A VASORRÚ BÁBA

Volt egyszer egy szegény favágó ember. De ez aztán csakugyan szegény volt: a bőre is a csontján száradt a rettenetes sok éhezéstől. Hát még a gyermekei! Ezeknek már zörgött is a csontocskájuk, s minden kis széllebbentésre lefordultak a lábukról.

Búsult a szegény favágó, a szíve is majd megszakadt, ha látta azt a sok éhező gyermeket. Mert sokan voltak ám, mint a rostalika, talán még eggyel több. Egyszer azután - mit gondolt, mit nem a szegény ember - vállára vetette a fejszét, a gyermekeinek nem szólt semmit, s elment hazulról. Hogy hová megy, azt nem is tudta, de eltökélte magában, hogy addig meg nem nyugszik, míg a sorsa jobbra nem fordul. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken átal, s meg sem állott, míg egy erdőbe nem ért. Már szépen rá is esteledett, de még mindig nem állott meg. Botorkált elébb-elébb a sűrű rengetegben, de bizony annak se vége, se hossza nem volt. Mindegy - gondolta -, már meg nem áll, ha világ végéig tart is az az erdő. De egyszerre csak gyönge világosság verődött az útjára. Megáll, aztán ismét megindul a világosság irányába.

Ment, ment, s nemsokára egy kis házikó elé ért. Annak az ablakából jött a világosság. Nem sokáig gondolkozott: beállított a házikóba. Bánta is ő, ha ördög lakik is abban. Az ám, egy lelket sem talált. Az asztal meg volt terítve szépen, étel-ital bőven volt rajta, az ágy is meg volt vetve, de hiába kajtatta fel a szobának minden zegét-zugát: egy árva lelket sem talált.

„Ha nincs: nincs” - mondta magában. Leült az asztalhoz, s evett, ahogy győzte. Hadd lakjék jól már ő is egyszer életében. Jól is lakott, mint a duda.

Volt még egy pipa dohánya, rágyújtott, s füstölt, mint egy kémény. Egyszerre csak mit lát? Egy nagy fekete macska ül előtte az asztalon. De már ezen csudálkozott a szegény ember. Ő ugyan el nem tudta gondolni, hogy kerülhetett elébe az a csúnya fekete állat. Mert csúnya volt, mint a sötét éjszaka.

Már éppen le akarta kergetni, de mire meggondolta, a macska már eltűnt az asztalról, mintha csak a föld nyelte volna el.

- Hm! Ilyen csudát még nem ettem - morgolódott a szegény ember. - Mikor jött, akkor sem vettem észre, mikor elment, akkor sem. Alighanem az ördögök házába kerültem.

- Jól gondoltad, szegény ember - szólalt meg valaki e pillanatban -, ördögök házába kerültél.

De most már igazán megijedt a szegény ember. Ihol, ni! Ott áll előtte egy éktelen csúf öregasszony, akinek az orra tiszta vasból volt, s olyan hosszú, hogy a földet verte. De kongott is a föld, mikor az orrát hozzá veregette!

Megijedt bizony a szegény favágó. Nem elég, hogy ezt sem látta, mikor belépett, de ez még az ő gondolatját is kitalálja.

- Úgy van, úgy, te szegény ember - folytatta az öregasszony -, én a vasorrú bába vagyok, anyja az ördögök királyának. Hát idejövél, az én házamba. Hiszen jó helyre jöttél. Mindjárt jön a fiam, s visz magával a pokolba.

Könyörgött a szegény ember, de nagyon, hogy ne vitesse őt a pokolba: mi lesz az éhező gyermekeivel?

- Hm - mondta a vasorrú bába -, ezt csak úgy kerülheted el, ha magaddal viszel engem is a te hazádba.

Hiszen még csak ez kellett! Most már úgy megijedt a szegény ember, hogy majd felfordult.

- Úgy bizony, ha elviszel. Neked úgysincs feleséged, majd az leszek én, s meglátod, milyen jó gondját viselem a gyermekeidnek. Tejbe-vajba fürösztgetem, s hasábfával kenegetem őket.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, rá kellett hogy álljon a vasorrú bába kívánságára. Elébb egy nagy tarisznyát teleraktak mindenféle jó étellel, egyet pedig arannyal-ezüsttel, a két tarisznyát föltették egy szamárra, s azzal elindultak a szegény ember faluja felé.

Már egy egész napot mentek, s akkor megállapodtak az erdő közepén. Elővették az elemó­zsi­ás tarisznyát, ettek-ittak, lakmároztak. Addig ettek, addig ittak, hogy a vasorrú bába elszédült a sok bortól. A szegény embernek sem kellett egyéb, fogta a fejszéjét, s olyat ütött a bába orrára, hogy mindjárt kettétörött. Nagyot ordított a bába, de az orra eltörésével az ereje is elveszett, s meg sem tudott mozdulni fektéből. Hanem az orra akkorát kongott, de akkorát, hogy megrendült belé az erdő, s még a pokolba is lehallatszott.

- Tyű - kiáltott az ördögök királya -, az anyám orrát valaki letörte! Utána!

S szaladott ki a pokolból, mintha csak a szemét vették volna. De eközben a szegény ember sem tátotta a száját. Levette a szamárról az aranyas tarisznyát, s szaladott ő is, ahogy csak győzte a lába. Hallotta, hogy kiabál utána az ördögök királya:

- Nézz vissza, te szegény ember! Nézz vissza, nem bánod meg!

De volt esze, s nem nézett vissza. Nem is érte utol az ördögök királya, míg a szegény ember éppen a maga udvarába bé nem ért.

- Hopp, megvagy - kiáltott az ördögök királya -, te gyilkos! Most szörnyű halálnak halálával halsz meg!

- Eressz - kiáltott a szegény ember -, mert itt én vagyok az úr!

De az ördög nem eresztette. Húzta visszafelé.

Hát egyszer csak a nagy lármára kiszalad a szegény embernek valamennyi gyermeke. Meg­örültek, de mennyire! Azt hitték, hogy az apja hozta az ördögöt, s azért hozta, hogy ők megegyék.

Mind azt kiabálták:

- Nekem az ördögöt! Nekem! Mindegyik egymaga akarta megenni.

Aj, megijedt erre az ördög szörnyűségesen! Ő még életében nem látott egy apának annyi gyermeket. Ennek bizony fele sem tréfa! Ez a tenger sok éhes gyermek még felfalja őt, de úgy, hogy még egy porcika sem marad belőle.

Most még ő könyörgött a szegény embernek, hogy eressze szabadon.

- Menj isten hírével - mondta a szegény ember -, mind a vízig szárazon.

Az ördögök királya szaladt, mint a veszedelem, vissza se mert nézni. Pedig a szegény ember is eleget kiabálta:

- Nézz vissza, te ördög! Nézz vissza, nem bánod meg!

Dehogy nézett vissza.

A szegény ember pedig ezután búját sem mondotta. A tarisznya aranyból-ezüstből gazdag ember lett, s most már úgy éltek, mint hal a vízben.

Úgy bizony! Még ma is élnek, ha meg nem haltak.