ÖRDÖG JÁNOSKA

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király. Ez a király erősen szeretett vadászni. Nem gondolt az sem országgal, sem családdal, nem gondolt az senkivel. Hajnalban megkezdte, s még éjjel is vadászott. Egyszer meghívja a király a mindenféle herceg barátait vadászatra. Kimennek az erdőbe, ott elindulnak a vadászok, ki erre, ki arra, a király is ment egyedül, mert mindig egyedül járt, nehogy valaki előle a vadat ellője. De hiába nézett erre-arra, hiába fülelt, egy vad nem sok, annyit sem lőtt. Ment beljebb-beljebb az erdőbe, s egyszer csak szeretne kikerülni, s hát nem tud. Elfogta a méreg, hogy egyetlen vad sem tévelyedik a puskája elé az erdőben. Végül ő tévelyedett el. Mit csináljon, merre menjen? Kiabálta a vadászpajtásait, az embereit: senki sem hallotta a kiabálását.

Nagy elkeseredésében azt mondta:

- Bárcsak egy ördög jönne ide, az, tudom, kivezetne az erdőből.

Abban a szempillantásban elébe toppan egy ördög:

- Hívtál, itt vagyok. Tudom én, hogy mi a bajod. Egy vadat sem lőttél, s nem tudsz kimenni az erdőből. Hát én segítek rajtad. Annyi vadat kerítek eléd, hogy csak győzzed lőni, s ki is vezetlek az erdőből, csak azt ígérd meg, hogy nekem adod, ami nincs most a te házadban.

- No, te ugyan nem sokat kívánsz - mondta a király -, csak gyere velem, neked adom, ami nincs most a házamban.

Azzal az ördög nekirugaszkodott, felvert egy csomó vadat az erdőben, s lőtt a király annyit, hogy tizenkét szekéren is alig tudták hazavinni. Azután az ördög szépen kivezette az erdőből. Összekerült a többi vadásszal is, s együtt hazamentek.

Fölmennek a palotába, asztal mellé telepednek, ott ült az ördög is, a király s a hercegek között. Esznek-isznak, vígan vannak, hát egyszer csak szalad be a szolgáló, s jelenti nagy örvende­zéssel:

- Felséges királyom, a királynénak egy szép leánygyermeke született.

Haj, megörült a király, de még az ördög is. Felugrik az asztal mellől, s mondja a királynak:

- Na, ez nem volt a házadban, amikor találkoztunk. Tíz esztendő múlva eljövök a leányodért.

Azzal az ördög eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Telt-múlt az idő, eltelik a tíz esztendő, s hát csakugyan jő az ördög, kéri a királykisasszonyt.

„Hiszen megállj, ördög - gondolja magában a király -, az én leányomat ugyan el nem viszed!”

Nagy hirtelen felöltöztették a kondás leánykáját drága szép aranyos ruhába, s nagy sírás-rívás közt odaadták az ördögnek, hadd vigye.

Elviszi az ördög a kondás leánykáját, aranyos, bársonyos hintóban, s mikor éppen a disznócsorda mellett halad vele a hintó, elkezd sírni a leányka, s mondja:

- Az isten áldjon meg, malackáim, többet nem őrizlek, mert a király pokolba vitet.

Megmérgelődik az ördög, kiált a kocsisnak:

- Fordulj vissza!

S vágtatnak, mint a sebes szélvész, a királyi palotába. Ottan elkezd káromkodni az ördög, hogy őt így meg úgy megcsalta a király, a kondás leányát adta az ő leánya helyett.

Kérlelik az ördögöt mindenféleképpen, csak ne haragudjék, hát jól van, ha beleszakad is a szívük, odaadják a leányukat. Azzal kifordul a királyné a szomszéd szobába, s ottan felöltöztetik a juhász leánykáját szép aranyos ruhába. De volt sírás-rívás, felverték a palotát, hogy így meg úgy kifogynak egyetlen leánykájukból, s a bolond ördög csakugyan elhitte, hogy most igazán a király leányát adták a kezébe.

No, elindulnak, de mikor a selyemréten a selyemszőrű juhnyáj mellett haladnának el, megszólal a kisleány, s keserves könnyhullatás közt elkezd búcsúzkodni:

|- Isten áldjon meg, báránykáim, én többet nem őrizlek, mert a király pokolba vitet.

De még csak most mérgelődött az ördög! Hajtatott vissza a palotába, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben, s mondta a királynak:

- Hallod-e, kétszer megcsaltál, de most add ide tulajdon leányodat, mert ha nem, kő kövön nem marad, úgy elpusztítok mindent!

Mit volt, mit nem tenni a királynak, oda kellett hogy adja egyetlen leányát az ördögnek. De most már igazán sírtak mind a ketten, a király is, a királyné is, de olyan keservesen, hogy aki hallotta, kis híja volt, hogy megszakadjon a szíve. Na, elviszi az ördög a kisleányt. Ahogy hazaért, bedobta egy kicsi szobába, s mindjárt egy asztalra kiöntött két véka kását, azt összekeverte három véka hamuval, s azt mondta neki:

- No, te királykisasszonyka, ha két óra alatt a két véka kását ki nem válogatod a hamuból, szörnyű halálnak halálával halsz meg.

Sírt a kisleány keservesen, kihallott a sírása a szobából. Hát egyszer csak bejön egy szép fekete fiúcska, aki nem volt más, mint az ördög fia: Jánoska.

- Hát te miért sírsz? - kérdi Jánoska a királykisasszonyt.

- Ó, hogyne sírnék - mondja a kisleány -, mikor az ördög azt parancsolta, hogy ezt a két véka kását szemeljem ki a hamuból.

Jó szíve volt Jánoskának, elővette a kicsi sípját, belefújt abba, s hát, abban a szempillantásban tele lett a szoba kicsi ördögöcskékkel. Parancsolta nekik, hogy azt a kását mind egy szemig válogassák ki a hamuból. Még jól félre sem pillantott, egy kásaszem nem sok, annyi sem volt a hamuban, mind kiszedték az ördögöcskék.

Másnap kétannyi kását vegyített kétannyi hamuba az ördög. De Jánoska az ördögöcskékkel azt is mind kiszemeltette.

Hej, szörnyű haragra lobbant az ördög, amikor ezt látta, nagy mérgében összeharapta a szakállát, aztán kipökdöste a földre, s minden szálból haragos kígyó lett. De a kígyók nem bántották a királykisasszonyt. Csak a sikoltását hallották, s mindjárt megszelídültek.

- No, te kis tejfelhab, látom, hogy még az állatok is szeretnek. De ne örülj, mert most olyant parancsolok, hogy még az ördögökkel sem tudod megcsinálni. Azt mondom én neked, hogy holnap reggelre olyan templomot építs semmiből, hogy a teteje az égig érjen, s az Isten legyen benne a pap, mert különben szörnyű halálnak halálával halsz meg.

Elmegy az ördög nagy dörömböléssel, ott marad a kisleány keserves sírással. Jő Jánoska, s kérdi:

- Hát te miért sírsz megint, királykisasszonyka?

Mondja a kisleány, hogy miért.

Előveszi Jánoska a sípját, belefúj, jönnek a kis ördögök, s mondja Jánoska, hogy reggelre építsenek egy templomot, olyan magasat, hogy a teteje az eget verje, s az Isten legyen abban a pap.

Azt mondják az ördögöcskék:

- Hiábavaló parancsolat ez, édes gazdám. Semmiből az ördögök sem építhetnek semmit, nemhogy templomot. Az égbe sem juthatnak az ördögök, nem is hozhatják le az Istent papnak. Jobb lesz, ha míg az apád elékerül, hazaviszed a királykisasszonyt.

Jánoska bizony meg is fogadta az ördögöcskék tanácsát. Kivezeti a királykisasszonykát a szobából, s elindulnak ketten hetedhét ország ellen.

Amint mennek, mendegélnek, megszólal a királykisasszony:

- Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom bal felől!

Visszanéz János, s hát látja, hogy vágtat utánuk seprűnyélen egy vén boszorkány, s csak úgy szakad a láng a szájából. Mit csinál, mit nem Jánoska, a királykisasszonyt hirtelen búzafölddé változtatta, ő maga pedig hirtelen átbucskázott a fején. Egy kis pásztorfiú lett belőle, még csengettyű is volt a kezében, s úgy csergetett, hessegette a verebeket: „Hess, hess, veréb, reppenj elébb!”

Odaér a vén boszorkány, s kérdi a fiút:

- Te legényke, nem láttál-e elmenni errefelé egy ilyen meg ilyen fiút s leánykát?

Felelt Jánoska:

- Hej, bizony nénémasszony, sok itt a veréb, nem tudom tőlük megőrizni a búzát. Hess, hess, veréb! - S elkezdett ismét csergetni, hessegetni erősen.

- Nem azt kérdeztem, hogy sok-e a veréb, hanem láttál-e elmenni erre ilyen meg ilyen fiút s leánykát.

- Hiszen már két verébnek a szárnyát is eltörtem, egy csóvára fel is akasztottam, hogy a többit ijessze, s mégis ellepik a búzámat. Hess, hess, veréb!

- No, ez süket is, bolond is - mondta a vén boszorkány, s nagy mérgesen visszavágtatott a pokolba.

Azzal Jánoska is, a királykisasszony is visszaváltozott azzá, amik voltak, s mentek tovább. De egy jó hajításnyira sem mentek, megszólal ismét a királykisasszony:

- Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom jobb felől!

Visszanéz Jánoska, s hát látja, hogy vágtat egy ördög, csak úgy szakad a láng a szájából. Abban a pillanatban egy régi templommá változtatta a királykisasszonyt, belőle pedig vén remete lett, s úgy várta az ördögöt.

Kérdi az ördög:

- Nem látott kend egy ilyen meg ilyen fiút s leánykát errefelé menni?

Mondja a remete:

- Én nem láttam, de gyere bé, s fohászkodjál. Ha jó lélek vagy, megtalálod, akit keresel. Ebbe a zacskóba pedig tégy alamizsnát az árváknak.

- Hallgass, te bolond! - mérgelődött az ördög. - Azt mondd meg nekem, hogy láttad-e vagy nem azt a fiút s azt a leánykát?

- Adakozz az árváknak - mondotta a remete. - Adakozz, adakozz!

Megmérgelődik az ördög, fölkapja a buzogányát, a remetének a fejéhez vágja, hanem a buzogány elcsúszott a remete feje mellett, s úgy megcsapta az ördög lába szárát, hogy mindjárt megsántult belé. Azzal megfordult, nagy mérgesen visszasántikált a pokolba.

Visszaváltozik Jánoska is, a királykisasszony is azzá, amik voltak. Mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, s mikor éppen a királykisasszony hazájához közelednének, megszólal a királykisasszony:

- Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom mindkét felől!

Visszanéz Jánoska, s hát vágtat utánuk egy ördög meg a felesége, s szakad a láng mind a kettőnek a szájából.

Mit csinált, mit nem, a királykisasszony mindjárt tóvá változott, belőle pedig aranykacsa lett, s úszkált a tó közepén.

No de ha két ördög együtt van, nincs akkor semmiféle titok. Mindjárt tudták ezek, hogy a tó a királykisasszony, az aranykacsa Jánoska. Nekiállnak a tónak, az asszony merítette, az ura meg hajigálta a kacsát, de mennél jobban merte a vizet az asszony, annál nagyobbra nőtt a tó, s valahányszor a kacsához hajított az ördög, mindig a tó alá bújt, nem tudta eltalálni.

Már nem tudták, hogy mit csináljanak. Gondolták, belemennek a tóba, megfogják a kacsát, azt legalább hazaviszik, ha a tó ott marad is. No hiszen, ha belementek, ott is maradtak!

Nagy hirtelenséggel megáradott a tó, összecsapott a fejük felett, s belefulladt az ördög is, a felesége is.

Most már mehettek haza bátran. A kacsából Jánoska lett, a tóból királykisasszonyka, s mire estére kerekedett az idő, szépen hazaértek a király palotájába.

Bezzeg volt öröm otthon, de milyen nagy! A király mindjárt vendégeket hívatott, s csaptak nagy lakodalmat, hét országra szólót. Hét nap, hét éjjel folyt a nagy dínomdánom, még a sánta kutya is csirkecsontot lakmározott. A király, a királyné, a kis királykisasszony egyre csak azt mondogatta:

- Milyen ügyibevaló legény ez az Ördög Jánoska.

Az öreg király holta után rá is maradott az egész ország. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!