Negyedik fejezet

Gyíkocska

A Nyuszi tipegett vissza lassan, s riadtan nézelődött jobbra-balra, mintha elvesztett volna valamit. Alice hallotta, amint magában ezt dünnyögte:

– Jaj, a Hercegnő, a Hercegnő! Jaj, szegény talpacskáim, jaj, szegény bundám, jaj, szegény bajuszom! Annyi szent, hogy kivégeztet. Jaj, hol is hagyhattam el?

Alice tüstént rájött, hogy a Nyuszi a legyezőt meg a fehér glaszékesztyűt keresi, s ő is keresgélni kezdte, mert megsajnálta a Nyuszit. Sehol se lelte. Valahová letette. Amióta kiúszott a tócsából – úgy látszik –, minden megváltozott körülötte, s a nagy csarnoknak meg az üvegasztalkának meg a parányi ajtónak nem volt se híre, se hamva.

A Nyuszi hamarosan észrevette Alice-t, amint ide-oda szaladgált.

– Hát te mit csinálsz itt, Mary¹? – kiáltott rá. – Azonnal rohanj haza, s hozz egy pár kesztyűt meg egy legyezőt. Egy-kettő, szedd a lábad.

Alice úgy megrettent, hogy esze nélkül rohant oda, ahová a Nyuszi mondta, s meg se próbálta magyarázni, micsoda tévedésről van szó.

– Ez azt hiszi, hogy én vagyok a szobalánya – szólt Alice, s közben csak futott-futott. – Bezzeg fog csodálkozni, ha megtudja, ki vagyok. Azért elhozom neki a legyezőjét meg a kesztyűjét, csak megtaláljam.

Alighogy ezt kimondta, egy takaros kis ház elé érkezett. A kapuján fényes rézlemezre ez volt kiírva:

DR. NYUSZI ALAJOS

Kopogtatás nélkül bement, fölrohant a lépcsőn. Nagyon félt, hogy majd találkozni fog az igazi Maryvel, s az kipenderíti, minekelőtte megtalálná a legyezőt meg a kesztyűt.

„De furcsa – gondolta Alice –, most egy Nyuszi szalasztott el engem. Legközelebb majd Dinah is parancsolgat nekem.”

Alice elképzelte, hogy-mint lesz ez.

„Alice, siess, sétálni megyünk” – szól majd a dadája.

„Mindjárt, dadus – feleli majd ő –, csakhogy nekem őriznem kell az egérlyukat, amíg Dinah vissza nem tér, hogy az egér ki ne szaladjon. De aligha hiszem, hogy megtűrnék Dinah-t, ha így parancsolgatna.”

Benyitott egy csinos szobácskába. Az ablaknál asztalka állott, az asztalkán pedig – ahogy remélte – egy legyező hevert meg két-három icipici bőrkesztyű. Fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt, s már éppen indulni készült, amikor megpillantott egy kis palackot a tükör mellett. Ezen ugyan nem volt semmiféle fölírás, hogy: Igyál meg!, de azért ő mégis kihúzta a dugóját, s a palackot a szájához emelte.

„Ahányszor eszem vagy iszom valamit, mindig történik velem valami érdekes – gondolta. – Nézzük, mi történik most. Remélem, ismét megnövök tőle, mert már roppant bosszant, hogy ilyen icurka-picurka vagyok.”

Hát csakugyan megnőtt tőle, mégpedig sokkal hamarább, semmint várta. Még a felét se itta meg annak, ami a palackban volt, s azt érezte, hogy a feje a mennyezetbe ütődik, s meg kell hajolnia, hogy el ne törjön a nyakcsigolyája. Gyorsan letette a palackot, s így tűnődött:

– No, most már elég. Remélem, nem növök tovább. Úgyse férek ki már az ajtón. Jaj, csak ne ittam volna annyit!

Csakhogy ezzel a kívánságával már elkésett. Alice egyre nőtt, növekedett, s nemsokára le kellett térdelnie a padlóra. Néhány pillanat múlva már nem fért el a szobában sem. Úgy próbált elhelyezkedni, hogy az ajtóhoz könyökölt, lefeküdt a földre, másik karját pedig a tarkója alá dugta. De még egyre nőtt-növekedett. Végül, mert másképp már nem segíthetett magán, kidugta egyik karját az ablakon s egyik lábát a kályhalyukba. Így beszélt magában:

„No, most aztán egyebet nem tehetek; bármi történjék is. Jaj, mi lesz belőlem?”

Szerencséjére a varázsital hatása megszűnt, s ő nem nőtt tovább. Így is roppant kényelmetlen helyzetben volt. Képtelenségnek tetszett, hogy valaha is kijuthat ebből a szobából. Nem csoda, ha szegénykének elfacsarodott a szíve.

„Mennyivel jobb volt otthon – gondolta szegény Alice. – Ott nem nőttem, és nem törpültem egyik percről a másikra, ott nem futtattak ide-oda az egetek meg a nyulak. Bárcsak ne bújtam volna be a Nyuszi barlangjába. De azért mégis érdekes az ilyen élet. Hogy is történhetett meg ez velem? Ha azelőtt meséket olvastam, azt képzeltem, hogy ilyesmi sohasem is történt meg, most meg itt vagyok Csodaország kellős közepében. Könyvet kellene írni rólam, igen. Írok is egyet, ha majd nagy leszek. No, most éppen elég nagy vagyok – tette hozzá búsan. – Már ebben a szobában se férek el. Csakhogy akkor – gondolta Alice – idősebb se leszek már. Ez jó, mert sohase leszek öregasszony, de rossz, mert örökké tanulnom kell. Hát ez szörnyű lenne.”

– Jaj, te csacsi Alice – fenyegette önmagát. – Hát hogy tanulhatnál itt? Hiszen magad se férsz el a szobában, hogy férnének el még az iskoláskönyveid is?

Így társalgott önmagával Alice, meghányva-vetve a lehetőségeket. Néhány perc múlva azonban hangokat hallott künn. Erre abbahagyta a társalgást, és fülelni kezdett.

– Mary, Mary! – kiáltott valaki künn. – Azonnal hozd a kesztyűmet! Aztán apró lábak tipegése hallatszott a lépcsőn. Alice tudta, hogy a Nyuszi jött megnézni, hol marad, és úgy reszketett, hogy összerázkódott tőle a ház. Egészen elfelejtette, hogy most ezerszerte akkora, mint a Nyuszi, és semmi oka sincs, hogy féljen tőle.

A Nyuszi az ajtóhoz ért, próbálta kinyitni, de mivel az ajtó befelé nyílt, Alice pedig erősen nyomta a könyökével, a Nyuszi hoppon maradt. Alice hallotta, amint a Nyuszi ezt mormogta magában:

– Akkor körülmegyek, és az ablakon mászom be.

„No, ebből nem eszel!” – gondolta Alice.

Várt egy darabig, aztán, amikor hallotta, hogy a Nyuszi már az ablak alá ért, hirtelen kidugta egyik kezét, s a levegőbe kapott. Semmit se markolt meg, de egy kis ijedt sikolyt hallott, majd egy zuhanást, üvegek csörömpölését. Ebből azt következtette, hogy a Nyuszi nyilván valami üvegházba vagy ilyesfélébe pottyanhatott.

Nemsokára a Nyuszi dühös hangját hallotta:

– Hé, Pat, hol a csudába vagy, Pat?

Aztán egy hang, melyet eddig nem hallott, így válaszolt:

– Itt vagyok, szolgálatjára, burgonyát szedek.

– Burgonyát szedsz? No lám! – ismételte ingerülten a Nyuszi. – Gyere ide gyorsan, és segíts ki innen!

Újabb üvegcsörömpölés hallatszott.

– Mondd csak, Pat, mi az ott az ablakban?

– Hát az egy tenyír.

Így mondta: tenyír.

– Egy tenyér? Te buta liba. Ki az ördög látott valaha akkora tenyeret? Hiszen elfödi az egész ablakot.

– Hát igen, de azért mégiscsak egy tenyír az.

– No jó. Annak a tenyérnek ott semmi keresnivalója sincs. Távolítsd el onnan.

Nagy csönd következett. Alice hallotta, hogy ilyesmiket suttognak:

– Sehogy se tetszik nekem ez a tenyír.

– Tedd, amit mondok, te gyáva!

Alice ismét kidugta a kezét, ismét a levegőbe kapott. Erre ketten sikoltottak föl, s még jobban csörömpöltek az üvegdarabok.

– „Micsoda roppant üvegház lehet ez – gondolta Alice. – Szeretném tudni, mi a tervük? Ha kihúznának az ablakon át, annak még örülnék is. Mert továbbra is itt maradni igazán nincs kedvem.”

Várt egy darabig, de semmit se hallott. Aztán egy kis talicska kereke nyikorgott; és ismeretlen hangok beszéltek összevissza. Ilyesmiket: – Hol a másik létra? – Én bizony csak egyet hoztam. – Billnél van a másik. – Hozd ide, Bill. Ide a sarokra. – Nem, előbb kötözd össze a kettőt. – Még a ház feléig sem ér. – Dehogyisnem, ne okoskodj. – Ide, Bill, tartsd a kötelet. – Bírja a tető? – Ügyelj, a cserép meglazul. Máris potyog. – Vigyázz a fejedre!

Most hangos ropogás hallatszott.

– Ki csinálta ezt? – Hát persze hogy Bill. – Ki mászik be a kéményen?

– Én ugyan nem! – Majd te. – Nem én! – Majd a Bill. – Hé, Bill, az úr azt mondja, hogy le kell másznod a kéményen.

„Szóval, úgy látszik, Billnek kell lemásznia a kéményen – állapította meg Alice. – Mindent az ő nyakába varrnak. Nem szeretnék szegény Billnek a bőrében lenni. Ez a kéménylyuk ugyan elég szűk, de egy kis rúgásra hagy helyet!”

Alice, amennyire csak tudta, összehúzta a lábát, beledugta a kéménylyukba, és várt. Egyszer csak azt hallotta, hogy valamilyen állatka, nem láthatta, hogy miféle, kaparászik és mászik a kéményben, éppen a lába fölött.

„Ez lesz Bill” – mondta magában, s egy nagyot rúgott, aztán leste, mi fog történni.

Hát csak hallja, amint mindnyájan azt kiáltják: – Itt jön Bill! – Aztán a Nyuszi hangját hallotta: – Kapjátok el ti, ott a sövénynél! – Majd csönd támadt, s ismét összevissza ordítoztak: – Emeld a fejét! Pálinkát önts belé! Megfullad! Hogy vagy, édes pajtás? Mi történt veled? Beszéld el, hogy volt!

Végül valaki halkan nyöszörgött.

„Ez biztosan Bill” – gondolta Alice.

– Magam se tudom. Köszönöm, elég volt. Már jobban vagyok. Még mindig csillagot szór a szemem. Csak azt tudom, hogy valaki egyszerre nekem pattant, mint a krampusz, amikor kiugrik a dobozból, s én röpülni kezdtem fölfelé, mint valami rakéta.

– Bizony röpültél, pajtás – mondták a többiek.

– Gyújtsuk rá a házat – dühösködött a Nyuszi.

Alice torkaszakadtából kiáltotta kifelé:

– Ha meg meritek tenni, rátok uszítom Dinah-t!

Halálos csönd támadt. Alice ezt gondolta:

„Vajon mit fognak most csinálni? Ha van egy kis sütnivalójuk, lebontják a háztetőt.”

Egy-két perc múlva megint sürgölődni kezdtek. Alice hallotta, hogy a Nyuszi intézkedik:

– Egyelőre elég lesz egy talicskával.

„Mi lesz elég egy talicskával?” – töprengett Alice. De nem sokáig maradt kétségben, mert a következő pillanatban kavicszápor röpült be az ablakon. Néhány kavics az arcába is csapódott.

„Ez mégiscsak sok!” – gondolta Alice, s kikiáltott: – Hagyjátok abba, az árgyélusát!

Megint halálos csönd lett.

Alice pedig ámulva látta, hogy a földre hulló kavics mind apró süteménnyé változik. Remek ötlete támadt.

„Ha eszem ebből a süteményből – gondolta –, bizonyára megváltozik a termetem. Minthogy pedig nagyobbra már nemigen nőhetek, valószínűleg kisebb leszek tőle.”

Hát be is kapott egy süteményt, s roppant boldog volt, mert tüstént törpülni kezdett. Mihelyt akkorára törpült, hogy kifért az ajtón, kiszaladt a házból. Odakünn egy csomó apró állatka és madár várakozott. A szegény kis gyíkocskát, Billt, a középen két tengerimalac támogatta, s itatta valami palackból. Ahogy megpillantották Alice-t, valamennyien feléje rontottak. Alice azonban elrohant, mint a szélvész, s hamarosan egy sűrű erdőbe ért, ahol már senki se bánthatta.

„Most – mondotta magában Alice, amikor már az erdőben bolyongott – mindenekelőtt vissza kell szereznem rendes magasságomat, aztán meg kell találnom az utat abba a gyönyörű kertbe. Azt hiszem, ez nem rossz terv.”

Tervnek nem is volt rossz; világosan és egyszerűen gondolta ki, csak az volt a bökkenő, hogy fogalma se volt, miképpen hajtsa végre. Amíg félve kukucskált a fák közé, egyszerre hangos ugatást hallott, éppen a feje felett.

Riadtan pillantott fel. Egy óriási kutyakölyök bámult rá nagy kerek szemekkel, és az egyik kinyújtott lábával megpróbált hozzáérni.

– Drága kis kutyuska – becézgette Alice, s igyekezett füttyentgetni is, de nagyon félt, hátha éhes a kutya. Akkor pedig irgalmatlanul fölfalja, hiába kedveskedik neki.

Azt sem igen tudta, mit cselekszik. Fölkapott egy ágacskát, s a kutyus felé tartotta. Erre a kutyus boldog csaholással, mind a négy lábával a levegőbe ugrott, egyenesen neki az ágacskának. Alice, hogy föl ne lökje, egy nagy bogáncskóró mögé bújt. Aztán, mikor a bogáncskóró másik oldalán kikukkantott, a kutyus újra nekirontott az ágnak, hogy elkaparintsa, de fölborult és bukfencet vetett.

Alice úgy érezte, hogy valami igáslóval játszadozik. Folyton attól remegett, hogy eltiporja a kutyus. Ezért ismét a bogáncskóró mögé lapult. Később a kutyus újabb rohamokat intézett az ág ellen, előreszaladt, visszaszaladt, s rekedten ugatott.

Végre aztán egy kissé távolabb leült, lihegve, lógó nyelvvel, nagy, kerek szemét félig lehunyva.

Alice alkalmasnak látta a pillanatot, hogy kereket oldjon. Egyszerre futni kezdett, s futott-futott mindaddig, amíg csak bírta, s el nem pilledt. Akkor megállt. Már csak a kutyus távolba vesző ugatását hallotta.

– Pedig milyen aranyos egy kutyus volt – mondotta Alice, s egy boglárkához dőlt, annak egyik levelével legyezgetve magát, és pihent. – Milyen jó lett volna betanítani mindenfélére, ha akkora volnék, mint szoktam lenni. Jaj, istenkém, majd elfelejtettem, hogy megint meg kell nőnöm. Várjunk csak, hogy is csináljuk ezt? Ennem vagy innom kellene valamit. Csak az a kérdés, hogy mit.

Valóban az volt a kérdés, hogy mit kell ennie. Alice nézdelődött a virágok és a fűszálak között, de semmi-semmi olyasmit nem talált, ami ebben az esetben ehetőnek vagy ihatónak lett volna mondható. Közelében egy jókora gomba nőtt, körülbelül akkora, mint ő maga. Alice jól megnézte alul, hátul, jobb- és baloldalt is, s akkor jutott eszébe, hogy megnézi a tetejét is.

Lábujjhegyre ágaskodott, fölkukucskált a gomba tetejére, s rögtön észrevett egy hatalmas kék Hernyót, amelyik a gomba tetején összefont karral ült, nyugodtan pöfékelt egy hosszú szárú tajtékpipából, s nem törődött se Alice-szel, se senkivel kerek e világon.

 

Tartalomjegyzék

5. fejezet