MIT BESZÉLTEK A SZAMARAK?

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr - volt egy szám­adó juhász s annak egy gyönyörűséges szép leánya, de olyan szép, hogy beillett volna grófi palotába is. Be bizony, ha mondom. Hanem a számadó leánya nem vágyakozott semmiféle palotába, s ámbátor legyeskedtek körülötte különbnél különb úrfiak, ő csak a szegény juhászbojtárt szerette, aki az ő apjauránál szolgált. Szerette ám a bojtár is a leányt, mondta is egyszer a számadónak: „Gazduram, egyet mondok, kettő lesz belőle, adja nekem a leányát” - de a számadó azt mondta: „Hallod-e, fiam, az én leányom mellett hiába ne tapodd a földet, mert nem hozzád való!”

Hej, nagy, nehéz búbánat ereszkedett a szegény juhászbojtár szívére, de búsult ám a leány is, keserves könnyeket hullatott. A szegény juhászbojtár az egyik eszével azt gondolta, hogy elmegy világgá, de a másik eszével mást gondolt: megmaradt a gazdájánál, őrizte tovább is a nyájat, furulyázgatott nagy búsan utána.

Egyszer amint az erdőben sétálgat, furulyázgat a nyáj után, keserves sírást hall. Néz erre, néz arra, valami nagy tüzet lát messze bent az erdőben: onnét jött a sírás. Odabilleg-ballag a juhászlegény, s hát, egy kicsi aranyhasú kígyó vergelődik a lobogó lángban, az sír, jajgat olyan keservesen. Nosza, kap a juhászlegény egy hosszú ágat, a tűzbe nyújtja, az ágra hirtelen rátekeredik a kicsi aranyhasú kígyó, s annál fogva kirántotta a tűzből.

Akkor megszólalt az aranyhasú kicsi kígyó:

- Hallod-e, te szegény juhászlegény, én a kígyókirály fia vagyok, s bizony nem bánod meg, hogy velem e jót cselekedted. Vígy haza édesapámhoz, de előre mondom, hogy akármit kínál neked, el ne fogadd, csak arra tanítson meg, hogy az állatok beszédjét megértsed.

„Na - gondolta magában a bojtár -, ennek ugyan nem sok hasznát veszem, akár tudjam, akár ne” - de azért csak bedugta az aranyhasú kicsi kígyót a kebelébe, s addig ment, mendegélt, amíg a kígyókirály kakassarkon forgó aranypalotájához nem ért.

Fölmegy a legény a palotába, köszönti a kígyókirályt, az fogadja illendőképpen, s kérdi, hogy mi járatban van.

Mondja a legény:

- Én bizony abban, kígyók királya, hogy hazahoztam a kicsi fiadat, akit tűznek lobogó lángjából rántottam ki.

Erre a szóra kibújt az aranyhasú kicsi kígyó a juhászlegény kebeléből, s mondta ő is:

- Igazat beszél a legény, édesapám!

Örült a kígyókirály - hogyne örült volna! Egyszeribe aranylócára ültette a szegény juhász­legényt, s traktálta mindenféle jóval, étellel-itallal, amennyi csak belefért, s mondta tetejébe, hogy kívánjon akármit, aranyat, ezüstöt, ád neki annyit, hogy csak elbírja.

- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst - mondta a szegény juhászlegény -, csak taníts meg engem, kígyók királya, az állatok beszédjére!

Nagyot kacagott a kígyók királya:

- Hát annak ugyan mi hasznát vennéd, szegény juhászlegény? Legyen eszed, s kívánj egyebet. Kell-e egy szekér arany? Elég-e kettő? Mert ha nem elég, három szekérrel is adok.

Mondta a szegény juhászlegény:

- Kínálhatsz tizenkét szekér aranyat is, kígyók királya, el nem fogadom. Taníts meg az állatok beszédjére.

- Jól van, szegény juhászlegény, én megtanítlak, hanem azt megmondom, hogy az állatok beszédjét hallgathatod, meg is értheted, de azt senkinek a világon el nem mondhatod, még a feleségednek sem, mert ha elmondod, abban a pillantásban szörnyethalsz.

- Ha úgy, hát legyen úgy - mondta a szegény juhászlegény -, én csak amellett maradok, amit mondtam.

- Bizony, ha amellett maradsz, hát a te dolgod-bajod, szegény juhászlegény - s azzal csak ráfújt a legényre. - Most már mehetsz isten hírével, megérted mindenféle állatnak a beszédjét.

Visszaballag a juhászlegény a nyájhoz, s még jóformán meg sem állapodik, egy vén kos nekidűl egy odvas fának, hozzásúrlódik, dörgölődzik, s mondja a többinek:

- Hej, ha tudná a szegény bojtár, hogy mi tenger arany s ezüst van ebben a fában!

Hiszen a bojtárnak sem kellett több, kapja a baltáját, nekihuzakodik, vágja, döngeti a fát, földre dönti, s hát, arany-ezüst csak úgy omlik, duvad ki a fa odvából: annyi volt a pénz, hogy a szeme káprázott belé. Csordultig töltötte a tarisznyáját, a szűre ujját mind a kettőt, de még a kalapja fejét is.

Bezzeg hogy mikor a számadónak megmutatta a temérdek aranyat s ezüstöt, egy szóval sem mondta az többet, hogy a leány nem hozzá való: egyszeribe jegyet váltottak, s egy hét, kettő alig telt el, megtartották a lakodalmat is.

Telt-múlt az idő, jó sora volt a bojtárnak, úgy élt, mint hal a vízben, sóra, fára nem volt gondja, mert volt pénz annyi, amennyi csak kellett, még annál is több. Hanem egyszer mi történt? No, nem történt egyéb egy nagy semminél, csak az, hogy felül a bojtár az egyik szamarára, a felesége is a másikra, s úgy indulnak a vásárra. Amint mennek, mendegélnek, a juhász egyszerre csak mit gondolt, mit nem, kampósbotjával jól oldalba kenegeti a szamarát, s az, ámbátor a szamár a bogáncskórót is jobban szereti a futásnál, megfutamodik, utána a másik, de a bojtár szamara egy jó hajítással előbbre járt, mint az asszonyé. Visszanéz a bojtár, megállítja a szamarát, bevárja a feleségét, a két szamár összedugja a fejét, aztán elkezdenek szörnyen ordítozni. Egyszer az egyik ordított, s amint abbahagyta, a másik ordított, mintha beszélgettek volna egymással. Hiszen beszéltek is azok. Mit beszéltek, mit nem, én nem tudom, elég az, hogy a bojtár elkezdett kacagni, de olyan lelkéből, hogy majd lefordult a szamaráról.

- Mit kacag kend? - kérdezte az asszony.

- Jaj, lelkem, azt én meg nem mondhatom!

- De bizony megmondja kend azt nekem!

- Nem mondom biz én!

Szóból szó kerekedett, összevesztek, az asszony az egész úton duzzogott, hiába kérlelte a bojtár, meg nem engesztelődött, s hogy hazakerültek a vásárról, még az asztalhoz sem ült az urával. Hiszen majd megbékül - gondolta a bojtár, de bizony nem békült az. Másnap, harmadnap s azután is félrefordította a fejét, egy szó nem sok, annyit sem szólt az urához.

- Hallod-e - mondta a bojtár -, elég volt már a haragból. Hát most hallgass ide. Mikor én az aranyhasú kicsi kígyót hazavittem, az apja ezért megtanított engem az állatok beszédjére. Megértettem a szamarak beszédjét is, s azon nevettem. Csakhogy nem mondhatom meg, mit beszéltek, mert amint megmondom, szörnyű halált halok.

- Azt hiszi kend - pattogott az asszony -, hogy bolond vagyok? Attól még senki sem halt meg, hogy a más beszédjét továbbmondta. Mit beszéltek a szamarak?! - toppantott az asszony a lábával nagy mérgesen.

- Mondom, hogy szörnyethalok egyszeribe, ne firtasd hiába!

De beszélhetett, esküdözhetett a bojtár, nem hitt a felesége, s reggeltől estig folyt a patália, nem volt nyugodalma a szegény bojtárnak.

Mit gondolt, mit nem, elment nagy bújában az asztaloshoz, koporsót csináltatott magának, hazavitte, s mondta a feleségének:

- Látod-e ezt a koporsót, feleség? Ezt én magamnak csináltattam. Most ha kívánod, elmondom, mit beszéltek a szamarak, de elébb a koporsóba fekszem, mert tudom szentül, hogy mindjárt meghalok.

- Dehogy hal meg! Csak jár a kend szája!

- No, mindjárt meglátod.

Belefeküdt a koporsóba, szépen elnyújtózott, s várta, hogy mit szól a felesége.

- Beszéljek-e, feleség?

- Beszéljen, beszéljen!

Éppen beszédbe akar fogni a bojtár, de abban a pillanatban bejő a kutyája, s búsan, szűkölve leheveredik a koporsó mellé.

- Édes kutyám, éhes vagy, ugye? Te asszony! Vess a Bodrinak egy darab kenyeret.

Az asszony nagy dizzegve-duzzogva vetett egy falás kenyeret a Bodrinak, de az rá sem nézett, csak szűkölt keservesen. Abban a szempillantásban beállít a kakas nagy gangosan, látja a földön a kenyeret, nagyot kukorékol, összecsődíti a tyúkokat, s biztatja, hogy egyenek.

Rámordul a kutya a kakasra:

- Ó, te hitvány, nem szégyelled magad?! Hogy tudsz enni, mikor a gazdánk a koporsóban?

- Hadd feküdjék - mondta a kakas. - Lásd, nekem hány feleségem van, s mindeniknek tudok parancsolni, hát ő miért nem parancsol annak az egynek?! Hej, hiszen majd megtanítanám én!

De bezzeg felszökött a bojtár a koporsóból, ki a pitvarba, elé a kampósbotját, megfogta a feleségét, s nagyot rikkantott:

- Elmondjam-e, amit a szamarak beszéltek? Elmondjam-e?

- Jaj, ne mondja, lelkem uram, édes uram! - könyörgött az asszony.

Többet sohasem kérdezte az urától, hogy mit beszéltek a szamarak, pedig majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság.

Így volt, vége volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána!