|
|
RÓKÁNÉ LAKODALMA
Öreg róka koma mit gondolt, mit nem magában, egyszer csak fülét-farkát eleresztette, aztán földhöz vágta magát. - Jaj, lelkem uram, jámbor uram, talán bizony meghaltál? - sikoltott rókáné komámasszony. Volt eszébe róka komának! Dehogy halt meg! Csak próbára akarta tenni élete párját, vajon igazán szerette-e, szíve szerint megsiratja-e. Hiszen sírt, sírt rókáné komámasszony, de nem olyan nagyon. „Hm, hm - gondolta magában róka koma -, lássuk csak, mi lesz itt.” Volt rókáné komámasszonynak egy csinos kis szobalánya, cirmos kisasszony, az éppen a konyhán sepregetett, mikor róka koma meghalt - s uccu! -, egy szempillantásra kiszaladt a házból, fűnek-fának elnyávogta-keseregte róka koma szomorú halálát, aztán visszaszaladott, tovább söprögetett, hogy ha majd jön az atyafiság s a jó szomszédság a temetésre, meg ne szólják az asszonyát. No hiszen, jöttek sorba egymás után a róka uraságok, de nem temetésre, nem ám! Először is jött egy deli ifjú, kikent-fent bajuszú, kopogtatott a konyha ajtaján:
Cirmos kisasszony, mit csinál? Felelte cirmos kisasszony:
Dehogy alszom, trallala, Belépett Róka Marci (így hívták a kikent-fent bajuszú gavallért), s kérdezte cirmos kisasszonytól:
Hát az özvegy mit csinál? Felelt cirmos kisasszony:
Sir, sír, de nem olyan nagyon, „Úgy - gondolta magában róka úrfi -, akkor éppen hozzám való...” Megcsippentette állát cirmos kisasszonynak, s mondta neki kedvesen: - Szaladjon be, kedvesem, mondja meg az asszonyának, ne eméssze a búbánat, itt egy úri gavallér, a zsebében száz tallér, éppen annyi, hiba nélkül - elveszi őt feleségül. Cirmos kisasszony meghajtotta magát kecsesen, aztán ment egyenesen a szobába, hol bújában-bánatába sírt, sírdogált komámasszony, de nem nagyon!
Asszonyom, ne sírjon, Mondja rókáné komámasszony a szemét törülgetve, közben magát illegetve-billegetve:
Szép a száz tallér, Felelte a cirmos kisasszony:
Ó, jaj, csak egy van ennek
Bizony ha egy, akkor vége, mondotta rókáné komámasszony, s a gavallér, kinek zsebében csörgött a száz tallér, szégyenkezve elsompolygott, s egész úton szomorodott: mért nincs neki kilenc lombos farka, mégpediglen tarka? Aztán jöttek sorba a kérők, mind finom gavallérok, csörögtek zsebükben a tallérok, de mind kosarat kaptak, szégyenkezve elszaladtak, mert egynek sem volt kilenc lombos farka, mégpediglen tarka. Volt olyan, kinek volt kettő, olyan, kinek három, „Ej, lirom-lárom! - mondotta rókáné. - Egy se lesz a párom!” Jött, kinek volt farka négy, aztán kinek vala öt, olyan, kinek vala hat, olyan, kinek vala hét, olyan, kinek vala nyolc. „Ejhaj, ez mind csupa kenderkóc! - büszkélkedett rókáné. - Lirom-lárom, csak az lesz a párom, kinek van szép kilenc lombos farka, mégpediglen tarka! Hát egyszerre kopp-kopp, kopognak az ajtón, benyit egy gavallér, kinek a zsebében nem csörgött a tallér, de volt szép kilenc lombos farka, gyönyörű tarka, de milyen tarka! - lehetett nézni a napra, de arra nem ám! Ez a gavallér, ez ám! Beszaladt cirmos kisasszony lihegve-pihegve, s mondta lelkesen (közben rókáné szipogott csendesen):
Ó, asszonyom, ne szipogjon, Bezzeg hogy vége volt sírásnak, szipogásnak, s azt mondta rókáné: nem leszek felesége senki másnak! Hiszen ez így szép lett volna, jó lett volna, ha öreg róka koma fel nem támadt volna! De haj, mikor a lakodalomra készültek, s hozta cirmos a drága jó sültet, libát, kacsát s mindent, ami jó, megennivaló: talpra ugrott róka koma, füstbe ment a víg lakoma. Hej, szegény világ, vetett ágy, itt bent szoros, ott künt tág! - ki merre látott, szaladott, róka koma egyedül maradott, s azt mondta, miközben falatozgatott: - Hisz ez pompás dolog! Máskor is meghalok!
|