor a közelébe értek, Alice hallotta, hogy oly keserveseket sóhajt, mintha a szíve épp akkor repedne ketté. Nagyon megsajnálta.

– Mi a baja? – kérdezte a Griffmadártól.

A Griffmadár úgy felelt, mint az imént:

– Kétkrajcáros komédia. Csak a szája jár. Az a baja, hogy nincs semmi baja. No, gyere.

Fölmásztak a sziklapárkányra az Ál-Teknőchöz. Az nagy, könnyes szemekkel tekintett rájuk, s egy kukkot se szólt.

– Ez a kislány látni akar téged – mondta a Griffmadár. – Meg aztán meséld el neki az élettörténetedet.

– Jó, majd elmesélem – mondta az Ál-Teknőc mély, kongó hangon. – Üljetek le, s amíg be nem fejeztem, senki se szóljon közbe.

Leültek. Néhány percig senki se szólt egy szót se.

„Vajon hogy akarja befejezni, ha el se kezdi?” – gondolta Alice, de türelmesen várt.

– Réges-régen valamikor – kezdte mély sóhajjal az Ál-Teknőc – igazi teknőc voltam.

Ezeket a szavait hosszú-hosszú csönd követte. Csupán a Griffmadár vijjogott velőtrázóan, hogy „Krkrkr”, s olykor az Ál-Teknőc nagy búsan fölzokogott.

Alice már föl akart kelni, hogy megköszönje szépen az „érdekes élettörténetet”, de arra gondolt, hátha még sincs vége. Várt, és nem szólt.

– Amikor kicsinyek voltunk – folytatta végre az Ál-Teknőc valamivel nyugodtabban, noha még mindig el-elfulladt a zokogástól –, a tenger fenekén jártunk iskolába. Volt ott egy tanítónk. Vén Teknősnek hívtuk.

– Miért hívták Vén Teknősnek? – csodálkozott Alice.

– Mert telitömte tudással a tökfejünket – förmedt rá az Ál-Teknőc. – Jaj, de buta vagy!

– Szégyelld magad, hogy ilyen egyszerű dolgot kérdezel! – pirongatta a Griffmadár.

Aztán mind a ketten elhallgattak, s olyan szemrehányó tekintetet vetettek szegény Alice-re, hogy az csaknem a föld alá süllyedt szégyenletében. Végre a Griffmadár így szólt az Ál-Teknőchöz:

– No, folytasd, öreg cimborám. Különben ítéletnapig se lesz vége.

– Szóval – folytatta az Ál-Teknőc –, a tenger fenekén jártunk iskolába, akár hiszed, akár nem.

– Én egy szóval se mondtam, hogy nem hiszem – mentegetőzött Alice.

– De mondtad – erősítgette az Ál-Teknőc.

– Fogd be a szád! – rivallt rá a Griffmadár, még mielőtt az egy szót is szólhatott volna.

Az Ál-Teknőc folytatta.

– Mi ott a tenger fenekén roppant jó nevelést kaptunk. Naponta jártunk iskolába.

– Hát azért iskolába én is jártam – vágott közbe Alice. – Azzal igazán ne tessék annyira hencegni.

– Különórákat is vettél? – kérdezte aggódva az Ál-Teknőc.

– Hogyne – dicsekedett Alice. – Franciát és zongorát tanultam.

– Hát mosni?

– Azt már nem – méltatlankodott Alice.

– Nem is volt az jó iskola akkor – mondta az Ál-Teknőc megkönnyebbülten. – A miénkben felszámították a franciát, a zongorát és a mosást.

– Nem sok szükséged lehetett a mosásra a tenger fenekén – mondta Alice.

– Nem volt rá úgyse pénzünk, hogy megtanuljam – sóhajtotta az Ál-Teknőc. – Én csak azt tanulhattam, ami a rendes tananyag volt.

– S az mi volt? – faggatózott Alice.

– Hát először is számtan. Aztán másztan – mondotta síri csendben az Ál-Teknőc.

– Mi az a másztan? – kérdezte Alice.

– Nahát, még azt se tudod? – szörnyülködött a Griffmadár. – Hogy mekkora szamár vagy.

Alice megszeppent, de azért tovább érdeklődött:

– Írni tanultak?

– Nem – zokogott az Ál-Teknőc –, csak sírni.

– Olvasni?

– Csak olvadni.

– Rajzolni?

– Csak majszolni. De tanultunk angolnául is.

– Talán angolul ? – nevetett most már Alice.

– Angolnául, ha mondom – ismételte az Ál-Teknőc.

– Én ezt, sajnos, nem tanulhattam – panaszkodott a Griffmadár. – Csak repülőiskolát végeztem, fönn a levegőben. Volt egy tanítóm, egy vén Holló. Szegény mindig azt hajtogatta: „Kár, kár.” Kár érte.

– Kár – sóhajtott az Ál-Teknőc is. Mind a ketten zokogva a mancsukba temették arcukat.

– És hány órát tanultak naponta? – kérdezte Alice, hogy másra terelje a szót.

– Első nap tizet – mondta az Ál-Teknőc –, aztán kilencet, aztán nyolcat, és így tovább, mindennap eggyel kevesebbet.

– Jaj, de furcsa órarend! – csodálkozott Alice.

– Igen, ez a fogyó rendszer szerinti órarend.

Alice-nek nagyon tetszett ez az órarend. Egy kicsit gondolkozott, majd kibökte:

– A tizenegyedik napon persze szünet volt.

– Na persze – mondta az Ál-Teknőc.

– Aztán mit csináltak a tizenkettedik napon? – érdeklődött tovább Alice.

– Semmit – szakította félbe a kérdezősködést a Griffmadár. – Akkor kezdődött a nagy-nagy szünidő, s azóta is tart szakadatlanul. Hagyjuk már az iskolát. Inkább meséld el neki, mit szoktunk mi játszani.