Első fejezet

Lenn, a Nyuszi barlangjában

Alice¹ már elunta, hogy tétlenül üldögéljen nénje mellett az árokparton. Egyszer-egyszer bepislantott abba a könyvbe, amelyet a nénje olvasott, de nem voltak benne se képek, se versek.

Mit ér egy könyv – gondolta Alice – képek meg versek nélkül?

Hát csak ült-üldögélt, s azon törte a fejét, már amennyire tőle telt – mert a rekkenő hőségtől egészen elálmosodott és megbutult –, hogy jobb volna fölkelni pitypangot szedni és füzért fonni belőle, amikor hirtelenül elsurrant mellette a piros szemű fehér Nyuszi.

Ebben semmi különös nem volt. Azon se csodálkozott Alice valami nagyon, hogy a Nyuszi ezt mondogatta magában:

– Jaj, istenem, még elkésem!

Alice később, amikor visszagondolt erre, ráeszmélt, hogy ezen csodálkoznia kellett volna, de most bizony egy csöppet se csodálkozott. Ám amikor a Nyuszi kihúzott egy órát a mellényzsebéből, és megnézte rajta, hogy hány óra, s aztán elrohant, Alice tüstént talpra ugrott. Eszébe villant, hogy ő eddig még sohase látott olyan nyuszit, akinek mellényzsebe lett volna, se pedig olyant, aki órát húzott volna ki a mellényzsebéből, hát kíváncsiságában utána iramodott a réten. Szerencsére még éppen láthatta, amint a Nyuszi besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt.

A következő pillanatban Alice utána ugrott, meg se gondolva, hogy is kerül majd vissza onnan.

A Nyuszi barlangja egy darabon egyenes volt, mint valami alagút, aztán hirtelenül lejtett, oly hirtelenül, hogy Alice egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba.

Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé, mert Alice-nek esés közben sok-sok ideje maradt arra, hogy körülnézzen, és eltűnődjék azon, mi fog vele legközelebb történni.

Először is lefelé kukkantgatott, hogy lássa, hová fog esni, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott. Aztán a kút falát vizsgálgatta és észrevette, hogy mindenfelé polcok meg könyvállványok vannak, néhol pedig térképek és festmények is lógnak szögekről. Lefelé zuhantában elkapott egy köcsögöt az egyik polcról. Ez volt ráírva: Narancs-jam. Csakhogy a köcsög, sajnos, üres volt. Alice hát nem merte ledobni a köcsögöt, mert attól félt, hogy agyonüt vele valakit. Ezért ügyesen egy polcra tette, amikor esés közben elsuhant mellette.

„Nahát – gondolta Alice –, én, aki ekkorát zuhantam, ezután egyáltalán nem félek majd attól, hogy legurulok a lépcsőről. Majd mondogatják otthon: micsoda bátor egy kislány. Sőt, akkor se fogok megnyikkanni, ha leesem az ötödik emeletről. (Ami elég valószínű.)”

Alice csak zuhant, zuhant, zuhant.

– Hát ennek már sohase lesz vége? Vajon hány mérföldet zuhantam eddig? – kérdezte fennhangon. – Valahol a föld középpontja felé járhatok. Várjunk csak! A föld középpontja felülről számítva körülbelül 4000 mérföldnyire lehet.

Alice sok mindenfélét tanult az iskolában, s ez nem a legjobb alkalom volt arra, hogy tudását fitogtassa, hiszen amúgy se hallhatta senki, mit mond. De azért, gondolta, sohasem árt a leckét fennhangon ismételgetni.

– Igen, annyira van: 4000 mérföldnyire. Csak az a kérdés, hogy hányadik szélességi és hányadik hosszúsági fokon?

Alice-nek halvány sejtelme se volt arról, hogy mi fán terem az a szélességi meg a hosszúsági fok. Csak tetszettek neki az ilyen komoly, tudós kifejezések.

Most újra rákezdte:

– Vajon keresztülesem-e a földgolyón? Jaj, de fura lesz, ha majd ott bukkanok ki, ahol az emberek a fejük tetején járnak, valahol a nyugati sarkon!

Alice örült, hogy ezt senki se hallja, mert élt a gyanúpörrel, hogy valamit mégsem egészen helyesen mondott.

– Majd meg kell ám kérdeznem valakit, hogy is hívják azt az országot. „Néni kérem; tessék megmondani: ez itt Amerika vagy Ausztrália?”

És Alice beszéd közben megpróbált pukkedlizni is – csak képzeljétek el, hogy valaki pukkedlizzék ilyenkor, amikor lefelé zuhan! Gondoljátok, hogy ti is meg tudnátok tenni?

– Jaj, milyen butának hisz majd a néni. Nem, inkább nem kérdezem meg. Talán majd ki lesz valahol írva.

Alice zuhant, zuhant, zuhant lefelé. Minthogy pedig semmi egyebet nem tehetett, megint beszélni kezdett:

– Azt hiszem, Dinah² nagyon fog búsulni utánam ma este. – Dinah a cicája volt. – Remélem, adnak majd neki tejecskét uzsonnára. Édes Dinah, de jó lenne, ha itt volnál velem! Az igaz, hogy a levegőben nincsenek egerek. De vannak bőregerek, s a bőregér az majdnem olyan, mint a rendes egér. Vagy inkább halacskát ennél?

Alice ebben a pillanatban hirtelen elálmosodott, félálomban dünnyögte:

– Kell a macskának halacska? Kell a macskának halacska?

Néha meg így:

– Kell a halacskának macska?

Mindegy volt, hogyan mondja, hiszen úgyse tudott rá felelni. Érezte, hogy elszundikál. Éppen azt kezdte álmodni, hogy Dinah-val kéz a kézben sétál, s nagyon komolyan vallatóra fogja őt:

– Hát most mondd meg, drága Dinah, milyen ízű a halacska!

Ekkor egyszerre – zsupsz! – egy halom rőzsére és száraz falevélre pottyant, ezzel vége is volt a zuhanásnak.

Alice egy csöppet sem ütötte meg magát. Tüstént talpra ugrott és körülnézett. De a feje fölött mindenütt sötétség volt. Előtte hosszú folyosó nyílt, s abban a rohanvást rohanó fehér Nyuszit pillantotta meg. Nem volt vesztegetni való ideje. Alice uccu utána, mint a szélvész, s még hallotta, amikor a Nyuszi a sarkon befordulva így sopánkodott:

– Jaj, jaj, tapsi füleimre, villás bajuszomra, még elkésem!

Alice a Nyuszi sarkában volt, de egy fordulónál elvesztette szem elől. Most egy hosszú, alacsony csarnokba ért, amelynek mennyezetéről egy sor lámpa világított lefelé.

Körös-körül ajtók voltak itt, de valamennyi zárva. Alice körbe járt, és sorba próbálgatta valamennyit, aztán elszontyolodva a csarnok közepére ment, s azon tűnődött, hogyan szabadulhatna ki innen.

Hirtelen egy háromlábú asztalkát pillantott meg, csupa-csupa üvegből. Ezen nem volt semmi egyéb, mint egy icike-picike aranykulcs. Alice első gondolata az volt, hogy ez a kulcs talán beleillik az ajtóba, de vagy a zár volt nagyon nagy, vagy a kulcs volt nagyon kicsi, ám sehogy sem akarta kinyitni egyiket sem. Amikor azonban Alice másodszor is körülnézett, megpillantott egy függönykét, amelyet eddig nem vett észre. A függöny mögött egy parányi, alig harminc centiméter magas ajtócska volt. Beledugta az icike-picike aranykulcsot a zárba, és roppant boldog volt, mert a kulcs beleillett.

Kinyitotta az ajtót, és látta, hogy egy szűk folyosóra nyílik, alig szélesebbre, mint holmi patkánylyuk. Letérdepelt, és a folyosón át olyan gyönyörű kertet pillantott meg, amilyent még soha életében nem látott.

Jaj, hogy szeretett volna kiszabadulni ebből a sötét csarnokból, künn sétálgatni a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkutak között! De még a fejét se tudta keresztüldugni az ajtón.

„Aztán ha a fejem még keresztülférne is – gondolta szegény Alice –, a vállam nélkül nem sokra mennék vele. De jó volna összecsukódni, mint valami távcső. Talán nem is olyan nehéz ez, csak tudnám, hogy kell kezdeni.”

Mert hát oly sok szokatlan dolog esett meg Alice-szel az utóbbi időben, hogy már azt kezdte hinni, semmi se lehetetlen.

Nem sok értelme volt, hogy a parányi ajtónál ácsorogjon, hát visszament az asztalkához. Titokban azt remélte, talál majd rajta még egy kulcsot vagy valami könyvet, s abból megtudhatja, hogyan lehetne úgy összecsukódni, mint valami távcső. Most azonban egy kis üveget talált rajta.

– Huncut legyek, ha ez itt volt az előbb – mondotta Alice.

Az üveg nyakára papírszelet volt ragasztva, erre pedig gyönyörű nagy betűkkel ezt írták: Igyál meg!

Hiába volt azonban odaírva: Igyál meg!, Alice sokkal okosabb volt, semhogy hűbelebalázs módra megigya.

– Előbb megnézem – mondta –, nincs-e ráírva: Méreg.

Tudniillik, már sok szép kis mesét olvasott olyan gyerekekről, akik megégtek, vagy akiket fölfaltak a vadállatok, vagy más, ehhez hasonló kellemetlenség érte őket, mert nem akartak jóakaróikra hallgatni, akik váltig figyelmeztették őket, hogy nagyon soká ne tartsák a kezükben az izzó piszkavasat, mert végül megégetik a kezüket, vagy hogy ha éles késsel belevágnak az ujjukba, az rendszerint vérzik. Egy percig sem feledkezett meg Alice arról sem, hogy ha nagyon sokat iszik egy olyan üvegből, amelyikre az van írva: Méreg, akkor előbb vagy utóbb rosszul lesz.

Mivel erre az üvegre nem volt ráírva: Méreg, Alice hősiesen belekóstolt, s roppantul ízlett neki. Szakasztott olyan íze volt, mintha cseresznyés lepényből, madártejből, mazsolaszőlőből, csokoládéból, pulykapecsenyéből és vajas pirítósból keverték volna össze. Hamarosan ki is itta az egészet, körömcseppig.

– Jaj, de furcsa! – szólt Alice. – Most összecsukódtam, mint valami távcső.

Csakugyan, az egész Alice egyszerre alig volt nagyobb húsz centiméternél. Örült, hogy már kifér a parányi ajtón, és kimehet abba a gyönyörű kertbe.

Előbb azonban várt néhány pillanatig, nem zsugorodik-e tovább. Egy kicsit izgatott is lett.

– Végül még az is megeshetik – mondotta –, hogy egészen elfogyok, mint a gyertya lángja. Vajon milyen is lennék akkor?

Próbálta elképzelni, milyen is a gyertyaláng, miután már elfújták. De nem emlékezett rá, hogy látta volna valaha.

Kisvártatva, miután meggyőződött arról, hogy nem történik vele semmi, elhatározta, hogy azonnal a kertbe megy. De amikor a parányi ajtóhoz ért, szegényke, akkor vette észre, hogy ott felejtette az icike-picike aranykulcsot. Visszatipegett érte az asztalkához, de már nem ért fel odáig. Látni jól láthatta a kulcsot az üvegen keresztül, és próbált is felmászni az asztal egyik lábán, de az asztal nagyon síkos volt. Végül pedig, amikor belefáradt a sok nekirugaszkodásba, leült szegényke a földre, és sírva fakadt.

– No, ne bőgj. Úgyis hiába bőgsz – parancsolta Alice magának szigorúan. – Azonnal hagyd abba.

Alice rendszerint jó tanácsokat adott önmagának, de, sajnos, ritkán követte őket. Néha meg annyira összeszidta önmagát; hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer – emlékezett – pofon is ütötte önmagát, mert csalt, amikor önmagával krokettet³ játszott.

Ez a furcsa kislány ugyanis szerette azt képzelni, hogy ő két személy. „Most azonban hiába képzelném, hogy két személy vagyok – gondolta szegényke –, még jó, hogy egy valamirevaló kitelik belőlem.”

Alice hirtelen egy kis üvegszelencét pillantott meg az asztal alatt a földön. Kinyitotta. Egy vékony szeletke süteményt talált benne. A süteményen mazsolaszőlőből gyönyörűen kirakva ezt olvasta: Egyél meg!

– Jó – mondta Alice –, megeszem. Ha megnövök tőle, elérem a kulcsot, ha pedig eltörpülök tőle, akkor kimászhatok alul az ajtórésen. Akár így, akár úgy, kijutok a kertbe. A többivel édeskeveset törődöm.

Beleharapott a süteménybe, közben pedig remegve mondogatta:

– Jaj, mi lesz? Jaj, mi lesz?

Kezét a feje búbjára illesztette, hogy megtudja, nő-e vagy törpül. De legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy se nem nőtt, se nem törpült. Igaz, hogy többnyire ez szokott történni, ha az ember süteményt eszik. Alice azonban már annyira megszokta, hogy mindig valami rendkívüli dolog történik vele, hogy már érthetetlennek tartotta, ha a dolgok a maguk rendes kerékvágásában haladtak.

Így hát Alice tovább evett, s hamarosan bekebelezte az egész süteményt.

 

Tartalomjegyzék

2. fejezet