TÖBBET ÉSSZEL, MINT ERŐVEL

Réges-régen, talán ennek előtte ezer esztendővel történt, hogy az oroszlán a vaddisznóval meg a farkassal nagy erős barátságot kötött, s a három jó barát együtt indult szerencsét próbálni. No hiszen, amerre csak elhaladtak, jaj volt mindenféle oktalan állatnak. Szörnyen garázdálko­dott, pusztított a három jó barát. S mert maguknál erősebbre sehol sem akadtak, roppant mód elbizakodtak. Mondta is egy napon az oroszlán:

- Már azt szeretném látni, ki bírna legyőzni minket hármunkat!

- Kicsoda? Hát az ember! - jegyezte meg a farkas.

- Ugyan, ne gyerekeskedj - szólt az oroszlán -, hiszen én egymagam leverek egy csapat embert. Hej, csak jönne már egy felénk!

- Jól van, jól - mondta a farkas. Alig mentek tovább egypár lépést, jön feléjük egy iskolás fiú.

- Ez az ember? - kérdi az oroszlán.

- Nem, ez még nem ember - válaszolt a farkas.

- Akkor hát nem is kötök bele.

Mentek tovább. Még százlépésnyire sem haladtak, egy öregember tipegett feléjük. De olyan nagyon öreg volt, hogy alig tudott elébb-elébb lépegetni.

- Hát ez az ember? - kérdi az oroszlán.

- Ez sem az - válaszolt a farkas -, ez csak volt.

- Hát járjon ez is békével - szólt az oroszlán.

S továbbmentek, mendegéltek, mígnem egy nagy rengeteg erdőbe nem értek. Amint törtettek keresztül a sűrűségen, hát egy fiatal favágóra bukkantak.

- Nos, ez az ember? - kérdi az oroszlán.

- Ez már az! - válaszolt a farkas.

Az oroszlán egyszeribe megszólította a favágót:

- Szerencsés jó napot, atyafi! Azt mondja rólad a farkas, hogy te mindhármunkkal el tudnál bánni. Ugyan bizony, miféle fegyvered van?

- Nekem? - szólt a favágó. - Nincs egyebem a fejszénél, na meg - tette hozzá - talán az eszem...

- Úgy! Az eszed! Hát vedd elé az eszedet, s győzz le minket.

- Az ám - jegyezte meg a favágó -, de mikor otthon feledtem!

- Sebaj! Szaladj, farkas komám, haza az ő házába, s hozd el az eszét.

A favágó most elővett egy darab papirost, s azt írta rá a feleségének, hogy egy nagy káposztanyomtató követ kössön a farkas nyakára. A farkas elvette a levelet, és sietett vele a favágó feleségéhez; ezalatt meg az oroszlán és a vaddisznó úgy vigyáztak reá, akár a szemük világára. De eltelt egy óra, két óra, három óra, a farkas nem jött vissza. Amint a bolond megengedte, hogy a favágóné követ kössön a nyakára, vége volt neki, a falusi nép agyonverte a tehetetlen vadat.

A favágó ezalatt szörnyen megéhezett, kenyeret, szalonnát vett hát elő, s elkezdett falatozni.

- Ejnye - szólal meg az oroszlán -, de jó szagú valamit eszel, mi légyen ez?

- Ez bizony vaddisznó szalonnája - súgta az ember.

Egyéb sem kellett az oroszlánnak, nekiugrott a vaddisznónak, s darabokra tépte.

- Megállj - kiáltott az ember -, ne így edd meg! Ha szalonnát akarsz, akkor azt szépen ki kell vágni.

- Az ám - szólt az oroszlán -, igazad van, nem is jó ez így szőröstül-bőröstül, vágd ki hát, neked van késed. Hanem tudod, mit? Kötözz meg egy fához, míg a szalonnát kivágod, mert nem állok jót magamról, hogy egyszerre föl nem falom.

A favágó se mondatta kétszer, úgy megkötözte az oroszlánt egy fához, hogy csak úgy ropogott belé a csontja. Hanem ezzel még nem érte be.

- Próbáld meg csak: el tudnád-e szakítani a kötelet? - mondta az oroszlánnak.

Az oroszlán nekirugaszkodott, s a kötél szerteszét szakadozott, mintha nem is lett volna.

- Erősebben, édes fiam, erősebben! - biztatta a favágót.

Hiszen nem kellett azt biztatni. Most már úgy megkötözte, hogy elbődült belé az oroszlán, s igazán szeretett volna megszabadulni. Az ám, de nem ment ez olyan könnyen, s a szegény ember is felhasználta a jó alkalmat: fejszéjével agyoncsapta a hatalmas állatot.

Megmutatta, hogy: „többet ésszel, mint erővel”.