SZIKRA

Amióta Mirkó király a leányát Tündérországba vitte, beköltözött a szomorúság Mézkirály udvarába is. Bűbájos sem vette észre a királykisasszony eltűnését, ugyan hogyan vette volna észre a Mézkirály. Sejtelme sem volt arról, hová-merre tűnt el a királykisasszony, hiába szállt mindennap az ő gyémántos hintócskáján, amelybe tizenkét aranyszárnyú pillangó volt fogva, Mirkó király udvarába, hiába röpködött a palota körül, kukkintott be minden ablakon - búsan kellett hazatérnie: volt királykisasszony, nincs királykisasszony.

Egyszer aztán megunta a hiábavaló járást-kelést, s azután csak a pillangók meg a méhecskék hoztak hírt neki a palotából, de mindig csak ezt az egy hírt hozták: volt királykisasszony, nincs királykisasszony. Szomorúak voltak a méhecskék meg a pillangócskák is, mert hiszen ők voltak a királykisasszony legkedvesebb játszótársai. Mézkirály még mindig nem mondott le a reményről: végre is megtudja, hogy hová-merre tűnt el a királykisasszony.

Mit gondolt, mit nem, felröppent palotájának a tornyába, ott belefújt aranysípjába háromszor egymás után, s egyszerre csak nagy sereg méh szállott mindenfelől a palota felé. Olyan sűrűn szálltak a levegőégben, hogy az ég elsötétedett belé, s messze földre elhallatszott a méhek zümmögése, döngicsélése.

Ám mikor aztán a méhek leszállottak; ki fára, ki bokorra, ki virágra, ki a földre, ahová csak szállhatott, csendet intett Mézkirály, s mondta, amint következik:

- Kedves méhecskéim, ti sok országot-világot bejártok, sok mindent hallotok, láttok, talán meg tudnátok mondani, hová-merre vitte Mirkó király a leányát.

Nagy zümmögés, döngicsélés kerekedett a nagy csendességre, összevissza zümmögött, döngicsélt a millió meg millió méhecske, ám ennek az összevissza zümmögésnek, döngicsélésnek csak az lett a vége, hogy senki sem látta közülük a királykisasszonyt. Egy sem tudja közülük, hová vitte a király a leányát.

- Mind itt vagytok? Senki sem hiányzik közületek? - kérdezte a király.

Nagy csend támadt erre a kérdésre, aztán ismét elkezdtek zümmögni, döngicsélni, s egyszerre csak előlépett egy öreg méh, és jelentette:

- Nem vagyunk itt mind, felséges királyom. Hiányzik közülünk a sánta Bölcsek Bölcse.

Alig mondta ezt ki az öreg méh, egyszerre zümmögte valamennyi méh:

- Züm, züm, züm, amott jön, amott jön!

Mind a sánta Bölcsek Bölcse felé integettek, biztatták, hogy igyekezzék, jöjjön szaporán. Hiszen jött is, ahogy jöhetett szegény sánta Bölcsek Bölcse. Sántikálva, vergelődve, nagy nehezen a király színe elé vánszorgott, mélyen meghajtotta magát.

- Itt vagyok, felséges királyom, mit parancsolsz?

- Nem parancsolok én most semmit neked, csak azt akarom tudni, láttad-e a királykisasszonyt. Tudod-e, hogy hol rejtette el Mirkó király?

- Hát az úgy volt, felséges királyom - kezdte nagy lassan a Bölcsek Bölcse -, hogy éppen virágról virágra szálltam, mézet gyűjtögettem a feleségemnek s a gyermekeimnek...

- Ördög vigye a feleségedet s a gyermekeidet! - lobbant szörnyű haragra Mézkirály. - Nem azt kérdeztem én tőled, hogy mit gyűjtöttél a feleségednek s a fiaidnak, hanem azt, hogy láttad-e a királykisasszonyt, tudod-e, hogy Mirkó király hova rejtette el!

- Hiszen éppen hogy arról akarok beszélni, felséges királyom - folytatta még lassabban és rettentő nyugodtan a Bölcsek Bölcse a beszédet. - Elég az, hogy amint az Arany-folyón túl a Tündérszigetre repültem, ott egy gyönyörűséges szép vadrózsabokrot találtam, de olyan gyönyörűséges szépet, amilyent még emberi szem nem látott.

Hej, még csak most lobbant rettenetes haragra Mézkirály! Toporzékolt eszeveszetten, rikácsolt, s intett az inasoknak:

- Huszonötöt verjetek rá, mert úgy látszik, csúfolódik velem!

Az inasok már közre is fogták a Bölcsek Bölcsét, ám ebben a pillanatban az udvarmester hirtelen Mézkirály füléhez hajolt, s ijedten súgta:

- Az isten szerelmére, felséges királyom, a Bölcsek Bölcse belehal, ha huszonötöt veretsz rá, akkor aztán sohasem tudod meg, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony!

- Az ám - tért magához a király, aztán nyugodtságot erőltetett magára, intett az inasoknak, hogy ne bántsák a Bölcsek Bölcsét. Ismét hozzá fordult s rárivallt: - Hallod-e, te Bölcsek Bölcse! Nyögd ki már, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony, mert bizony mondom, jaj neked, ha nyomban ki nem nyögöd.

A Bölcsek Bölcse most megköszörülte a torkát, és éppen olyan nyugodtan, mint az előbb, folytatta, amint következik:

- Nos, felséges királyom, rászállok a vadrózsabokorra, hogy egy kicsit kipihenjem magamat, s hát, alig szállok rá, rettenetes nagy kondulás-bondulás kerekedik a magas levegőégben, zúgott-búgott, zengett ég-föld, azt hittem, vége a világnak, s már-már vissza akartam repülni, bár olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam megmozdítani a szárnyamat, amikor egyszerre csak valami emberi hang ütötte meg a fülemet.

- Miféle emberi hang?! Nyögd ki már! Ki volt, mi volt? - kiabált szörnyű izgatottan a király.

- Hiszen éppen hogy azt akarom elmondani, felséges királyom, ha alázatos alattvalójának kegyelmesen meghallgatná a szavait. Elég az, hogy megbújtam egy vadrózsának a kelyhében, a vadrózsának a szirmai szépen összeborultak fölöttem, s gondoltam magamban, jöhet most már égszakadás, földindulás, nem félek én semmitől. Mert tanultam én ám az iskolában, hogy a vihar a legerősebb fát is kidönti, de a gyenge bokrot nem bántja, elszáguld felette.

- Mit bánom én, hogy te mit tanultál az iskolában! - toporzékolt a király. - Láttad vagy nem láttad a király leányát?

- De hiszen éppen hogy éppen arról beszélek, felséges királyom, hogy amikor meglapultam a vadrózsabokorban, egyszerre csak kristálycsengettyűhöz hasonlatos hangot hallottam, s érzem, hogy valaki a vadrózsát leszakítja, aztán fájdalmasan felsikolt, s a rózsát messzire elhajítja.

- Ki sikoltott fel, te locsogó-fecsegő, te?! - tépte most már a haját Mézkirály.

- Hiszen éppen hogy éppen azt akarom mondani - folytatta még nyugodtabban a Bölcsek Bölcse. - Csak megkérem alázattal felségedet, várjon türelemmel, mert azt is az iskolában tanultam, hogy „a türelem rózsát terem”.

- Majd adok én neked türelmet! - ordított a király. - Azt nyögd ki már, hogy ki sikoltott fel olyan fájdalmasan?

- Hiszen éppen hogy éppen azt akarom elmondani, hogy az a valaki, aki felsikoltott, ezt sikoltotta: „Retek! Retek!” Kristálycsengésű volt a hangja ennek a valakinek. Bizony valakinek, mert én csak a hangját hallottam, látni nem láttam, de sejtettem, hogy itt kell rejtőzködnie, ebben a vadrózsabokorban, itt szúrta meg kezét a tövis. Aztán hallottam, amint valaki mondotta: „Sebaj, édes kisasszonykám, meggyógyul az ujjacskád, amíg eljön érted a királyfi.”

De most már a királyfi szóra csupa szem és fül lett Mézkirály, nem volt maradása az aranylócán, magánkívül ugrott fel, lerohant a Bölcsek Bölcséhez, megrázta, akárcsak egy liszteszsákot, s zengett belé a palota, úgy ordított a fülébe:

- Mondod-e meg hát, hogy ki volt az a kisasszony, vagy mindjárt agyontaposlak, te bolondok bolondja, te! Mert nem vagy Bölcsek Bölcse, de Bolondok Bolondja lesz ezután a neved.

- Hiszen éppen hogy éppen azt akarom elmondani, ki volt az a kisasszony, de te, felséges királyom - méltatlankodott a Bölcsek Bölcse -, szüntelen megakasztasz a beszédemben. Látod, látod, felséges királyom, ha szüntelen meg nem akasztgatsz, már rég tudnád, hogy ki volt az a kisasszony s hol rejtőzködik.

- Hát jó, többet nem türelmetlenkedem, várok csendesen - adta meg magát Mézkirály, s a sok izgalomtól fáradtan, kimerülten hanyatlott vissza az aranylócára.

- Elég az, hogy - folytatta beszédét a Bölcsek Bölcse - amint a sikoltást hallottam, szét­hajtottam a vadrózsa kelyhét, kikukucskáltam onnét, hadd lássam, kik társalkodnak ottan. Hát, amint kikukkintok, mit látnak szemeim! Mirkó király leányát, a hétszer szép királykis­asszonyt, akiben én olyan sokszor gyönyörködtem! Akihez hasonló szépet kerek e földön nem láttam!

- Valóban?! Mirkó király leánya volt az, akit láttál? - ragyogott fel arca, szeme Mézkirálynak.

- Felséges királyom, már én csak amondó vagyok, hogy ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság, de bizony mondom, igazat mondtam: a hétszer szép királykisasszony volt, akit én láttam, senki más, csak azt nem tudtam elgondolni, hogy s mint került Tündérországba. Miért rejtőzködik ottan? Aztán még csak amondó vagyok, hogy az a Retek, akit a királykisasszony annak szólított, micsoda egy figura volt. Bizony mondom, aki látta, kacagás nélkül meg nem állta.

- Törődöm is én azzal a Retekkel - legyintett a király. - Lehet tőlem sárgarépa, petrezselyem, mit bánom én! Azt akarom tudni, hol van most a királykisasszony!

- Hiszen éppen hogy éppen azt akarom én is elmondani, hogy hol van. Amikor én Tündér­országban jártam, akkor ott volt, s ha van magához való esze, ott van most is, mert bejárhatja az egész világot, olyan gyönyörűséges szép helyet nem talál sehol.

- Bizony, ha ott volt Tündérországban, amikor te eljöttél onnan, indulunk is nyomban. Készülj, kedves öregem, te vezetsz oda engem.

Bezzeg hogy most kedves öregem volt a Bölcsek Bölcse, s nem Bolondok Bolondja. De a „kedves öregem” hamarosan lehűtötte a Mézkirály nagy kedvét, mondván:

- Csak lassan-lassan, felséges királyom, nem úgy van ám, hogy hipp-hopp, ott vagyok, ahol akarok. Nem olyan könnyű ám eljutni Tündérországba, mint ahogy te gondolod.

Szertelen dühbe gurult Mézkirály, s a koronáját úgy földhöz csapta, hogy diribdarabba tört.

- Hát, hallom: mit akarsz még mondani? Meddig hallgassam még a mondókádat?

- Hát felséges királyom, akár tetszik, akár nem, már csak hallgassa végig a mondókámat. Amikor én a rózsalevélből kikukkintottam, az a zörgős lábú, kerek pofájú, vigyorgó Retek hirtelen-váratlan lekapta fejéről pörge kalapját, s úgy lecsapott rám, hogy kárrá ment két lábam, s olyant csapott a szárnyamra is, hogy még most is alig-alig tudom megbillenteni. Belefogott a kalapjába, s mintha soha méhet nem látott volna, úgy csudálkozott rajtam. Aztán odacsődültek mind a tündérkisasszonykák is, azok is mind engem csudáltak, a kicsi tenye­rükkel csattogtattak, a kalapot ujjongva körültáncolták, de azt én nem is tudom elmondani, felséges királyom, hogy mi mindent csináltak ezek a szépséges tündérkis­asszonyok. Csak úgy káprázott a szemem, amint néztem, néztem őket, s bizony mondom, elnéztem volna világ végéig.

- Mirkó király leányáról beszélj, te életem gyilkosa, te! - ordított a király. - Róla, róla, ne a tündérkisasszonyokról!

- Hiszen éppen hogy éppen most érkeztem oda, felséges királyom, de szavamat csak össze nem keverhetem. A hétszer szép királykisasszony fölém hajolt, vérző ujját szívogatta-fúvogatta, aztán egyszerre csak felkiáltott nagy örömmel:

- Ó, te drága méhecske, te, ugye, te az én apám országából jöttél?

- Züm-züm-züm - feleltem én -, onnan jöttem, hétszer szép királykisasszony.

Abban a pillanatban a királykisasszony meglebegtette fehér selyemkendőjét, s egyszeribe vége szakadt a nagy égzengésnek, s olyan nagy csend lett, hogy még a légydöngést is meg lehetett volna hallani.

- Ugyan, ugyan, mit beszélsz - hitetlenkedett Mézkirály -, hogyan csendesíthette le a királykisasszony az égiháborút?

- Hát azon én is eleget csudálkoztam, de a királykisasszony, amikor észrevette a csudálkozásomat, édesen elmosolyodott, s azt mondta:

„Ugye, megijedtél, édes kis méhecském? Égiháborúnak hitted azt a nagy zengést, zúgást-búgást, kondulás-bondulást. Nézz csak amoda, az Arany-folyó partjára. Látod, ugye, azt a fát, hogyne látnád, amelynek legfelső ága szinte az eget veri? A világhíres csudafa ez, amelyen ezer virág virágzik, mind az ezer virág más-más színű. Ez az ezer virág egyszeribe össze­csendül-bondul, azt hinnéd, kitört az égiháború, valahányszor idegen lép Tündérország földjére.”

Odanéztem, amerre a királykisasszony mutatott, de a csudafához hasonlatos gyönyörű fát bizony nem láttam világon való életemben. A szemem csak úgy káprázott a szertelen sok virágtól. Minden virág oly nagy volt, hogy egyetlenegynek a méze elég lett volna nekem nem egy, de tán tíz esztendeig is,

- Bánom is én, hogy hány esztendeig mézelnél te egy virágból - ripakodott rá Mézkirály -, azt mondd el, hogy mit beszéltél a királykisasszonnyal!

- Hiszen éppen hogy éppen azt akarom elmondani. Merthogy akár hiszi, akár nem, felséged, üzenetet is hoztam tőle. Mégpediglen felségednek, Mézkirálynak, senki másnak.

- Mit?! Te üzenetet hoztál a királykisasszonytól, és csak most nyögöd ki?! - ordított a király, s szörnyű haragjában aranypálcájával a Bölcsek Bölcse felé suhintott, ám ez szerencsére még idejében félrekapta a fejét.

- Nono, csak lassan-lassan, felséges királyom! Itt van a szárnyam alatt a királykisasszony levele, a haja szálával kötözte ide.

Hej, de még olyat a világ nem látott, mely nagy jókedvre fordult Mézkirály haragja! Magánkívül ugrott fel a lócáról, rohant a Bölcsek Bölcséhez, s csudák csudája, hogy a levéllel együtt ki nem tépte a szárnyát is a Bölcsek Bölcsének a szertelen nagy sietségben. Csak úgy reszketett a keze, amint eloldotta az arany hajszálat, szétbontogatta a virágsziromra írt levelet. Aztán nézte, nézte, forgatta előre, forgatta hátra, de forgathatta, nem tudott kiokoskodni a levélből. Nem ám, mert Mézkirály őfelsége sem írni, sem olvasni nem tudott. Azt hitte gyer­mekkorában, hogy a királyoknak nincs szükségük sem írásra, sem olvasásra. Írnak-olvasnak helyettük az íródiákok.

„Áhán - mondta magában a Bölcsek Bölcse -, most ki fog sülni, amit én már különben régen tudok, hogy őfelsége nem tud sem írni, sem olvasni. Hát csak szégyenkezzék, én szépen csendben elsompolygok innét.”

El is indult sántikálva, de a király utána kiáltott:

- Ohó, Bölcsek Bölcse, fordulj csak vissza! Gyere csak ide, olvasd el a levelet, mert nem találom az ókulárémat. Úgy látszik, elveszett.

„El ám - gondolta magában Bölcsek Bölcse -, elveszett, nem az okuláréd, hanem a tudomá­nyod, ami nem is volt soha.”

De hát ezt csak így magában gondolta a Bölcsek Bölcse; hiszen az kellett volna, hogy hangosan mondja, mert akkor a többi lábára is megsántul. Szép lassan visszabicegett, átvette a levelet a királytól, s olvasta, amint következik:

Kedves Mézkirály! Azt üzenem neked szép Tündérországból, hogy méheidet, lepkéidet, de még a darazsaidat is küldd el mindennap az édesapám kertjébe, ahol van egy növendék csudafa, mert hallottam, hogy erősen megszűkültek mézben, márpedig ez a fa úgy nő nagyra, ha szüntelen mézet csurgatnak a tövére, s én csak akkor jöhetek haza, amikor az a csudafa nagyra nő, máskülönben Bűbájos elrabol engem.

Hej, hogy örvendett Mézkirály ennek a levélnek! Bezzeg megbocsátotta a sánta Bölcsek Bölcsének szertelen nagy örömében, hogy olyan lassan mondotta el a mondókáját. Egy hordó mézet adott neki ajándékul, s két udvari doktort rendelt melléje, hogy a sánta lábát meg­gyógyítsák, másnap pedig ő maga repült fel a csudafa mellett álló vadkörtefa legmagasabb ágára, onnan csurgatta aranykorsójából a legtisztább akácmézet az odaszálló méheknek, pillangóknak és darazsaknak, s ezek boldogan repültek a csudafához, öntözték a tövét, hogy hamarább megláthassák a hétszer szép királykisasszonyt.

Örvendett annak Mirkó király is, hogy nem kell több mézet vásárolnia, mert már rengeteg aranyat s ezüstöt fizetett mézért, s már-már aranyért, ezüstért is alig lehetett mézet kapni, mert ami méz gyűlt a hét országban, azt mind a csudafa tövére hordták. Egyszerre csak volt méz, nincs méz, idegen országokból hordták a mézet, s ott is már fogytán volt.

No de volt Mézkirálynak méze rengeteg, ő maga is hordta a mézet mindennap, aztán nézte, vizsgálta a csudafát, mint hajt bimbót bimbó után, mint nyílnak, nyiladoznak a virágok. Mind szélesebbre és szélesebbre terült az arca a nagy örömtől, látván, hogy napról napra mint sokasodnak a különféle virágok a csudafán. Csak arra gondolt, hogy minden virággal közelebb jut ahhoz a szép naphoz, amikor övé lesz a szép királykisasszony.

Mirkó király s a királyné is mindennap ellátogatott a fához, letelepedtek, s hosszan elgyönyör­ködtek a fa csudaszépségében, s el-elbeszélgettek, rajzolgatták az eljövendő szép időket, amikor hazajön az egyetlen leányuk.

- Látod, látod, édes uram - mondogatta a királyné -, szemlátomást nő mindennap a mi csudafánk.

- Látom, látom - mondta Mirkó király -, de azt is látom, hogy ha Mézkirály nem öntöztetné mindennap, bizony megakadna növésében a csudafa, mert már rég elfogyott a méz mind a hét országomban.

- Elfogyott bizony - mormogta magában a Mézkirály, aki most is, mint rendesen, ott röpködött a csudafa ágai között.

- Hát azt hiszed-e, édes uram - mondta a királyné -, hogy Mézkirály csak a leányunk haza­jövetelére vár, s mindjárt megkéri a kezét?

- Hiszem, hogyne hinném, s örvendenék is - mondta neki Mirkó király.

Így tervezgettek, beszélgettek a növekedő fa tövében. Mézkirály pedig boldogan hallgatta a fa ágai közt az öregek beszélgetését, s dehogyis gondoltak arra, hogy fent a magas levegőégben, sötét fellegbe burkolózva valaki nap nap után lesi a csudafa növését, s amint egy-egy virág kinyílik, ez a valaki még jobban beburkolózik a sötét felhőbe, s búsan suhan el a rengeteg erdőbe, száll le a házikójába.

Ott, abban a házikóban s a házikó környékén minden úgy volt, ahogy régen. A virágok nyíltak, nyiladoztak a kertben, a bölcs baglyok ott ültek hol a jegenyefán, hol az ablak párkányán, a kuvikok pedig minden órában elkuvikolták, hogy hány óra. Minden a régi volt, csak Bűbájos nem az. Az ablak alatt elkorhadt a fekete kandúr fejfája, de senkinek sem jutott eszébe, hogy új fejfát állítson helyébe. A virágok csordultig megteltek mézzel, de Bűbájos nem törődött ezzel, tőle ugyan roskadozhattak a virágok a méz terhe alatt, s mert ebben a kertben egy méh sem mert leszállani, a méz lecsurgott a földre, és a virágok még nagyobbak és még illatosabbak lettek a lecsurgott méz nyomán.

A kemence padkáján nem álltak tégelyek és üvegek, a tűzön nem forrott varázsital, s nap­hosszat haza sem tért Bűbájos; egész nap az erdőt bújta, s mert nagy bánatában azt sem látta, hol-merre jár, ruháját megszaggatták az ágak, rőt hajába beleakadtak a tövisek, arcát véresre karmolták. De Bűbájos ezzel nem törődött, mindebből semmit sem érzett, mert szüntelen csak a királykisasszonyra gondolt, aki Tündérországban él, s aki sohasem lesz az övé, mert a csudafa megvédi tőle...

Történt egy nap, hogy mikor fényes délben hazakerült a bolyongásából, nagy méhzümmögés fogadta. Tele volt az egész kert méhhel, valósággal megszállták kertjének minden virágát, csak úgy nyüzsögtek, mohón szívták a mézet, mintha egyetlenegy nap mind el akarták volna hordani azt a rengeteg mézet, ami Bűbájos kertjében összegyűlt.

Magánkívül szaladgált Bűbájos, amikor ezt látta, zengett belé az erdő, amint kiabálta:

- Hé, rablók, mit kerestek itt?!

Szörnyű haraggal taposta össze a virágokat, űzte, hajtotta a méheket, s a szegény méhek Bűbájos haragja elől a virágok kelyhébe akartak bújni; ám a virágok mintha tudták volna, hogy ezzel gazdájuknak kedve telik, bezárták a kelyhüket, s a méhek nem bújhattak el Bűbájos elől, reszketve néztek rá.

- Úgy látszik, Bűbájostól már senki sem fél! - ordított Bűbájos, s varázsvesszejével keményen belesuhintott a levegőégbe.

- Uhu, huhu - huhogott az öregebbik bagoly, aki álmosan pislantott ki az odújából -, úgy látszik, a gazdánknak mégiscsak megjön az esze: az lesz újra, aki volt.

- Uhu, uhu - mondta a másik bagoly -, ideje, hogy észretérjen, mert már hálni jár belé a lélek.

- Egy, kettő - kiáltott a méhekre Bűbájos -, mindjárt, de mindjárt megmondjátok, ki volt a vezetőtök! Ki vezetett ide az én kertembe? Mert különben bűbájos szavamra mondom, hogy valamennyiteket varasbékává varázsollak!

Rémült csend követte Bűbájos szavait, aztán egy piros rózsa szirmai közül nagy nehezen előbújt a sánta Bölcsek Bölcse, torkát megköszörülte, s zümmögte, amint következik:

- Züm-züm-züm, felséges Bűbájos, ó, bocsásd meg a merészségemet, én vezettem ide a népemet, mert a csudafa... - itt elakadt a szava a sánta Bölcsek Bölcsének, mert Bűbájos közbeordított:

- Mit?! Hát ti a csudafának az én kertemben gyűjtitek a mézet? Annak a fának, amely az én boldogságomnak a gyilkosa?!

Varázsvesszejét fenyegetően felemelte, a méhek reszketve röpködtek, s mintha a nagy félelem odaszegezte volna őket, el sem tudtak repülni, nem ám, mert Bűbájos megvarázsolta őket.

Végre összeszedte magát a sánta Bölcsek Bölcse:

- Ó, felséges Bűbájos, irgalmazz minékünk! Merthogy kerek e földön sehol sem találtunk már mézet, ideparancsolt minket Mézkirály, s halálnak halálával fenyegetett meg, ha a föld fenekéből is nem kerítünk mézet neki. Jártam én itt már, felséges Bűbájos, láttam, hogy a virágokból földre csurog a méz, senki velük nem törődik, gondoltam, nem követek el bűnt, ha népemmel elhordom innen a mézet.

- Úgy?! Hát Mézkirály hordatja a mézet - mosolygott keserűen Bűbájos -, s éppen az én mézemet hordatja, azzal öntözteti a csudafát. S mit gondolsz, te - kérdezte a sánta Bölcsek Bölcsét -, mért hogy éppen ő öntözteti a csudafát?

- Mit tagadjam, úgyis hiába tagadnám - felelt a sánta Bölcsek Bölcse. - Mézkirály azért gyűjteti velünk a mézet, hogy a csudafa mentől hamarabb nagyra nőjön, s övé legyen a hétszer szép királykisasszony.

Hej, hogy villámlott a Bűbájos szeme! Csak úgy szórta a szikrát, egész erejével belevágott varázspálcájával a levegőbe, s ég-föld megzendült belé, úgy kiabálta:

- Huj, ti rablók, huj! Hát erre kell a méz Mézkirálynak! Az én királykisasszonyomra vetette a szemét ez a potrohos féreg! Mert az enyém a királykisasszony, királyi szavával adta nekem Mirkó király. S enyim lesz, ha belehalok is! És most mehettek haza. Most az egyszer szabadon eresztlek, de csak azért, hogy megmondjátok üzenetemet Mézkirálynak. Mondjátok meg neki: öntözheti, növelheti a csudafát, de messze járjon a királykisasszonytól, mert jaj neki, ha a közelében látom!

Legyintett a varázsvesszejével, a méhek könnyedén felröppentek, vidám zümmögéssel hazaszálltak, Bűbájos pedig bement a varázslószobába, ott felszította a pislákoló tüzet, az mind­járt fel is lobbant haragos, félelmetes lobogással, akkor aztán Bűbájos a kemence­padká­ról felvett egy tégelyt, varázsvesszejével meglegyintette, s a tégelyből a varázsitalt a tűzbe loccsintotta. A láng elkékült, aztán hirtelen ellobbant, sűrű füst gomolygott a kémény felé; aztán egyszerre csak a füstből kiugrott egy szikra, ez a szikra forogni, peregni kezdett a padlón, Bűbájos meg elébe állt, varázsvesszejével megsújtotta, s mondta lassan, halkan, alig hallhatóan:

Szikra, szikra, peregj gyorsan,
peregj, pattogj egyre jobban,
míg a tüzed el nem lobban.

Szikra, szikra, állj két lábra!
Légy Bűbájos szolgája,
figyelj az ő parancsára.

Hát, halljatok csudát, a szikra addig forgott, addig pergett, pattogott, amíg piros színe hamuszínűvé lett, akkor Bűbájos még egyszer feléje sújtott, s ím, kialudt a szikra, eltűnt nyomtalan, s egy vérvörös ruhás, vidám arcú, kacagó szemű fickó állt a helyén, aki nagyot ugrott örömében, amikor meglátta Bűbájost.

- Heje-haj, haja-haj, nincsen immár semmi baj - kacagott Szikra -, csakhogy világra hívtál már, édes jó Bűbájos. Nem is hiszed, mennyire meguntam a szüntelen pergést, forgást, patto­gást. Egy szó, mint száz, itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, várom a parancsodat!

Akár hiszitek, akár nem, kiült a boldog öröm most a Bűbájos arcára is.

Mosolygott az arca, mosolygott a szeme, hosszan, sokáig elgyönyörködött a vidám kedvű fickóban, az ő hűséges kis inaskájában. Amikor aztán jól kiörvendezte magát, leült a kemence padkájára, letette maga mellé varázsvesszejét, Szikra meg a lábához kuporodott, úgy nézett rá boldogan, s várta a Bűbájos parancsát.

Végre megszólalt Bűbájos:

- Nyisd ki mind a két füledet, édes fiam, Szikra! Amit mostan mondok, szedd jól a begyedbe.

- Végig fül vagyok, édes gazdám. Még az evést is elfelejtem, pedig hát üres a gyomrom, üres ám.

Bűbájos elmosolyodott, fölkelt a kemencepadkáról, az asztalról levett egy kosár málnát, szépen letette a fiú ölébe.

- Ihol a málna, egyél elébb, egyél, mert különben mindig a málnán jár a szemed, amíg én beszélek.

Hiszen nem kellett sok kínálás Szikrának, egykettőre felfalta a sok málnát, s olyan veresre mázolódott az arca, hogy aki látta, meg nem állta kacagás nélkül.

- No, most már beszélj, édes gazdám, hegyezem mind a két fülemet.

- No, édes fiam, hát azzal kezdem, hogy tudod-e, hol lakik a Nagy Bűbájos?

- Hogyne tudnám, édes gazdám. Ott lakik a Sárga-szikla tetején, a barlangjában.

- Igazad van, ott lakik. Hát hallgass ide! Én most elmegyek innen Tündérországba. Hogy miért megyek, azt nem kötöm a te orrodra sem.

Nagyot kacagott erre Szikra, de akkorát, hogy csengett a ház belé -, csengett a kert is. Azt mondta:

- Kötöd vagy nem kötöd az orromra, édes gazdám, mindegy nekem. Nem azért vagyok én Szikra, hogy ne tudnám, mit keresel te szép Tündérországban.

- Hát ha tudod, csak tudjad, nem bánom! Egy szó, mint száz, amíg én távol leszek, te itt maradsz, te leszel a gazda, s ha sokáig nem jönnék, akkor kezdődik a te dolgod.

- Halljam, édes gazdám, halljam: mi lesz az én dolgom?

- Az lesz a te dolgod: ha sokáig nem kerülnék haza, elmégy a Nagy Bűbájoshoz, elmondod neki, hová-merre mentem, aztán a Nagy Bűbájos vagy hazasegít, vagy nem, ez már az ő gondja lészen.

- Ó, gazdám, gazdám, édes gazdám - komolyodott el hirtelen a kacagó szemű Szikra -, félek, hogy hiába beszélek, de én mégis azt mondanám, hogy maradj itthon, ne menj szép Tündérországba. Mióta a Föld Szelleme a csudafával Tündérországot megajándékozta, Bűbájos onnét még élve nem került vissza.

- Ej, ne fecsegj, fickó! Tudom, amit tudok, még ma elindulok Tündérországba, s elhozom onnét a királykisasszonyt, ha belehalok is.

Egy szót sem szólt többet Szikra, s mintha semmi sem történt volna, csendesen kifordult a konyhába, onnan seprűt hozott be, elkezdett sepregetni, mert vastagon állt a por a szoba padlóján, asztalon, széken, lócán, mindenen. Látszott, hogy Bűbájos ritkán járt haza, s hogy nem törődött nagy bánatában semmivel.

Amikor a szobát kiseperte, kiment a kertbe, a virágokból a mézet kikanalazta, összegyűjtötte, aztán utat vágott a kertben újra az elvadult bokrok között, új fejfát állított a fekete kandúr sírja fölé, s hipp-hopp, olyan rendet teremtett a kertben, hogy amikor Bűbájos kilépett a házból, azt hitte, hogy a házból egyenesen a paradicsomkertbe lépett.

- No, most már csak te vagy hátra, édes gazdám - kiáltott Bűbájos felé nagy vígan Szikra.

Hamarosan langymeleg fürdőt készített a gazdájának, véresre karcolt arcát jóféle írral bekente, tövissel megtűzdelt haját szép gyengén megfésülte, aztán mint a gyermeket, karjára vette a legyengült Bűbájost, hófehér ágyba lefektette, s altatódalt dalolt, mint egy kisgyermeknek. Addig dalolt, amíg mély álomba nem dalolta Bűbájost, aztán maga is lefeküdt a földre, az ágy mellé, szép csendesen ő is álomba szenderült.

Amint világodott, Bűbájosnak felpattant a szeme, hirtelen kiugrott az ágyból, Szikra feladta rá bársonykék ruháját, zsebébe tette az aranyiskátulyát, a kerten átkísérte, a fekete felhő már ott gomolygott felettük, s amint Bűbájos a kert kapuján kilépett, szép csendesen leereszkedett. Bűbájos megcsókolta Szikrát, ez meg sírva borult Bűbájos kezére, aztán a felhő lassan, méltóságosan felemelkedett, majd hirtelen nekiiramodott, s Tündérország felé eltűnt nyomtalan.

- Uhu, huhu - huhogott az öregebbik bagoly -, úgy látszik, a gazdánk hosszabb időre ment el, mert maga helyett más gazdát hagyott itt.

- Bölcsen beszélsz, öreg tudós - kiáltott fel Szikra a jegenyefára -, úgy elment a mi szegény gazdánk, hogy többé talán sohasem látjuk ez életben.

A virágok búsan bólogattak a kertben, a kuvik elfeledte kuvikolni, hogy hány óra. A baglyok szótlanul, nagy búsan húzódtak vissza fészkükbe, mert a nap mind feljebb és feljebb emelkedett, s ragyogása erősen bántotta a szemüket.

Szikra is bement a házba, szomorúan, igen-igen szomorúan leült a kemence mellé, ahonnét tegnap oly vígan penderült ki a szoba közepére.