A LOMPOS MEDVE

Hol volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, túlonnan túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú. Egyszer, azt sem mondta otthon, hová-merre mén, kiment az erdőbe, ott felmászott egy vackor fára, annak is a tetős tetejébe. Szedegette a vackort, hol a szájába, hol a kebelébe, többet a szájába, mint a kebelébe.

Amint ottan ennegélne, arra jön egy nagy lompos medve. A hátán volt egy nagy zsák, s azt mondta a legénykének:

- Te legényke, adjál nekem abból a jó kásás vackorból, bizony nem bánod meg.

Lekiáltott a legényke:

- No bizony, van eszemben! Tudom, hogy nem a vackorra fáj a fogad, hanem énrám.

De a medve addig beszélt, hogy így s úgy, bizony isten nem bántja, hogy a legényke lejjebb mászott, s adott neki egy vackort.

Bezzeg hogy a lompos medve mindjárt megkapta a karját, lerántotta, s a zsákba bedugta. Sírt a szegény legényke, hogy az erdő is zengett a sírásától, rugdalódzott, kapálódzott, de mind­hiá­ba, a lompos medve bekötötte a zsák száját, fölkapta a hátára, s vitte árkon-bokron keresztül.

Mikor egy jó félóra járóra lehettek, a medve letette a zsákot, hogy egy kicsit megszusszanjon. Leheveredett a földre, s ott abban a helyben el is aludt, mint a bunda.

No hiszen, egyéb sem kellett a legénykének. Amint hallotta a medve hortyogását, elővette fanyelű bicskáját, kihasította a zsákot, hirtelen megtöltötte kővel s mindenféle szúrós tövissel. Azzal uccu neki, vesd el magad, elszaladt, mintha szemét vették volna, s meg sem állott hazáig.

Aközben fölébredt a medve, hátára vetette a zsákot, s ment tovább. De ahogy ment, szúrni kezdette a tövis. Visszaszólt nagy mérgesen:

- Te legényke, ne szurkálj, mert úgy meggyomrozlak, hogy halálod napjáig megemlegeted.

De hiszen annak beszélhetett, a tövis még jobban szurkálta.

- Hallod-e, te legényke - mormogott vissza a medve -, még egyszer mondom, hogy ne szurkálj, mert rútul jársz.

Bezzeg hogy beszélhetett a tövisnek. Szúrt az tovább, hogy a vér is kiserkedzett a medve bőréből. No de most igazán elhagyta a lompos medvét az istenes béketűrése. Földhöz csapta a zsákot, meggyomrozta magyarán, aztán ismét a hátára vetette, s ment hazafelé.

Ahogy hazaért, mindjárt szólt az öreg ördöngös szülének, aki nála lakott, hogy hamar töltse tele vízzel a nagy kondért, s forralja föl.

Az ördöngös szüle teletöltötte a kondért, alájagyújtott, a medve pedig kioldotta a zsákot, s rámordult a legénykére:

- No, te macskabéka, bújj ki a zsákból! Most majd megemlegeted a szurkálásodat!

Az ám, a legényke nem bújt ki a zsákból.

- Hiszen megállj, majd kibújsz te innét - mormogott a medve. Megfogta a zsáknak a két csücskét, jól fölemelte, megrázta, hadd hulljon ki belőle a legényke.

Bezzeg hogy kihullott belőle a sok kő s a sok tövis.

Hej, megmérgelődött a medve, hogy az ő eszén így túl tudott járni egy taknyos legényke! Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg a legénykét ismét meg nem találja, de aztán többé nem is szabadul ki a körme közül.

Ment egyenest az erdőbe, s hát a legényke ott van a vackorfa tetejében, s kebelezi a vackort, mintha semmi sem történt volna. Fölszól a lompos medve:

- Te legényke, adjál egy vackort isten nevében.

- Nem vagyok bolond - szólt a legényke -, tán hogy ismét a zsákodba dugj! Nesze, lehajítok egyet - mondta -, de adni nem adok.

- Ugyan, ne félj tőlem - mondta a medve -, hiszen csak tréfáltam, mikor a zsákba dugtalak.

Addig beszélt, hogy így meg úgy, jótétel helyébe jót várjon, hogy ismét elbolondította a legénykét. Lecsúszott a fa tetejéről, s egy jó marék kásás vackort lenyújtott a medvének.

No bizony, ha lenyújtotta, meg is kapta egyszeribe a medve a legényke karját, lerántotta a fáról, bedugta a zsákba, fölvetette a hátára, s szaladt vele árkon-bokron át, meg sem állott hazáig. Otthon odaadta az ördöngös szülének a legénykét, megparancsolta, gyújtson be a kemencébe, s a legénykét süsse meg. Ő majd azalatt alszik egyet.

Az ördöngös szüle begyújtott a kemencébe, s mikor jó sok parázs égett, elővette a sütőlapátot, s azt mondta a legénykének:

- Na, te legényke, kuporodj rá a lapátra.

Ráült a legényke a lapátra, de ahányszor az ördöngös szüle be akarta lódítani a kemencébe, mindig talpra ugrott.

- Hohó, nem úgy, fiam - mondta az ördöngös szüle -, így nem tudlak bevetni a kemencébe. Csak csücsülj ott szépen.

- Ó, lelkem, nénémasszony - mondta a legényke -, én akárhogy próbálom, nem tudom, hogy üljek. Mutassa meg nekem kigyelmed.

Az ördöngös szüle ráült a lapátra. A legényke pedig hirtelen megfogta a lapát nyelét, egyet nagyot lódított rajta, s az ördöngös szüle begurult a kemencébe. Azt sem tudta a legényke, mit csináljon, merre szaladjon. Ő bizony - gondolta - felmászik a kémény tetejére, ott nem találja meg a lompos medve.

Na, fölébredt a medve. Keresi, kiabálja mindenfelé az ördöngös szülét, a legénykét, de híre-pora sem volt az ördöngös szülének, sem a legénykének. Néz erre, néz arra, véletlenül feltekint a kéménybe, s hát ott ül a legényke. Felszól a lompos medve:

- Hát te oda hogy kerültél, te legényke?

- Én biz úgy - felelt a legényke -, hogy az ülepembe egy vasnyársat dugtam, s aztán egyet nagyot ugrottam.

- No, ha te úgy, én is úgy - mondta a medve. Elővette a legnagyobb nyársat, ráült, aztán egyet ugrott, de bizony a nyárs úgy keresztülszúrta, hogy elterült a földön, meg se moccant többet.

Most már a legénykének nem volt akitől féljen, lemászott a kéményből, szaladt hazafelé, s máig is szalad, ha még haza nem ért.