TÜNDÉRORSZÁGBAN

Nagy volt a felfordulás Mirkó király palotájában, összevissza szaladgáltak, kiabáltak inasok, belső leányok, katonák, s voltaképpen senki sem tudta a királykisasszonyon kívül, hogy mi történt. Nem is tudhatta senki más, mert amikor Bűbájos a királykisasszony ablakánál meg­jelent, egyetlenegy belső leány sem volt a szobában. Csak a királykisasszony rémült sikolto­zására szaladtak be, de akkor már híre-nyoma sem volt Bűbájosnak. Amikor Mirkó király megtudta, hogy Bűbájos járt ott, nosza, összedoboltatta mind a katonákat, s ki gyalog, ki lóháton, ki jobbra, ki balra rohanva rohant, hogy elfogja Bűbájost; de hiszen rohanhattak, mert Bűbájos már rég otthon volt a rengeteg erdőben, az ő kicsi házikójában.

Eddig sem volt sem éjjele, sem nappala Mirkó királynak, most már csakugyan vége volt a nyugodalomnak. Nem tudta, mitévő legyen. Hiszen nemcsak a palota kapuja előtt, hanem minden szobának az ajtaja előtt katonák strázsáltak, s íme, Bűbájos mégis be tudott lopódzkodni észrevétlen. Egyelőre mit gondolt, mit nem, fekete függönyt rakatott a királykisasszony ablakára, s most már nemcsak a szobáját nem volt szabad elhagynia, még azt is megtiltotta szegény királykisasszonynak, hogy az ablakon kitekintsen.

De már ezzel csordultig telt a királykisasszony pohara. Idáig egyetlenegyszer sem kérdezte, hogy miért tartják őt szomorú rabságban, csak sírdogált, de nem panaszkodott soha senkinek. Most azonban leborult az apja elé, s térden állva könyörgött:

- Édes királyi apám, mondd meg nekem, ki volt az a rútak rútja szörnyeteg, aki nekem azt merte mondani, hogy az én vőlegényem?!

- Ó, jaj - jajdult fel Mirkó király -, ne hasogasd öreg szívemet, édes szép leányom!

Aztán szép gyöngén simogatta a királykisasszony haját, cirókálta-morókálta az arcát, csitította, csendesítette, hogy ne féljen, majd gondja lesz rá, hogy többé az a szörnyeteg közelébe se jusson a palotának. Mondta, mondta, de maga sem hitte, amit mondott.

Jól látta ezt a királykisasszony, s tovább könyörgött:

- Apám, apám, édes jó királyi apám, ne rejtegesd tovább a titkodat, amely, jól tudom én, régóta emészti a szívedet. Ha valami titok nem emésztené a szívedet, ugyan mért lett volna hófehér szép, fekete hajad egyetlen éjszakán? Tudd meg hát, édesapám, addig se nem eszem, se nem iszom, se nem alszom, amíg meg nem mondod, miért kell élnem örökös rabságban!

Szegény Mirkó király leroskadt az aranylócára, ölébe vonta a királykisasszony csudaszép fejét, aztán elmondta lassan, meg-megállva, mi történt közte és a Bűbájos között.

- Igen, igen - mondta Mirkó király -, Bűbájos vette el az én nyugodalmamat, s amióta véletlenségből meglőttem a fekete kandúrját, különösen azóta nincs sem éjjelem, sem nappalom, örökös rettegésben élek, hogy mikor tölti ki bosszúját rajtam; mikor rabol el téged, én egyetlen szép gyermekem! Bizonyos, hogy ami most nem sikerült neki, azt újra meg újra megpróbálja, s félek, szörnyen félek, hogy egyszer sikerülni fog, ami most nem sikerült!

Sírt Mirkó király, mint a záporeső, képtelen volt tovább beszélni; de ugyan mit is beszélhetett volna?

Ám a királykisasszony nem vesztette el a fejét, hirtelen eszébe jutott valami, arca, szeme felragyogott, s azt mondta:

- Ne sírjon, lelkem édesapám. Tudja, mit gondoltam? Elmegyünk Tündérországba, az én keresztanyámhoz, a tündérkirálynőhöz, hátha ő tud valamit tenni Bűbájos ellen.

Hej, hogy felvidult, hogy felragyogott erre Mirkó király arca!

- Igazad van, édes leányom, elmegyünk Tündérországba, a te jó keresztanyádhoz. Nagyobb az ő tudománya a Bűbájosok tudományánál. Ha valaki, ő az, aki megvéd téged Bűbájos ellen.

Nosza, mindjárt kiadta a parancsot a király, készüljenek a nagy útra. Lett erre rettentő nagy sürgés-forgás a palotában, egyszerre nyitottak ki huszonnégy szekrényt a leányok, cipeltek fel huszonnégy ládát az inasok, huszonnégy szekrényből szép sorjában kiszedték a királykis­asszony drága köntöseit, csillogó-villogó drágaköveit, gyöngyeit. Lent az udvaron egy szem­pillantás alatt sorban állott temérdek hintó, valamennyinek arany meg ezüst a kereke, arany a rúdja is. Még egy szempillantás, s a hintók előtt prüszköltek, ágaskodtak az aranyszőrű paripák. Minden hintó előtt hat paripa. Estére megmozdult az egész udvar, indultak Tündér­országba, azért este, hogy Bűbájos ne vegye észre útra kelésüket. Egy regiment katona ment elöl, egy regiment katona a hintók mögött, s minden hintó mellett lovas katonák léptettek. No, Bűbájos, most rabold el a királykisasszonyt!

Hét nap s hét éjjel ment a végtelen hosszú menet, hét nap és hét éjjel mentek hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön át, s a nyolcadik napon érkeztek az Arany-folyóhoz. Ennek a közepén volt egy gyönyörűséges szép sziget: ezen a szigeten lakott a tündérkirálynő.

Az Arany-folyó partján sátrakat vertek, s tizenkét apródot ladikon átküldték a szigetre, hogy hírül vigyék a tündérkirálynőnek a jövetelüket.

Na, volt öröm Tündérországban, amikor megtudták, hogy jön Mirkó király, hét ország ura, a feleségével, a leányával, az udvari néppel s két regiment katonával! Azt sem tudta hamarjában a tündérkirálynő, hogy mihez fogjon, de aztán mégiscsak magához tért, felfordíttatta a konyhákat, kinyittatta, szellőztette a szobákat, s egyből megparancsolta, hogy a legszebb hajót küldjék Mirkó király és kísérete elé. Ő maga is befogatott aranyhintajába, úgy hajtatott a sziget szélére, s várta az ő kedves komáját, komaasszonyát és keresztleányát. S ím, egyszerre csak jött a tündérkirálynő hajója a vendégekkel, s megzendült a zene valahol, olyan szép zene, mintha égből szállott volna le minden egyes hangja. Pedig nem onnan szállott, láthatatlan tündérek zenéje volt ez.

Csudálkozva néztek körül a király és az ő népe, keresték-kutatták, hol zenélnek, de bizony nem találták, aztán mikor megérkeztek a parthoz, amint a hajó kikötött, elnémult a zene, mélységes csend borult a hajóra.

Azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm Tündérországban, amikor a partra kilépett Mirkó király és az ő népe! A tündérkirálynő nem tudott betelni a gyönyörűséggel, amint ölelte-csókolta az ő keresztleányát, aki amióta nem látta, csudaszép leánnyá serdült. Mind körülötte lejtettek a tündérek is, fiúk és leányok. Végtelen nagy volt az örömük, hogy oly sok idő múltán földi embert láttak a Tündérszigeten, különösképpen hogy láthatták a szép királykisasszonyt, akinek a szépségéről zengedeztek az egész világon.

Nagy lassan szerteszéledtek a tündérek, magukra maradtak a tündérkirálynő meg az ő kedves vendégei. Akkor aztán mondta a tündérkirálynő:

- Ki sem mondhatom, mekkora az én örömöm, hogy idejöttetek, de nem tagadom, váratlan volt az idejövésetek. Mondjátok, miért nem adtátok jó előre hírül a látogatásotokat? Valami nagy baj történt talán, hogy ilyen hirtelen-váratlan keltetek e nagy útra?

Mirkó királynak is, a feleségének is, a királykisasszonynak is elkomorodott az arca, hosszan, sokáig hallgattak mind a hárman, végre is Mirkó király szólalt meg, s elmondta lassan, alig hallhatóan, nehogy másvalaki hallhassa a tündérkirálynőn kívül, hogy mely nagy veszedelem fenyegeti az ő egyetlen leányukat.

- Ez a veszedelem hozott ide minket, drága komámasszony, egyedül benned van minden bizodalmunk.

A tündérkirálynő sokáig hallgatott, gondolatokba merülten nézett maga elé, látszott az arcán, hogy mélyen megrendítette mindaz, amit hallott. Végre megtörte a kínos csendet, s mondta, amint következik:

- Bizony, bizony, nagy veszedelem fenyegeti a ti leányotokat, édes komámuram s komám­asszony, mert való igaz, hogy a Bűbájosoknak igen nagy a hatalmuk, s nekem is már sokszor gyűlt meg velük a bajom. Szüntelen háborgatják az én országom népét, számtalan tündérkémet rabolták el már, s mi tagadás, mit sem tudtam tenni ellenük, mert ügyesebbek, találékonyabbak voltak, mint én. Hasztalan állítottam őrt százával, ezrével az országom határán körös-körül, eljöttek madár képében, másszor meg pillangó képében, eljöttek vissz­hang képében is, így csalták, csalogatták el a tündérkéimet, akik eltűntek mind nyomtalanul, soha meg nem találtam őket. Ismerem én ezt a Bűbájost is, a ti ellenségeteket, s úgy tudom, ez a legügyesebb mindenik közt, mert halandó ember volt az apja. Nem tanácsolhatok egyebet nektek, hagyjátok itt a keresztlányomat, és én megőrzöm őt. Itt nálam nem juthat hozzá Bűbájos, mert nemrégiben megszereztem a Föld szellemétől az égig érő csudafát, amelynek ezer virága van, s mind az ezer virága más-más színű és formájú. Ettől a fától úgy félnek a Bűbájosok, mint ördög a tömjénfüsttől. Csudálatos zengése van ennek a csudafának, édes, andalító a zengése, ha szívesen látott vendég jön ide, de rettenetes a hangja, ha valaki gonosz szándékkal lép az én országom földjére. Hiszen hallottátok azt a csudaszép zenét, amikor veletek a hajó az Arany-folyón átevezett: az a csudafa zenéje volt.

Örült is, búsult is a király meg a királynő, örültek azon, hogy a Bűbájos nem rabolhatja el innen egyetlen leányukat, ám arra a gondolatra, hogy ki tudja, látják-e valaha vagy sem, hiszen ők öregek, meg vannak számlálva a napjaik, megeredt a könny a szemükből, és sírtak, mint a gyermek. Mondjam, ne mondjam, hogy sírt, keservesen sírt a királykisasszony is?

- Ejnye, ejnye - mosolygott a tündérkirálynő -, hiszen még végig sem hallgattátok, amit mondani akarok, várjatok még a sírással. Hallgassatok csak ide: a csudafa tövéből éppen most újévkor egy kicsi palánta sarjadt ki. Ezt a palántát én kiásatom, aranycserépbe szépen beleültetem, s vigyétek haza, otthon a palota előtt ültessétek el újholdkor, hét álló esztendeig öntözgessétek a tövét, akkor aztán éppolyan nagy és szép fa lesz, mint az én csudafám, s jöhet hozzátok akár száz Bűbájos is, nem fogják elrabolni a leányotokat.

Bezzeg felvidult egyszerre a királynak, a királynénak s a királykisasszonynak az arca. Ölelték-csókolták a tündérkirálynőt, aztán kimentek a kertbe, hogy megnézzék a csudafát.

No, nemhiába volt csudafa a neve, csuda egy fa volt ez valójában. A teteje szinte az eget verte. Minden virágának más és más volt a színe, kettő sem hasonlított egymáshoz. Aztán meg­mutatta a tündérkirálynő a kicsi palántát is, amely olyan picike, parányi volt, hogy észre sem vették. De most már nem volt maradása Mirkó királynak s a királynénak. Sietve siettek haza, hogy mielőbb elültessék a csudafapalántát. A tündérkirálynő maga ásta ki kicsi aranyásójával éjszakának idején a palántát, földet szitált aranycserépbe, abba nagy gonddal beleültette a fácskát, s úgy adta át Mirkó királynak. Amint reggelre virradtak, keserves sírással elbúcsúztak a királykisasszonytól, mind fölkerekedtek, hajóra szálltak, az Arany-folyón áteveztek, feltelepedtek a hintókra, hét nap, hét éjjel mentek, mendegéltek, s bár rettentő fáradtan értek haza, első dolga volt Mirkó királynak, hogy a csudafa palántát elültesse. Újhold fénye mellett ültették el a palántát, s alig készültek el az ültetéssel, hát, amint föltekintenek az égre, ott lebegett a magas levegőégben, fátyolkendőjét magasra tartva, a tündérkirálynő.

- Íme, eljöttem én is - hangzott a királynő hangja a magas levegőégből -, hogy tanúja legyek a csudafa elültetésének. Fátyolommal eltakartam a holdat, visszatartottam a szelet, hogy sem a holdnak világa, sem a szélnek hidege a gyönge palántának, amíg ültetitek, meg ne ártson.

Mirkó király hálásan, könnyes szemmel nézett fel a tündérkirálynő felé, ám ő csak a hangját hallotta, látni nem látta, eltűnt a tündérkirálynő nyomtalan a holdfényes éjszakában.

Akkor aztán Mirkó király nagy gondosan betakargatta a palánta tövét finomra szitált földdel, tiszta, színmézet csurgatott rá, s ím, halljatok csudát, a kis palánta egyszeribe ég felé fordította levélkéit, s egy picike kis virág bimbózott ki rajta.

Ó, de boldog volt most az öreg király! Hogy megkönnyebbült a szíve! Még csak most győződött meg arról igazán, hogy ebből a palántából éppolyan csudafa lesz, mint amilyent Tündérországban látott. Avagy történhetik-e ez mással, mint csudafával, hogy már palánta korában, az elültetés pillanatában bimbó fakadjon rajta? Csuda nagy bizalom szállotta meg a szívét, s mennydörgő hangján belekiáltott az éjszakába, a rengeteg erdő felé, ahol Bűbájos lakott:

- Hát gyere, Bűbájos, gyere, most rabold el a leányomat!

Bűbájos pedig ezalatt szüntelen a rengeteget bújta, bolyongott jobbra-balra, helyét nem találta. Mind azon tűnődött, mind azon törte a fejét, hogy s mint jusson a palotába, hogyan rabolja el a királykisasszonyt.

Azon az éjszakán, amikor Mirkó király elültette a csudafa palántáját, Bűbájos is feltekintett az égre, hadd lássa, hogy a hold fénye miért homályosult el olyan hirtelen. S íme, megpillantotta a tündérkirálynőt, az ő legnagyobb ellenségét, s most már tudta, a hold fénye miért homá­lyosult el. Mindjárt eszébe jutott a Nagy Bűbájos mondása: megérezte, hogy a tündérkirálynő miért járt errefelé. Magánkívül rohant vissza a házikójába, ott nagy hirtelen felhőbe burko­lózott, és repülve repült a királyi palota felé. Nem akart hinni a szemének, amikor látta, hogy tárva-nyitva a királykisasszony ablaka, egyetlenegy őrt sem látott sehol, egyetlenegy ajtó előtt sem, egyetlen ablakból sem világított ki mécses világa, sűrű sötétség borult a királyi palo­tára, mintha eleven lélek nem lakott volna benne. A királykisasszony ablakáról még az aranyrácsok is le voltak szedve, s a fehér selyemfüggönyöket vígan lebegtette a lágy éjjeli szellő.

Bűbájos leszállott az ablak párkányára, kibontakozott a fekete felhőből, s betoppant a király­kisasszony szobájába. A hold élesen megvilágította a hófehér ágyat, amely bontatlanul állott, nem feküdt benne senki, s körös-körül a szekrények tárva-nyitva, üresen bámultak feléje. Mindössze egy icike-picike hófehér szoknyácska, nyilván a királykisasszony gyermek­kori szoknyácskája kandikált ki az egyik szekrényből, ezt Bűbájos szép gyengén megfogta, ajkához szorította, aztán szeméből megeredt a könnyzápor, sírt szegény Bűbájos sokáig, sokáig.

- Hát elvittek, elrejtettek előlem, szépséges királykisasszony - zokogott szegény Bűbájos. - Mihaszna főztem varázsitalt, én már téged fel nem talállak soha. Rútak rútjaként kell eltöltenem bús életemet, nem váltasz meg a varázslat alól engem, boldogtalant!

Feltámolygott az ablak párkányára, beburkolódzott a fekete felhőbe, s lassan, csendesen suhant el a palota felett. Amikor hazaért, a két aranytégelyből a varázsitalt kiöntötte a pislákoló tűzre, a lángok sziszegve, kékes lobogással csapódtak fel, aztán egyszerre kialudt a tűz, sötétségbe borult Bűbájos háza. Sötétségbe borult a lelke is. A baglyok ott ültek a ház tetején, s kimeredt szemüket a fekete felhő felé fordítva kérdezték:

- Hallod-e, felhő, mi történt a gazdánkkal? Olyan a szeme, mintha sírt volna. S a varázsitalt is beleöntötte a tűzbe.

A felhő jó sokáig szótlanul gomolygott a ház felett, aztán így felelt:

- Elvitték a szép királykisasszonyt, s most aztán csakugyan bűbájos legyen a gazdánk, mert ha jól sejdítem, a tündérkirálynő rejtegeti.

- Uhu, huhu - huhogott az egyik bagoly ijedten -, a tündérkirálynő! Hiszen neki egymagának nagyobb a tudománya, mint valamennyi Bűbájosnak együtt!

- Uhu, huhu - huhogott a másik -, bizony akkor nem csudálom, ha ilyen szomorú a gazdánk, míg a világ, föl nem leli a királykisasszonyt.

Ebben a pillanatban a telihold lecsúszott a hegyek mögé. Hajnalkisasszony piros ruhája kivillant az ég alján, a bölcs baglyok nyugalomra tértek a jegenyefa odvába, csak Bűbájos nem tért nyugalomra: ott ült az asztal mellett, tenyerébe hajtott fejjel, szomorúan, végtelen szomorúan.