MEGÖLŐ ISTEFÁN

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy nagyon, de nagyon gazdag ember. Azzal átellenben lakott egy ember, az is éppen olyan gazdag volt. Volt az egyiknek egy fia, a másiknak egy leánya. Megegyeztek, hogy a fiút s a leányt összeházasítják, akár szeretik egymást, akár nem, csak hogy a két nagy gazdaság összekerekedjék.

Múlt az idő, nőtt a fiú, nőtt a leány, a fiú szerette is a leányt, hanem a leány azt mondotta, hogy inkább az Oltnak megy, mégsem lesz a gazdag fiú felesége. De hiába mondta, egyszer csak összehívták a vendégséget, s vitték a leányt esketni. De a leány már útközben lehúzta ujjáról a mátkagyűrűt, földhöz csapta, s azt mondta nagy haraggal:

- Vigye el az ördög ezt a mátkagyűrűt, s ha gyermekem lesz, azt is vigye el.

Abban a pillanatban honnét, honnét nem, elejébe toppant az ördög, felkapta a gyűrűt, s azt mondta a leánynak:

- Hívtál, eljöttem, viszem a gyűrűt, s ha gyermeked lesz, ne búsulj, majd azért is eljövök.

Na, lett erre nagy rémület. De a leány apja azt mondta:

- Csak azért is megesküszöl ezzel a legénnyel!

Sírt a leány, földhöz verte magát. De hiába, összeeskették mégis a legénnyel.

Telt-múlt az idő, s ahogy telt az idő, az asszony lassanként megszerette az urát, s nem telt el egy esztendő, egy szép fia született. Haj, mennyit sírt az asszony, mikor senki sem látta! Éjjel-nappal azon sírt, azon évelődött, hogy egyszer csak jön az ördög, s adja, nem adja, az ő szép fiát elviszi. Közben meghalt az ura, s az özvegyasszony iskolába vitte a fiát.

Nőtt a fiú, nőtt, szép nagy ifjú lett belőle. De ahányszor hazajött az iskolából, mindig sírva találta az édesanyját ahelyett, hogy örült, örvendezett volna. Kérdezte:

- Mi az oka, édesanyám, hogy ahányszor hazajövök, sírva találom?

- Ne kérdezd, fiam, azt én neked meg nem mondhatom, majd megtudod úgyis.

De a fiú nem hagyott neki békét, addig faggatta, míg egyszer mégis megmondta az igazat:

- Azért sírok, édes fiam, mert maholnap elveszítelek, mert téged az ördögnek ígértelek.

Megszomorodott a fiú, s azt mondta:

- No, megyek, meg sem állok, amíg azt az ördögöt meg nem találom.

Eleget mondta az anyja:

- Ne menj, fiam, ne menj, úgyis elvisz az ördög, s ha a pokolba mégy, onnét soha ki nem menekedel.

De a fiút nem lehetett visszatartani. Még aznap elbúcsúzott az édesanyjától keserves könny­hullatások közt. Vitt magával szentelt gyertyát, szenteltvizet és tömjént: majd visszakeríti ő az anyja gyűrűjét.

Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, hét nap s hét éjjel meg sem állott; akkor ért egy sűrű rengeteg erdőbe. Sűrű rengeteg erdőben volt egy kicsi ház. Gondolta, hogy bemegy, szállást kér éjszakára.

Bemegy a kicsi házba, s hát ott nem volt senki más, csak egy öregasszony. Köszön neki:

- Adjon isten jó estét, öreganyámasszony.

- Adjon isten, édes fiam, hát te hogy mertél ide jönni?

- Nem tudom én, öreganyámasszony, miért ne mertem volna. Elfáradtam s bejöttem, ha szállást adna éjszakára.

- Istené a szállás, fiam. De tudod-e, hogy az én fiam a megölő Istéfán, aki már háromszáz­hatvanhat lelket pusztított el, bizony mondom néked, te léssz a háromszázhatvanhetedik, mihelyt hazajön.

Mondá a fiú:

- Nem bánom én, öreganyám, hadd pusztítson el engem is; egy életem, egy halálom, úgyis eladott az ördögnek az én édesanyám.

„Hát jól van - gondolta magában az öregasszony, s ágyat vetett neki. - Aludjék legalább, amíg hazakerül a megölő Istéfán.”

Még jól el sem szenderülhetett, jő haza Istéfán. De halljátok-e, ez olyan magas ember volt, hogy térdre ereszkedett, s csak úgy tudott bejönni az ajtón. Jó estét sem mondott az anyjának, leült az asztal mellé, s kérdezte:

- Van-e vacsora, anyám?

- Van, fiam, van - mondta az öregasszony, s tálalt egyszeribe. - Egyél, fiam, egyél.

Mikor éppen enni akart volna a megölő Istéfán, meglátja az ágyban a szegény diákot. Kérdi az anyját:

- Ki- s miféle ember légyen ez, anyám?

- Szegény utazó diák - mondja az öregasszony. - Ne bántsd, édes fiam, úgyis eladta már az anyja az ördögnek.

- No, ha eladta, költse fel, hogy vacsorázzék velem. Még úgysem vacsoráztam olyan emberrel, akit az ördögnek eladtak.

Felkölti az öregasszony a diákot, odaülteti az asztalhoz, s kínálja Istéfán:

- Egyél, öcsém, egyél! Hallottam, hogy az anyád eladott az ördögnek, úgysem eszel sokáig.

Ettek-ittak, vígan voltak. Aztán lefeküdtek, s aludtak reggelig, mint a bunda. Akkor ismét jól megtraktálta Istéfán a diákot. Kikísérte a rengeteg erdőből. Ottan beléállította egy útba, s mondta neki:

- No, öcsém, ebből az útból ki ne állj. Ne nézz se jobbra, se balra. Menj egyenesen, s ha nem sajnálod a lábadat, egy hétre, kettőre elérsz a pokol tornácához.

Megköszönte a diák Istéfánnak az iránta való nagy jóságát. Ment az úton egyenesen. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Hetedik nap estére megérkezett a pokol tornácához. Ott elővette a tömjént, a szenteltvizet, a szentelt gyertyát. A gyertyát meggyújtotta, s bevilágított a pokol kapuján. A szenteltvizet belocsolta. A füstöt beeresztette. Hát, uram isten, egyszerre csak szalad­nak az ördögök kifelé nagy sereggel, s könyörögnek a diáknak, oltsa el a gyertyát, ne locsoljon a vízzel, ne eregesse be a füstöt, mert különben mind elpusztulnak, még egy fia ördög sem marad élve.

Azt mondja a diák:

- Hozzátok vissza hát az anyám mátkagyűrűjét, tőlem aztán élhettek, míg a világ s még két nap.

Belefújt Plutó a sípjába, s ahány ördög volt a pokolban, mind elétermett. Kérdi Plutó:

- Kinél van a mátkagyűrű? Adja elé!

De valamennyi azt felelte, hogy nála nincs, ő sohase látta.

Mondja Plutó:

- Még egyszer mondom, adja elé, akinél van, mert sorba megvizsgálom valamennyit, s akinél megtalálom, a megölő Istéfán ágyába fektetem.

No hiszen, egyéb sem kellett az ördögöknek, megijedtek szörnyen. Egyszeribe tűvé tettek mindent, fölkajtatták a pokolnak minden zegét-zugát, de a mátkagyűrűt bizony nem találták.

- Valamennyi ördög itt van? - rikkantott nagy mérgesen Plutó.

Abban a pillantásban elébiceg egy sánta ördög, s mondja Plutónak:

- Jelentem alássan, felséges királyom, most jövök a földről.

- Hát te ott mit kerestél? - kérdezte Plutó.

Felelt a sánta ördög:

- Annak az asszonynak a fiáért voltam, aki nekem adta a gyűrűjét, s nekem ígérte a fiát is. De bejártam az egész világot, s meg nem találtam.

- No, azt kereshetted - mondta Plutó. - Egyszeribe add vissza a gyűrűt, s mondj le erről a fiúról.

A sánta ördög elővette a gyűrűt, odaadta a diáknak. Ez meg vette a gyertyát, szenteltvizet, tömjént. Indult nagy örömmel hazafelé.

Hazafelé mentében betért megölő Istéfánhoz, s ott maradott nála éjszakára.

- No, öcsém - mondta Istéfán -, megtaláltad-e a pokol tornácát?

- Én meg - felelte a diák.

- Hát a gyűrűt visszakaptad-e?

- Vissza én.

- Hát az én ágyamról hallottál-e valamit?

- Hej - mondta a diák -, hallottam biz én. Ha a te ágyad nincsen, talán vissza sem adják az anyám gyűrűjét. Azzal ijesztette Plutó az ördögöket, hogy ha szépen elő nem adják a gyűrűt, akinél megtalálja, a te ágyadba fekteti.

- Ejnye - mondta megölő Istéfán -, cudar egy ágy lehet az én ágyam. Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle. Az ördögtől visszaváltottad az életedet, de ha kedves neked, menj vissza a pokolba, igazítsd el, hogy ne fektessenek senkit abba az ágyba.

- Jól van - mondja a diák -, csak azt mondja meg nekem kigyelmed, hogy az első embert, akit elpusztított, bottal verte-e agyon, vagy késsel ölte meg!

Felelt Istéfán:

- Nem öltem én meg egy embert sem késsel, öcsém. Mind bottal vertem agyon.

- Hát megvan-e az a bot, amelyikkel az első embert agyonütötte? Hogyha megvan, adja ide nékem.

- Megvan, öcsém, megvan.

Egyszeribe ment Istéfán, előkereste a botot. De az már csupa lyuk volt, úgy megette a szú. Nézi, nézi a diák, s kérdi Istéfánt:

- Miféle fa lehet ez a bot?

- Ez vadalmafa, öcsém - feleli Istéfán.

- Jöjjön velem - mondta a diák. - Hozza a botot.

Volt az erdőben egy nagy kőszikla, annak fölmentek a tetejébe. A kőszikla tetején volt egy repedés, olyan széles, hogy éppen a bot belefért. Mondja a diák:

- Szúrja belé a botját, Istéfán bácsi.

Istéfán beleszúrta.

- Mostan menjen le a szikla aljába, ottan van egy csorgós kút. Mondjon el ott háromszáz­hatvanhat imádságot, annyit, ahány embert azzal a bottal agyonvert. Aztán merítsen vizet a kútból, vigye föl a szikla tetejébe, öntözze meg a bot tövét, s addig öntözze a botot, amíg ki nem sarjadzik, amíg a botból ismét almafa nem lesz, s míg az almafa ismét almát nem terem.

Azzal otthagyta Istéfánt, s ment egyenesen haza. Hej, örült az édesanyja, aki már elsiratta a fiát. Azt hitte, hogy ott veszett a pokolban.

Telt-múlt az idő, s nagy híre volt a pokolból hazatért fiúnak az egész országban. Hát egyszer a fiú kibódorgott az erdőre, s amint éppen az alatt a kőszikla alatt haladt el, amelyiknek tetejében a megölő Istéfán a botot ültette volt, fölnéz a szikla tetejére, hát ott van egy szép, kicsiny, kerek almafa, s a kerek almafának minden ága tele szép piros almával. Gondolkozik a fiú, s eszébe jut, hogy hiszen ezt a fát a megölő Istéfán ültette. Megállt, fölsétált a szikla tetejére. Kérdi akkor maga elé szólva:

- Hol vagy, megölő Istéfán?

Hát ott feküdt nem messze a fától megölő Istéfán. Felelt nyöszörögve:

- Itt vagyok.

- Ismersz-e engem, megölő Istéfán?

Megölő Istéfán nézte a fiút, de meg nem ismerte.

- No, hát tudd meg, én mondtam neked, hogy ültesd ide a botodat. Látom, hogy a szavamat megfogadtad. Botod kisarjadzott, s alma terem rajta. Megölő Istéfán, mostan már meg­halhatsz, feloldozódtál minden bűnöd alól.

Ahogy ezt mondta, behunyta a szemét megölő Istéfán, s meghalt. Eltemették mindjárt az almafa alá. Azzal a fiú továbbment, s ma is él, ha meg nem halt.