Nyolcadik fejezet

A királyi krokettpálya

A kertajtónál nagy rózsabokor volt. Fehér rózsák nyiladoztak rajta. Négy kertész éppen abban serénykedett, hogy pirosra mázolja a fehér rózsákat.

Alice ámult-bámult. Közelebb lopakodott hozzájuk. Hallotta, amint az egyik kertész rászólt a másikra:

– Vigyázz, Ötös, ne kend hozzám a festéket!

– Nem tehetek róla – szólt az Ötös –, meglökött a Hetes.

Erre a Hetes rátekintett, s ezt mondotta:

– Te is mindent másra akarnál kenni, Ötös!

– Jobb lenne, ha hallgatnál – vágott vissza az Ötös. – A Királynő már tegnap le akarta üttetni a fejedet.

– Miért? – kérdezte az, aki először szólalt meg.

– Mi közöd hozzá, Kettes – jegyezte meg a Hetes.

– De igenis, van közünk hozzá! – pattogott az Ötös. – El is mondom, miért. Azért akarta leüttetni a fejét, mert a szakácsnőnek a konyhába fokhagyma helyett tulipánhagymát vitt.

A Hetes ledobta ecsetjét. Égre-földre esküdözött, hogy ebből egy szó se igaz, amikor megpillantotta a leselkedő Alice-t. Hirtelen elhallgatott. Most a többiek is észrevették őt. Mind a négyen földig hajoltak előtte.

– Mondják kérem – szólalt meg Alice –, miért festik pirosra ezeket a fehér rózsákat?

Az Ötös meg a Hetes nem szólt semmit, csak a Kettesre pillantott.

A Kettes halkan mondta:

– Tetszik tudni, édes kisasszonyka, úgy történt, hogy nekünk ide piros rózsafát kellett volna ültetnünk. Tévedésből azonban fehéret ültettünk. Ha a Királynő megtudja ezt, leütteti valamennyiünk fejét. Most tehát sietve pirosra festjük a fehér rózsákat, minekelőtte még észrevenné...

Ebben a pillanatban az Ötös, aki már régebben ide-oda fülelt, elkiáltotta magát.

– A Királynő, a Királynő!

A három kertész tüstént arcra borult. Közeledő lábak ütemes dobaja hallatszott. Alice arrafelé fordult, s várta a Királynőt.

Először tíz katona jött, ezek éppolyanok voltak, mint a három kertész: hosszúkásak és laposak, kezük-lábuk a kártyalapok sarkán. Őket tíz udvaronc követte, kettesével és katonásan. Mögöttük vonultak a királyi gyermekek, párosával kézen fogva egymást, ezek is tízen voltak, és jókedvűen ugrándoztak. Őket a vendégek követték, jobbadán királyok és királynők.

A díszkíséretben Alice tüstént fölismerte a fehér Nyuszit. Folyton selypegett, idegesen hadart, s mindenkire mézédesen mosolygott. Alice-re ügyet se vetett.

Most jött a Szív Felső, aki biborpárnán hozta a királyi koronát, és végül a pompás felvonulást a Szív Király és Királynő zárta be.

Alice nem tudta, vajon ő is arcra boruljon-e, mint a három kertész. Ilyesmi nem volt szokás a felvonulásokon. Aztán elgondolta, ha mindenki arcra esnék, akkor senki se látna belőle semmit, és nem volna értelme az egésznek. Hát inkább állva maradt, és szépen várt.

Amikor a menet Alice elé ért, mindenki megállott, és rábámult. A Királynő szigorúan kérdezte:

– Kicsoda ez itt?

Szavait a Szív Felsőhöz intézte, aki egyre csak hajbókolt, és mosolygott a Királynőre, de egy szót se szólt. Erre a Királynő rárivallt:

– Tökfilkó!

Aztán türelmetlen fejmozdulattal Alice-től kérdezte meg:

– Hogy hívnak, kislányom?

– Alice-nek, felség – mondotta illedelmesen, közben azonban szüntelenül így bátorította magát: „Csak nem ijedek meg egy csomó játékkártyától?”

– És ezek itt kicsodák? – kérdezte a Királynő a három kertészre mutatva, akik valamennyien arcra borulva feküdtek a rózsafa körül.

Minthogy ezek a színükkel hasra borultak, s hátukon ugyanolyan minta volt, mint a többi kártyán, a Királynő nem tudhatta, hogy mifélék, kertészek, katonák vagy udvaroncok, esetleg a saját három gyereke?

– Mit tudom én? – vetette oda Alice, s maga is meglepődött merészségén. – Ez nem az én dolgom.

A Királynő elvörösödött a dühtől. Úgy nézett rá, mint valami tigris, s magából kikelve ordította:

– Üssétek le a fejét!

Alice-nek azonban nem szállt inába a bátorsága, hanem hangosan, nagy bátran ezt felelte neki:

– Szamárság!

Ekkor a Király csillapítóan a felesége karjára tette a kezét, és félénken csak ennyit mondott:

– Gondold csak meg, édesem, hiszen ez csak egy gyerek!

A Királynő mérgesen elfordult Alice-től, s a kertészekre mutatva, ezt parancsolta a Felsőnek:

– Fordítsd vissza őket.

A Szív Felső a lábával fordítgatta vissza a hasmánt fekvő kertészeket.

– Keljetek föl! – kiáltotta a Királynő harsány hangon.

Erre a három kertész fölugrott, és villámsebesen le-föl hajlongott a Király, a Királynő, a királyi gyermekek meg az előkelő vendégek előtt.

– Elég! – üvöltött a Királynő. – Olyan gyorsan hajlongtok, hogy beleszédülök. – Aztán a rózsafára mutatott: – Mit csináltatok itt?

– Alázatosan könyörgünk, felség – rimánkodott a Kettes s fél térdre ereszkedett. – Éppen át akartuk mázolni ezeket a rózsákat.

– Látom! – morgott a Királynő, a rózsákat vizsgálgatva. – Üssétek le a fejüket!

A menet tovább vonult, csak három katona maradt ott, hogy kivégezze a három szerencsétlen kertészt. Ezek Alice-hez folyamodtak segítségért.

– Sohase búsuljatok, nem fogják leütni a fejeteket – mondotta Alice, s egy jókora virágcserépbe dugta őket.

A három katona egy darabig kereste a kertészeket, aztán mikor nem talált senkit, nyugodtan a többiek után ballagott.

– Leütöttétek a fejüket? – harsogta a katonák felé a Királynő. – Parancsára, felség! – harsogták vissza a katonák.

– Helyes! – kiáltott a Királynő. – Tudsz krokettezni?

A katonák némán álltak, s Alice-re tekintettek, minthogy a kérdés nyilvánvalóan neki szólt.

– Tudok! – kiáltotta Alice. – Egy labdát kell ütővel kis kapukon átütögetni!

– Helyes! – üvöltötte a Királynő. – Gyere velünk!

Alice beállt a menetbe, s várta, hogy, mi fog most történni.

– Szép napunk van ma – suttogta Alice fülébe a Nyuszi, rémülten pillantgatva feléje.

– Nagyon szép – hagyta helyben Alice. – De hol a Hercegnő?

– Csitt, csitt! – intette le a Nyuszi, óvatosan körülkémlelve, aztán lábujjhegyre állt, s halkan mondotta Alice-nek:

– Halálra ítélték.

– Jaj, miért? – kérdezte Alice.

– Csak nem sajnálod őt? – kérdezte dermedten a Nyuszi.

– Nem én – felelte Alice. – Dehogyis sajnálom. Csak szeretném tudni, hogy miért.

– Azért – mondta a Nyuszi –, mert Őfelségét, jóságos Úrnőnket és Királynőnket fölpofozta.

Alice halkan nevetni kezdett.

– Csitt, csitt! – aggodalmaskodott a Nyuszi. – Még meghallja a Királynő. Úgy történt, hogy a Hercegnő kissé elkésett. Erre Őfelsége...

– Mindenki a helyére! – mennydörgött a Királynő.

A jelenlevők – ki-ki amerre látott – hanyatt-homlok rohanni kezdtek. Előbb egymásba gabalyodtak, de aztán néhány perc alatt mégiscsak elhelyezkedtek, s a játék megkezdődött.

Alice soha életében nem látott ilyen furcsa krokettpályát: csupa lyuk volt és barázda. A labdák eleven sündisznók voltak, az ütők eleven flamingók, a katonák meg egymás kezén-lábán állva alkottak kapukat.

Alice-nek a legtöbb bosszúságot az okozta, hogy nem bírt a flamingóval. Valahogy sikerült a hóna alá gyűrnie, s a lábai már lefelé lógtak. De alighogy kiegyenesítette a flamingó hosszú nyakát, hogy a fejével elüsse a sündisznót, a flamingó visszafordult hozzá, s oly elszontyolodott pofával bámult Alice arcába, hogy az nem állhatta meg kacagás nélkül. Aztán amikor visszanyomta a flamingó fejét, hogy megint ütni próbáljon vele, a sündisznó, amelyik az imént még labdává gömbölyödött, egyszerre kitekergőzött, és eliramlott. A hepehupás pályán is folyton elakadt a labda, s a kártyakatonák is eldüledeztek, odébb mentek, s a kapuk minden pillanatban eltűntek. Alice sejtette, hogy itt bajos lesz játszani.

A tetejében a játékosok valamennyien egyszerre akartak a sündisznóba ütni, senki se várt a sorára. Ökölharcra keltek egymással. A Királynő éktelen haragra gerjedt, folyton toporzékolt, s átlag minden percben egyszer ezt kiabálta:

– Üssétek le a fejét, üssétek le a fejét!

Alice-nek kezdett nem tetszeni a dolog. Vele ugyan még nem veszekedett a Királynő, de arra gondolt, mi lesz, ha majd rákerül a sor. Itt általában divat volt mindenkinek leüttetni a fejét. Csoda, hogy van olyan, akit életben hagytak.

Körülnézett, hogyan szökhetne meg innen észrevétlenül.

Egyszerre valami furcsát pillantott meg oldalt, egy fa alatt. Meghökkent, de aztán ráeszmélt, hogy amit lát, nem egyéb, mint vigyorgás.

„A Fakutya vigyorog – gondolta. – Végre valaki, akivel beszélgethetek.”

– Na, hogy érzed magad? – kérdezte a Fakutya, mihelyt volt elég szája, hogy beszéljen vele.

Alice várt, amíg a Fakutyának a szeme is megjelent. Csak akkor köszöntötte.

„Addig pedig nem beszélek hozzá – mondotta magában –, míg a füle is meg nem jelenik. Legalább az egyik.”

A következő pillanatban megjelent a Fakutya egész feje.

Erre Alice letette a flamingóját, s a játékot kezdte mesélni neki, örvendve, hogy valakivel szóba állhat. A Fakutya azonban úgy gondolta, hogy elég, ha csak a feje látszik, s a törzsét nem is jelentette meg.

– Nem rendesen játszanak ezek – panaszkodott Alice. – Úgy veszekszenek, hogy a saját szavát se hallja az ember. Nem tudják a játékszabályokat, vagy legalábbis nem törődnek velük, és arról fogalmad sincs, hogy megzavarja az embert az, hogy minden eleven. Például az a kapu, amelyen éppen keresztül kellene ütnöm a labdát, egyszerre csak fogja magát, és átsétál a pálya másik végére. A Királynő labdáját meg már éppen el akartam ütni, mikor egyszer csak elszaladt a sündisznó, mert meglátta, hogy közeledik feléje az én sünöm.

– És hogy tetszik neked a Királynő? – kérdezte a Fakutya halkan.

– Sehogy se – felelte Alice. – Ez a Királynő olyan – kezdte, de akkor észrevette, hogy a Királynő a háta mögött áll, és így folytatta : – ...olyan kitűnően játszik, hogy mindannyiunkat legyőz.

A Királynő elégedetten mosolygott és továbbment.

– Hát te kivel beszélgetsz? – kérdezte a Király, aki odajött Alice-hez, és nagy kíváncsian nézegette a Fakutya fejét.

– Barátommal, a Fakutyával – válaszolta Alice. – Ha megengedi, bemutathatom felségednek.

– Nekem ugyan egy cseppet sem tetszik – mondta a Király. – De nem bánom, megcsókolhatja a kezemet.

– Van eszembe – vigyorgott a Fakutya.

– Mit pimaszkodsz? – hörgött a Király. – Mit bámulsz rám? – S beszéd közben Alice háta mögé iparkodott.

– A királyokat bámulni szokás – mentegette barátját Alice. – Ezt már olvastam is valahol, csak nem tudom, hogy hol.

– El ezzel a Fakutyával – parancsolta határozott hangon a Király, és oda is szólt az éppen arra tartó Királynőnek: – Édesem! Légy szíves, távolíttasd el ezt a Fakutyát!

A Királynő csak egy módját ismerte az ügyes-bajos dolgok elintézésének, akár fontosak voltak azok, akár nem.

– Üssétek le a fejét! – mondta oda se pillantva.

– Majd magam megyek a bakóért – mondta a Király lelkendezve, s máris elrohant.

Alice arra gondolt, hogy megnézi, hol tartanak a játékban. Messziről hallotta csak a Királynő dühös rikácsolását. Eddig három játékost ítélt halálra azért, mert elmulasztották az ütésüket, s Alice kissé elborult arra a gondolatra, hogy hiszen a játék most már úgy összevissza keveredett, hogy maga sem tudná megmondani, az ő ütése van-e soron vagy a másé. Így aztán elindult, hogy megkeresse a sündisznóját.

Hát a sündisznó éppen egy másik sündisznóval viaskodott, aztán úgy egymásba gabalyodtak, hogy Alice azt gondolta: itt a pompás alkalom az egyiket elütni a másikkal. Egyedül csak az volt a bökkenő, hogy a flamingója átsétált a kert túlsó végébe, s ott nagy ügyetlenül megpróbálkozott felszállni az egyik fára.

Mire megfogta a flamingóját, és visszahozta, a két sündisznónak hűlt helye volt.

„Sebaj – gondolta Alice –, a kapuk úgyis elszéledtek.” – S ezzel a flamingóját karja alá gyömöszölte, hogy többé el ne szökhessék, s visszament a Fakutyához egy kis beszélgetésre.

Ahogy odaért, ámulva látta, hogy a Fakutya körül nagy csoport álldogál, s a Király meg a Királynő a Bakóval vitatkozik. A többiek pedig mind hallgatnak, mint a sír, és kényelmetlenül feszengenek.

Mihelyt Alice megjelent, mindannyian hozzá fordultak, hogy ő döntse el a vitát. Mind a hárman érvelni kezdtek, de minthogy mind egyszerre beszéltek, Alice egyiket se értette, s fogalma se volt, miről is van szó voltaképpen.

A Bakó azt állította, hogy ő csak akkor tudja leütni valakinek a fejét, ha a fejhez test is tartozik, amelyről leütheti. Bizonykodott, hogy mióta bakó, nem ütött le másképpen fejet, új szokásokat meg már nem vesz fel.

A Király viszont erősködött, hogy mindenkinek, akinek feje van, le lehet ütni a fejét, így a Bakó ne beszéljen szamárságokat.

A Királynő azzal érvelt, hogy ha az egész ügyet azon nyomban el nem intézik, ő bizony közben kivégeztet mindenkit. Ezért volt aztán mindenki oly komor, hallgatag és aggodalmas.

Alice csak ezt a tanácsot tudta adni:

– Legokosabb, ha megkérdezik a Hercegnőt. Övé a Fakutya.

– A Hercegnő tömlöcben van – mondotta a Királynő. – Azonnal hozd ide – parancsolta a Bakónak.

A Bakó futva-futott a Hercegnőért.

Ebben a pillanatban azonban a Fakutya feje halványodni kezdett, s mire a Bakó visszatért a Hercegnővel, végképp el is tűnt. A Király meg a Bakó tűvé tették az egész kertet, dühöngve keresték a Fakutyát, a többiek meg szépen visszaszállingóztak, hogy folytassák a játékot.