TOLDI MIKLÓS

Nagy erejű, bátor szívű vitéz Toldi Miklósról regélek nektek, hallgassátok meg. Híres-neves vitéz volt az apja is, Toldi Lőrinc, nem sok különb vitéze volt Nagy Lajos királynak, s mikor az öreg Toldi meghalt, nem feledkezett meg a király a maradványairól: pecsétes levelet küldött Toldi Lőrincnének, írván kegyes szívvel, hogy csak küldje fel mind a két fiát: Lőrincet is, Miklóst is Budavárába, vitézeknek seregébe; ott van az ő helyük.

Könnyes szemmel olvasta a király levelét az özvegyasszony, s mondta fiainak:

- Ím, írt a király őfelsége, hogy küldjelek Budavárába, vitézeknek seregébe. Örül is, búsul is ezen az én anyai szívem, nem mondom: menjetek-e, ne-e, cselekedjetek szívetek szerint.

Hej, örült Lőrinc a király levelének! Bizony megy ő, hogyne menne a király udvarába, vitézeknek seregébe, ahol élhet világ pompájában!

- Hát te, fiam, Miklós?

Mondta Miklós, aki akkor még fickó legény volt:

- Én itt maradok kigyelmeddel, édes jó anyám!

S ámbátor nagy erős legényke volt, erősebb a bátyjánál, édesen-nyájasan borult anyja kebelére, ölelte-csókolta, s újra meg újra mondta:

- Itthon maradok, édes jó anyám.

- Nem is ilyen parasztos kölyöknek való a király udvara! - mondta hetykén, gőgösen Lőrinc.

- Fiam, fiam - dorgálta szelíden az özvegyasszony -, ne vesd meg öcsédet, szívemről szakadt drága gyermekemet.

Fájt Miklósnak erősen a bátyja hetyke beszéde, s ha nem hallja anyja szelíd szavát, bizony mondom, ellátja útravalóval Lőrincet. Szó nélkül ment ki az udvarra, de ott sem volt maradása: kiment a rétre, ott a csikósokkal terelgette a ménest, s haza sem tért, míg nem hallotta, hogy kevély bátyja elment Budavárába, a nagy király fényes udvarába.

Hiszen őt is húzta a szíve arrafelé, de szánta elhagyni özvegy édesanyját, s míg bátyja a király udvarában pompázott, ő a réten versenyt dolgozott a jobbágyokkal, s este, ha nagy fáradtan hazament, az édesanyai csók elfelejtette vele minden búját-baját, szíve keserűségét...

Telt-múlt az idő, Miklós nagy legénnyé serdült. Egyszer, amint a réten szénásszekereket raktak, hát uram teremtőm, arra tart az úton egy csapat csillogó-villogó ruhás vitéz; aranyos-gyémántos volt a lovak kantárja, bíborselyem a nyereg takarója: Miklósnak a szeme is káprázott a szertelen fénytől, ragyogástól.

- Hé, paraszt - szólította meg a csapat vezére Miklóst -, merre visz az út Budára?

Haj, de a szívébe nyilallott Miklósnak ez a kevély, lenéző beszéd! Nagy hirtelen fél kézzel felkapta a földről a szénakötő rudat, kitartotta egyenesen, s úgy mutatta, merre van Buda.

De bezzeg ámultak-bámultak a vitézek: világéletükben nem láttak ilyen erős legényt. Mondta is neki a vezér:

- No, öcsém, kár neked paraszti sorban maradnod. Jere velünk Budára, ott megbecsülik ám az erős, bátor legényt!

- Nem megyek. Járjanak békével - mondotta kurtán Miklós.

- Hát maradj parasztnak! - mordult rá a vezér. Azzal megsarkantyúzta paripáját, a vitézek is, s egy szempillantás múlva eltűntek a nagy porfellegben.

Hanem ettől fogva Miklósnak nem volt nyugodalma. Szomorú volt mindig, búsongott, kesergett magában, hogy ő is nem élhet ott a király udvarában... Hej, ha ő ott volna! Bizony megmutatná, hogy nem lenne a királynak különb vitéze, mint ő! Jaj, de megörült, amikor hallotta, hogy jő haza a bátyja látogatóba! Most már ő sem marad idehaza, fölmegy Lőrinccel Budára.

Az ám, csakugyan haza is jött a bátyja, de bizony nem azért, hogy lássa az anyját s testvérét, de azért, hogy pénzt vigyen Budára, mert hát sok pénz kell a pompás vitézi életre. De még az sem volt eszében, hogy magával vigye az öccsét. No bizony! Hadd dolgozzék a paraszt, gyűjtse a pénzt neki.

Szegény Miklós, mintha bunkósbottal fejbe ütötték volna, mikor szaladt nagy örömmel a bátyja elé paraszti ruhában, izzadtan, s az meg visszalökte:

- Félre, kölyök, elpiszkolod a ruhámat!

- Miattad izzadok, miattad hull véres verejtékem! - kiáltott Miklós, s szörnyű haraggal emelte öklét Lőrincre.

- Mit, te még kezet emelsz rám? - ordított Lőrinc. - Nesze, paraszt! - S arcul ütötte Miklóst.

Haj, istenem, mi lesz most?! Ha közéjük nem áll édesanyjuk, ízzé-porrá töri Miklós a bátyját.

- Fiam, édes fiam, csendesülj - kérlelte az édesanyja.

Miklós megjuhászodott az anyai szóra, bár szíve majd megszakadt. Hátrament a kertbe, leült egy fa alá, s ott üldögélt búsan, egymagában, törülgetvén hulló könnyeit.

De Lőrinc, a gonosz lelkű Lőrinc itt sem hagyta békében: titkon felhergelte a legényeit, hogy bosszantsák Miklóst. No, azoknak sem kellett sok biztatás! Jól benyakaltak abból a borból, melynek szőlejét Miklós kapálta, s kővel, dárdával dobálni kezdették Miklóst, s mindenféle csúfondáros szavakkal illették. Tűrte, tűrte egy darabig ezt Miklós, de ahogy egy dárda a vállát meglegyintette, hirtelen felszökött, s rettentő ordítással, hogy a ház is megrezdült belé, felkapott egy malomkövet, s a legények közé lódította.

No, szegény Miklós, mit tettél?! Úgy talált fejbe vágni egy katonát, hogy az menten szörnyethalt.

- Gyilkos, gyilkos! - kiáltották a katonák. - Fogjuk meg! Nemes embert ölt meg, halál reá!

A nagy lármára kiszaladt Toldi Lőrinc is, s hogy megtudta, mi történt, bezzeg hogy ő biztatta legjobban az embereit:

- Utána, fogjátok meg!

Hiszen könnyű volt azt mondani, de mire a részeg katonák megmozdultak, Miklós átugrott a kerítésen, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Futott Toldi Miklós, mint az üldözött vad, árkon-bokron át, s vissza sem nézett, míg annak a rengeteg nádasnak a szélére nem ért, ahol ő sokszor bolyongott gyermekkorában, madártojást keresvén. Aközben sötét este lett, behúzódott a nádasba, ottan leült, s kesergett magában:

- Istenem, istenem, mit tettem! Gyilkosságra vetemedtem. Talán ártatlan embert öltem meg! Nem látom többet az édesanyámat, világ bujdosójává kell lennem...

Alig jött szemére álom, felriadott: hallotta, hogy kiabálják: gyilkos, gyilkos! Így telt el egy nap, kettő, így a harmadik is. Gyötörte az éhség s a nagy erős búbánat. Nem mert kimozdulni a nádasból.

- El kell pusztulnom - kesergett magában.

De ím, amint így keseregne magában, megzirren-zörren a nádas, s mire fölugorhatott volna fektéből (azt hitte, hogy nyomára találtak a üldözők), ott állott előtte az öreg Bence, az ő hűséges régi cselédjük!

Hej, majd meghasadt Miklós szíve a nagy örömben!

- Bence bácsi! Bence bácsi! - ujjongott Miklós.

- Csak csendesen, ifiúr - suttogott Bence -, mert a földnek is füle van.

- Mit csinál az én édes jó anyám?

- Ó, istenem, mit mondjak?! Éjjel-nappal hull a könnye, mint a záporeső.

- Lelkem édesanyám!

Megeredt a könnye, sírt keservesen.

- Nono, ifiúr! Ne sírjon, no. Három nap múlva visszamegy a bátyjaura Budára, akkor hazajöhet bátran. Majd elfelejtik lassacskán azt az izét... hogy is mondjam, no! Nem volt az igazi gyilkosság. Minek hergelték?! Hanem, ifiuram, sírásból meg nem élünk. Ihol, küldött a nagyasszony elemózsiát, ételt-italt elegendőt: ne búsuljon, egyék-igyék.

Na, nem kellett nagy biztatás Miklósnak. Olyan éhes volt, hogy a szeme zöldet-vereset látott.

- No, jól van, én most visszamegyek a nagyasszonyhoz, s megmondom, hogy láttam az ifiurat, kutya baja sincsen.

- Mondja, Bence bácsi, mondja. Mondja meg, hogy hazamegyek éjnek idején, hadd lássam még egyszer... Mert nem lesz nekem ott maradásom... Világgá kell mennem.

Sírt az öreg Bence, hogyne sírt volna, hiszen úgy szerette Miklóst, mintha édesgyermeke lett volna. Elbúcsúzott keserves könnyhullatások közt, aztán, ahogy csak győzték öreg lábai, sietett haza, hogy jelentse a nagyasszonynak: él az ifiúr.

- Haj, istenem - sóhajtozott Miklós az öreg Bence után -, mért nem mehetek haza én is vele?!

Lefeküdt, behunyta a szemét, de nem tudott elaludni. Fölkelt, bolyongott erre-arra, mindenfelé, s egyszerre csak azon vette észre magát, hogy mindjárt kikerül a nádasból. Húzta, erősen húzta a szíve hazafelé.

- Ej, egy életem, egy halálom, még ma éjjel hazamegyek az édesanyámhoz, elbúcsúzom, aztán megyek világgá.

Nagyott toppantott a lábával, ahogy ezt mondotta, de hirtelen vissza is kapta a lábát: két farkaskölyökre talált toppantani. Hej, lett erre szörnyű keserves nyivogás! S ím, abban a pillanatban szembeszökik vele az anyafarkas: szikrázott a szeme a haragtól, csattogtatta a fogát.

- Kuss te! - mordult rá Miklós, s oldalba rúgta a farkast. De bezzeg a farkas nem kullogott félre, újra Miklósnak ugrott.

„No, ennek fele sem tréfa!” - mondotta Miklós magában, s megragadta a farkast két előlábánál fogvást, s labdaként lódította el, hogy csak úgy surrogott-burrogott belé a levegő.

Továbbindul Miklós, gondolja, hogy most már mehet békén. Az ám, elékerült az apafarkas is, s egyszerre ketten támadták meg. Hiszen csak ez kellett Miklósnak! Fölkapta az egyik farkast, megkerimbálóztatta a levegőben, aztán egyikkel ütötte a másikat, addig ütötte, mígnem mind a kettő kiadta a szusszát. Mit gondolt, mit nem Miklós, hátára vetette mind a két farkast, s úgy ment, mendegélt hazafelé. Szép csöndesen bement az udvarra, fel a garádicson a tornácra, s hát ott fekszenek, alszanak a bátyja legényei. Fogta magát, s hogy a legények föl ne kelhes­senek, a dárdájukkal földhöz szegezte a köpenyegüket, akkor aztán lábujjhegyen bement a bátyja szobájába, s a két farkast melléje fektette. Hadd lássa, tudja, hogy itt járt, s hogy kezében volt az élete...

„Aludj, bátyám, aludj - mondotta magában - ne félj tőlem.”

Csak az édesanyját lássa, csak még egyszer ölelhesse-csókolhassa!

Bement az anyja szobájába, de bezzeg Toldiné nem aludt. Az asztal mellett ült, s ráborulván sírt, kesergett magában. Lábujjhegyen odalépett, megölelte-megcsókolta.

- Ne sírjon, édes jó anyám! Öleljen meg, csókoljon meg, lelkem jó anyám, mert én elmegyek, s ki tudja, lát-e többet!

- Ó, édes fiam, maradj itt... Rejtegetlek, megőrizlek, megvédlek, maradj itt!

Mondta Miklós:

- Eresszen el, édesanyám! Megyek Budára, s hiszem, hogy jó híremet-nevemet hallja nemsokára!

Toldiné megölelte-csókolta kedves fiát.

- Eredj, fiam, eredj! Segéljen az isten!

Ám amíg búcsúzódtak, a kutyák megérezték a farkasszagot, s majd felforgatták a házat, az udvart, olyan szörnyű vonítást, csaholást csaptak. De most már igazán égett a föld Miklós talpa alatt, még csak azt sem várhatta meg, míg az anyja egy kis útiköltséget szed elő, uccu, ki a házból, az udvarból, árkon-bokron keresztül, reggelig meg sem állott. Mire az álmos katonák felcihelődtek, a szomszéd vármegyében járt.

Lőrincet majd megölte a méreg s a bosszúság. Jól tudta, hogy senki más nem tette ágyába a farkasokat, csak Miklós lehetett az.

- Megállj, kölyök, kezem közé kerülsz még! - dühöngött a gonosz lelkű testvér.

No, majd meglátjuk, hogy lesz, mint lesz.

Ment, mendegélt Toldi Miklós, hegyeken-völgyeken át, síkon, rónán keresztül, s addig ment, mendegélt, míg egyszerre csak Pest városa mellé ért, Pest városa mellett a temetőkertbe. Meg-megállott, nézegette a fejfákat, s ím, amint sírról sírra megy, fekete gyászruhás asszonyt lát, aki ráborult egy sírhalomra, átölelte a fejfáját, s keservesen sírt. Megállott Miklós, nézte, mi áll a fejfán, s megszólította az asszonyt:

- A fiait siratja, ugye, nagyasszonyom? Istenem, de ifjan haltak meg!

Az asszony fölnézett Miklósra, s azt mondta szemeit törülgetve:

- Ifjak voltak, szépek voltak, vitézek. S mind a kettőt megölte a cseh óriás páros viadalban! Verje meg az isten, veretlen se hagyja, ki a szegény anyákat így megszomorítja!

Aztán elmondta az asszony, hogy ki s mi az a cseh óriás. Budára jött, s sorba hívja páros viadalra a magyar vitézeket. Még eddig mind megölte, akik vele kiállottak. Nincs is már több magyar vitéz, aki szembeálljon.

- Hej, dehogynincs! - kiáltott Toldi Miklós.

- Isten áldja meg, nagyasszonyom!

Nem volt nyugta, maradása, szinte futott be a városba, ment utcáról utcára, s mind azt forgatta az elméjében: hej, ha legyőzhetné a cseh óriást!

Az ám, de egyszerre csak elszomorodott erősen. Se pénze, se vitézi ruhája: hogy álljon ki páros viadalra?! Ej, de szeleburdi volt, hogy nem szólt annak az asszonynak a temetőben. Az jó szívvel ideadta volna egyik fiának a vitézi ruháját, kardját, sisakját. Futva futott ki a temetőbe, hátha még ott találná. De mikor éppen a város szélére ért, úgy megállott, mintha odacövekelték volna. Hej, kit látott! Az öreg Bencét! Jött az öreg lóháton, s kantárféken vezetett még egy szép sárga csikót, Miklós kedves lovát, a Rigót. Nyereg is volt rajta, szép aranyos nyereg, a nyeregkápában lógott egy zsákban - ugyan mi? Az ő vitézi ruhája!

Úgy ám, alig illant el hazulról Miklós, édesanyja útnak indította Bencét, hogy vigyen neki pénzt elegendőt, vitéznek való ruhát, lovat, kardot, mindenféle nyeregszerszámokat.

De bezzeg ölelte-csókolta Miklós az öreget.

- Lelkem öregem, az isten áldja meg minden lépésében. Hát édesanyám mit csinál? Hogy szolgál az egészsége?

Alig győzött felelni Bence a sok kérdésre, de aztán bementek egy csárdába, a lovakat bekötötték az istállóba, a csárdában asztal mellé telepedtek: ott bor mellett beszélhettek szívük szerint.

Másnap reggel felszerszámozták a Rigót (haj, de ragyogó fényesre vakarta, kefélte aranyszőrét az öreg!), fölpattant rá Miklós, s a Rigó két lábra állva táncolt ki a kapun, végigtáncolt, lejtett az utcákon, de olyan módosan, olyan szépen, hogy csudájára kicsődültek a népek.

- De szép dali vitéz! - mondta ez is, az is. - Kár érette!

Mondták többen:

- Nem féltem én. Ez leveri a csehet!

S futott a hír előre, futott föl Budavárába, a palotába, hogy jön egy vitéz, ismeretlen, aki a cseh óriással síkraszáll. Haj, megörült ennek a hírnek a király! Mert már eltelt három nap, s nem akadt egy magyar vitéz, aki a cseh óriással kiálljon, az meg minden áldott nap járt fel s alá az utcán, csúfolta a magyar vitézeket.

Ahogy a hírt hallotta a király, nosza, egész udvari népével kiült a palota tornácára, s úgy várta, hogy mi lesz. S ím, egyszerre csakugyan megjelent a Duna partján, Pest felől az ismeretlen vitéz, s merthogy a cseh óriás meg a Duna túlsó partján sétált, átüzent Bencével, hogy csak ne sétáljon fel s alá, hanem üljön csónakba, s lendüljön át a Margitszigetre, indul ő is. Mert hát a Margitszigeten volt mindig a páros viadal.

Eközben Miklós megkötötte a Rigót egy oszlophoz, csónakba ült, egy szempillantás alatt átlendült a Dunán, s amint kilépett a szigetre, úgy megrúgta a csónakot, hogy az visszasiklott a Duna partjára, oda, ahonnét indult. Akkor már ott volt a cseh óriás, s kérdezte:

- Hát azt a csónakot mért rúgtad vissza, vitéz?

Felelt Miklós:

- Azért, mert elég lesz visszafelé egy csónak is. Bizony mondom, hogy egyikünk itthagyja a fogát.

- Azt már én is mondom - vágta vissza hetykén a cseh.

Ám vitézek módjára előbb kezet fogtak. Hej, ez volt csak a kézfogás! A cseh óriásnak a vér is kiserkedt a kezéből, úgy megszorította Miklós.

Így fog kezet a magyar - mondta Miklós.

Hiszen egyszeribe elment a cseh óriás kedve a hetykélkedéstől. Látta, hogy emberére talált. Térdre borult Miklós előtt, s úgy könyörgött, hogy kegyelmezzen meg az életének, arannyal s ezüsttel váltja meg.

- Nem kell nekem sem aranyad, sem ezüstöd - mondotta Miklós. - Aranyadat, ezüstödet add annak a szegény özvegyasszonynak, akinek két fiát ölted meg, aztán takarodj haza innen. Értetted-e?

Mindent ígért, fogadott a cseh óriás, s közben mentek vissza a Duna partjára, a cseh óriás csónakjához. Miklós ment elöl, az óriás utána. S hát a gyáva lélek hirtelen kardot rántott, hogy orozva levágja Miklóst! Ám áldott szerencsére, Miklós a Duna tükrében meglátta ezt, nagy hirtelenséggel megfordult, kirántotta kardját - s most már könyöröghetett a cseh óriás! -, levágta a fejét, kardja hegyére szúrta, s úgy ment át Budára, fel a palota elé.

- Vaj ki lehet ez a vitéz? - kérdezte a király, amint Miklós szép csöndesen mendegélt fölfelé. - Senki sem ismeri közületek?

- Nem ismerem, - mondta ez is, az is.

A királyhoz közel állott Toldi Lőrinc, kérdezte őt is:

- Te sem ismered, Toldi Lőrinc?

- Nem ismerem, felséges királyom - felelt Lőrinc, s fehér volt színében, mint a fehérített vászon.

Hiszen nem csoda, ha fehér volt színében Toldi Lőrinc. Nagy oka-foka volt annak.

Mikor Toldi Lőrinc visszajött Budára, egyenest a királyhoz ment, s álnok szomorúsággal töviről hegyire elémondta a királynak, hogy az öccse gyilkosságba keveredett.

- Bizony ha úgy - mondotta a király -, azé lesz a jussa, aki legyőzi a cseh óriást.

Hiába mesterkedett hát a gonosz lelkű Lőrinc, a király a veséjébe látott. Tudta jól, hogy az öccse vagyonára vágyódik. Nos, ha vágyakodik, győzze le az óriást. Az ám, csakhogy Toldi Lőrinc inkább a maga jussát is odaadta volna, semhogy az óriással kiálljon.

- Hát csakugyan nem ismered ezt a vitézt? - kérdezte újra a király.

Toldi Lőrinc még jobban elfehéredett. Nézte, nézte a vitéz formáját: csudálatosan hasonlított Miklóshoz.

Abban a pillanatban a palota elé ért Miklós, megállt, leemelte a sisakját.

De volt csuda - Budába! Még a bajusza is alig serkedt Miklósnak, hogyne csudálták volna hát, hogy ez az ifjú vitéz győzte le a cseh óriást.

- Ki vagy, mi a neved? - kérdezte a király.

Toldi Miklós térdre borult a király előtt.

- Toldi Miklós az én nevem, felséges királyom. Véletlen gyilkosság miatt világ bujdosója lettem. Hagyd meg ifjú életemet, végy vitézeid seregébe.

Mondotta akkor a király:

- Kelj fel, Toldi Miklós. Ártatlan vagy, tudom. De még azt is tudom, hogy bátyád, Toldi Lőrinc az oka mindennek. Hallod-e, Toldi Lőrinc, ez órától fogvást nincs helyed vitézeim seregében, mert az öcsédhez hamis szívvel voltál! Ím, a kardom, Miklós, viseld dicsőséggel!

Azzal a király leoldotta a kardját, s maga kötötte fel Miklós oldalára.

Így került Toldi Miklós a vitézek seregébe, a királynak udvarába. Még aznap a király aranyos hintóba hat lovat fogatott, úgy hozatta Budára Toldinét.

De nem is maradt ezért adósa Miklós a királynak. Szolgálta haláláig becsülettel, világhíres vitézséggel.

Így volt, vége volt, igaz volt...