Hatodik fejezet

Békétlenség, bors és baj

Alice néhány percig csak állt-állt a ház előtt, azon tűnődve, mit tegyen. Egyszerre valami libériás inas rohant az erdőből a ház felé. (Azért gondolta Alice inasnak, mert libériában volt, egyébiránt az arcából ítélve inkább halnak nézte volna.) Az inas erősen kopogott az ajtón bütykös ujjával. Erre egy másik libériás inas, akinek kerek arca volt s dülledt szeme, mint a békának, kinyitotta a kaput. Mind a két inas rizsporozott, bodorított hajat viselt. Alice-t furdalta a kíváncsiság, mi lehet itt, s egy kicsit előrelopakodott az erdőből, hogy hallgatóddzék.

A Hal-inas óriási borítékot húzott ki hóna alól, csaknem akkorát, mint ő maga, átnyújtotta a másik inasnak és ünnepélyesen így szólt:

– Őfelsége, a Királynő, arra kéri a Hercegnőt, kegyeskedjék elfáradni hozzá krokettezni. – A Béka-inas éppily ünnepélyesen ismételte a meghívást, csupán a szavakat cserélte föl egy kissé.

– A Hercegnőt arra kéri a Királynő Őfelsége, krokettezni kegyeskedjék elfáradni hozzá.

Erre mind a ketten hajbókoltak úgy, hogy göndör fürtjeik egymásba gabalyodtak s összeborzolódtak.

Alice nagyot kacagott ezen. Vissza is futott az erdőbe, hogy meg ne hallják. Mire ismét kikukkantott, a Hal-inas már elment, a Béka-inas pedig künn üldögélt a ház előtt a földön, s bambán bámult fölfelé az égre.

Alice félénken a kapuhoz sompolygott és kopogtatott.

– Hiába kopogtat – mondta a Béka inas. – Két okból. Először azért, mert én is kívül vagyok a kapun, akárcsak maga, másodszor pedig azért, mert odabenn olyan éktelen lármát csapnak, hogy ezt nem hallja meg emberfia.

Belülről csakugyan pokoli zenebona hallatszott. Folyton üvöltöttek, tüsszögtek, törtek-zúztak, mintha minden pillanatban egy-egy cserépedényt vagy csuprot vágtak volna földhöz.

– Kérem szépen – kérdezte Alice –, hogy juthatnék be?

– Akkor még lenne valami értelme a kopogtatásnak – folytatta a Békainas, nem is hederítve Alice kérdésére –, ha kettőnk közt volna a kapu. Ha maga benn volna, akkor kopogtathatna, és én kiengedhetném.

A Béka-inas, amint beszélt, egyre fölbámult az égre.

Alice ezt nagyon zokon vette tőle.

„De talán nem is tehet róla – mentegette Alice. – A szeme majdnem fönn van a feje búbján. No de azért válaszolhatna a kérdésemre.” – Hogy juthatnék be? – ismételte hangosan.

– Nekem itt kell rostokolnom holnap reggelig – mondta a Béka-inas.

Ebben a pillanatban a ház kapuja kinyílt, s egy jókora tál röpült a Béka-inas feje felé, az orrát meg is horzsolta, azután egy mögötte álló fán ízzé-porrá zúzódott.

– Vagy esetleg holnaputánig – tette hozzá a Béka-inas, mintha mi se történt volna.

– Hogy juthatnék be? – kérdezte Alice újból, még hangosabban.

– Az első kérdés – fontoskodott a Béka-inas –, hogy egyáltalában bejuthat-e?

Természetesen ez volt az első kérdés. Alice-t azonban a Béka-inas modora sértette.

– Rettenetes – mormogta –, mennyire fontoskodnak ezek az állatok. Valósággal megbolondítják az embert.

A Béka-inas erre megismételte előbbi kijelentését.

– Nekem itt kell rostokolnom holnap reggelig, esetleg holnaputánig is.

– Szóval mit tegyek? – kérdezte Aliee.

– Amit akar – felelte a Béka-inas, és fütyörészni kezdett.

– Ez hülye – mormogta Alice kétségbeesve. – Kár vele szóba állni.

Azzal kinyitotta a kaput, és belépett. A kapun át egy nagy konyhába jutott, mely telis-teli volt füsttel. A Hercegnő háromlábú széken ült a konyha közepén, s egy pólyást dajkált. A szakácsné a tűzhely fölé hajolt, s roppant rézkondérban levest kavargatott.

„Ezt ugyancsak megborsozták” – gondolta Alice, mivel körülötte jobbra-balra tüsszögtek.

A bors csakugyan szinte úszott mindenfelé. Maga a Hercegnő is tüsszentett olykor-olykor, a pólyás pedig hol bőgött, hol tüsszögött. Csak a szakácsné nem tüsszögött a konyhában meg egy nagy kutya. Az a tűzhely mellett ült, és szélesen vigyorgott.

– Kérem, tessék megmondani – érdeklődött Alice egy kicsit félénken, mert nem tudta bizonyosan, illik-e neki először megszólalnia –, miért vigyorog úgy ez a kutya?

– Azért, mert Fakutya – felelte a Hercegnő. – Semmi másért. Disznó!

Ezt a szót olyan dühösen ordította a Hercegnő, hogy Alice-ben megfagyott a vér. Később kiderült, hogy a pólyásra értette, nem rá. Erre Alice nekibátorodott, s így folytatta:

– Nem tudtam, hogy a Fakutyák vigyorognak. Még azt se tudtam, hogy a Fakutyák tudnak vigyorogni.

– Nemcsak hogy tudnak vigyorogni, hanem állandóan vigyorognak is – vetette oda a Hercegnő.

– Én eddig még egyetlen vigyorgó Fakutyát se láttam – mondta Alice kedveskedve, mert örült, hogy szóba ereszkednek vele.

– Mit tudsz te – szólt fitymálva a Hercegnő.

Alice-nek fájt a megjegyzés. Másra akarta terelni a beszédet. Ekkor azonban a szakácsnő levette a tűzről a roppant rézkondért, és mindent, ami a keze ügyébe esett, odavagdosott a Hercegnőhöz meg a pólyáshoz. Először a piszkavas röpült, aztán a csuprok, lábasok és tányérok következtek. A Hercegnő egy csöppet se törődött azzal, hogy az edényeket a fejéhez vagdossák, a pólyás pedig különben is úgy üvöltött, hogy nem lehetett eldönteni, miért bőg.

– Jaj, kérem, mit tetszik csinálni! – fakadt ki Alice, s halálos rémületében le-föl szaladgált. – Hiszen leütik a kisbaba orrát! – kiáltotta, amikor egy, a rendesnél nagyobb fazék röpült el a pólyás mellett, s csaknem eltalálta őt.

– Ha nem ütnéd mindenbe az orrodat – dörmögte a Hercegnő Alice felé –, hidd el, a földgolyó sokkal gyorsabban forogna.

– Az pedig nagy baj volna – jegyezte meg Alice, örülve, hogy eldicsekedhet azzal, amit tud. – Tessék meggondolni, mi történnék akkor a nappalokkal meg az éjszakákkal? A földgolyó ugyanis minden huszonnégy órában egyszer fordul meg a saját tengelye körül. Sohase tér ki pályájából. Különben bevágódnék egy üstökös...

– Jó, hogy mondod! – kiáltott a Hercegnő a szakácsnénak. – Vágd le a fejét.

Alice ijedten pillantott a szakácsnéra, vajon megteszi-e a Hercegnő parancsát. De a szakácsné, úgy látszik, nem is hallotta, s tovább kevergette-kavargatta a levest. Alice tehát nekibátorodott s folytatta:

– A földgolyó minden huszonnégy órában egyszer fordul meg saját tengelye körül. Vagy talán minden tizenkettőben? Én ...

– Ugyan hagyj már békén – mondta a Hercegnő. – Unom a számokat. Ezzel újra dajkálni kezdte a pólyást. Valami bölcsődalt dalolt neki, s minden sor végén jól összerázta.

Tente baba, tente, ne bőgj, anyja szentje, ne tüsszögj már, ne üvöltözz, odaváglak én a földhöz, adta teremtette.

A szakácsné ismételte az utolsó sort: Adta teremtette, s a pólyás annál jobban bömbölt.

A Hercegnő rázendített a második versszakra, a pólyást vadul le-föl hajigálta, az pedig úgy sikított, ahogy kifért a torkán. Alice alig hallotta az altatódalt.

Tente baba, tente, ordíts csendesen, te, nézd csak, hogy lobog a tűz bent, odakerül, aki tüsszent, adta teremtette.

A szakácsné megint rávágta: Adta teremtette.

A pólyás tovább visított.

– Nesze, most dajkáld te – mondta a Hercegnő, s Alice-hez röpítette a pólyást. – Nekem át kell öltöznöm. Krokettezni hívott Őfelsége, a Királynő.

Már rohant is kifelé a konyhából. A szakácsné egy palacsintasütőt vágott utána, de nem találta el.

Alice alig tudta tartani az apróságot. Furcsa egy jószág volt. Csupa kéz meg láb. A szerencsétlen kis teremtés úgy prüszkölt, mint valami gőzmozdony, először összegömbölyödött, aztán kinyújtózkodott, úgyhogy Alice eleinte alig bírta tartani.

Lassanként jött rá, hogy kell bánni ezzel a babával. Jól összefogta egy csomóba, s erősen tartotta a jobb fülét meg a bal lábát, akkor nem oldódhatott ki. A konyhából a ház elé vitte.

– Ha benn hagyom szegénykét, előbb-utóbb még levágják – mondotta Alice. – Az pedig gyilkosság volna.

Alice ezt hangosan mondta, s a kisbaba, aki már abbahagyta a tüsszögést, helyeslően röfögött.

– Ne röfögj – intette Alice –, az nem illik.

De a baba újra csak röfögött.

Alice ijedten az arcába nézett, hogy lássa, mi lelte. Annyi bizonyos, csúnya, pisze orra volt neki s pirinyó szeme. Alig látszott ki a hájrétegből. Alice rá se tudott már nézni.

„Lehet azonban, hogy csak sírt” – gondolta Alice, s a kicsike szemébe pillantott, nem könnyes-e.

Nem volt könnyes.

– Ha disznóvá változol, drágám – szólt Alice határozottan –, akkor többet semmi közöm hozzád. Úgy vigyázz magadra.

A szegény pára ismét ríni kezdett, vagy talán inkább röfögött. Alice nem tudta eldönteni, hogy voltaképp mit csinált. Egyszerre eszébe villant, mit kezd majd ezzel a jószággal otthon. Erre a kicsi úgy elkezdett röfögni, hogy Alice riadtan nézett az arcába. Hát száz szónak is egy a vége, most már bizonyos volt, hogy ez a pólyás disznóvá változott, és Alice most már elképzelhetetlennek tartotta, hogy tovább cepelgesse.

Letette hát a földre, s nagy kő esett le a szívéről, amikor látta, hogy a kisdisznó nyugodtan befelé totyog az erdőbe.

– Roppant csúnya gyermek lett volna, ha felnő, viszont disznónak egészen csinos lesz.

Most gyermekismerőseire gondolt, akikből szintén szép disznók lehetnének, s azon töprengett, hogyan is lehetne őket disznóvá változtatni. Ekkor azonban újra megriadt, mert megpillantotta a Fakutyát. Nem messze tőle egy fa alatt ült, és tüstént vigyorogni kezdett, mihelyt meglátta Alice-t.

„Szelíd egy állat ez – gondolta Alice –, csak egy kissé hosszú a körme, meg egy kissé sok foga van.”

Ezért bizonyos tisztelettel közeledett hozzá.

– Fakutya – kezdte félénken, mert nem tudta, szereti-e, ha a nevén nevezik.

De a Fakutya csak még szélesebben vigyorgott.

„Nini, tetszik neki” – gondolta Alice, s így folytatta: – Lenne szíves megmondani, merre kell mennem?

– Az attól függ, hová akarsz jutni – felelte a Fakutya.

– Ó, az egészen mindegy – mondta Alice.

– Akkor az is egészen mindegy, hogy merre mégy – mondta a Fakutya. – Csak menj, menj, ameddig...

– Ameddig valahová el nem jutok – fejezte be Alice.

– Valahová okvetlen eljutsz – mondta a Fakutya –, ha elég sokáig mégy.

Ez tagadhatatlan volt. Alice tehát egy másik kérdéssel fordult hozzá.

– Miféle emberek laknak errefelé?

– Errefelé – mutatott a Fakutya jobbra – a Kalapos lakik. Arrafelé meg – mutatott balra – Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.

– Csakhogy én nem szeretem a bolondokat – mondta Alice.

– Hiába nem szereted – mondta a Fakutya. – Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.

– Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? – kérdezte Alice.

– Ha nem volnál bolond – válaszolt a Fakutya –, nem jöttél volna ide.

Alice-t ez nem győzte meg. Ezért tovább faggatta a Fakutyát.

– És honnan gondolja, hogy maga bolond?

– Nézd – felelt a Fakutya –, egy rendes kutya az nem bolond, ugyebár?

– Nem – mondta Alice.

– Na, látod – folytatta a Fakutya. – A rendes kutya, ha dühös, akkor morog, és ha örül, akkor csóválja a farkát. Én pedig akkor morgok, ha örülök, s akkor csóválom a farkam, ha dühös vagyok. Ezért vagyok én bolond.

– De... – ellenkezett Alice.

– Semmi de – szakította félbe a Fakutya. – Inkább arról beszélj, eljössz-e ma a Királynőhöz krokettezni?

– Roppant szívesen elmennék – felelt Alice –, de nem hívtak meg.

– Szóval, majd ott találkozunk – szólt a Fakutya, s eltűnt.

Alice ezen se csodálkozott, annyira megszokta már a különös dolgokat. De amikor a fa alá tekintett, a Fakutya megint ott ült előbbi helyén.

– Ja, igaz – szólt. – Mi lett a pólyással? Majd elfelejtettem megkérdezni.

– Sertéssé változott – felelt Alice, mintha a Fakutya felbukkanása egész magától értetődő volna.

– Mindjárt gondoltam – mondta a Fakutya, és újra eltűnt.

Alice várt egy darabig, azt remélve, hogy a Fakutya visszajön, de többé nem jött vissza. Erre megindult Április Bolondja háza felé.

– Kalapost már eddig is láttam – tűnődött –, Április Bolondja bizonyára sokkal érdekesebb lesz. Aztán április már elmúlt, május van, talán nem is lesz olyan bolond, mint áprilisban volt.

Amíg így beszélt, körülnézett, s újra megpillantotta a Fakutyát egy másik fa alatt.

– Sertést mondtál vagy sértést? – kérdezte Alice-t.

– Sertést mondtam – nyugtatta meg Alice. – De kérem, ne tűnjön el mindig olyan gyorsan, mert beleszédülök.

– Rendben van – felelt a Fakutya –, a sertés az nem sértés. – És most egészen lassan tűnt el.

Legelőbb a farka hegye tűnt el s utoljára a vigyorgása. De ez még azután is látszott egy darabig, amikor a Fakutya már sehol se volt.

„Nahát – gondolta Alice –, kutyát már láttam vigyorgás nélkül, de vigyorgást kutya nélkül most láttam legelőször. Ilyet még életemben nem pipáltam.”

Nem kellett sokáig mennie, egyszer csak ott volt előtte Április Bolondjának a háza. Nyomban sejtette, hogy ez az a ház. A két kéménye sután kétfelé állt, a teteje pedig széllel volt bélelve. Olyan nagy ház volt ez, hogy Alice minekelőtte a közelébe ment volna, még egyszer majszolt kicsit a bal kezében levő gombadarabkából. Erre körülbelül hetvenöt centiméterre nőtt meg. Még így is óvatosan közeledett a ház felé.

„Könnyen lehet, hogy ez az Április Bolondja csakugyan kötni való bolond – mondta magában. – Talán mégis okosabb lett volna, ha előbb a Kalapost látogatom meg.”