A KOLOZSVÁRI BÍRÓ

Nemhiába szerette a nép Mátyás királyt: nem volt több hozzá hasonlatos királya a magyarnak. Amint neszét vette, hogy itt vagy ott erősen sanyargatják a szegény földnépét, nem volt nyugodalma Budavárában - álruhába öltözött, s úgy ment színről színre látni a valóságot.

A többek közt hírül adják, hogy a kolozsvári bíró ugyancsak sanyargatja a szegény népet. Hiszen nem kellett több Mátyás királynak! Majd megnézi azt ő a maga szemével, s jaj lesz annak a bírónak, ha igaznak látja a sok sűrű panaszt. Máskülönben is már rég vágyódott Kolozsvárra. Hogyne vágyódott volna, hisz ebben a városban látta meg a napvilágot.

De hogy szavamat össze ne keverjem, Mátyás király bement Kolozsvárra paraszti ruhában, s ottan leült a mészárszék elé, éppen szembe a bíró házával. Hiszen jókor ült a mészárszék elé. Nagy sereg nép hordotta a fát a bíró udvarára, egy csomó ember meg vágta a fát az udvaron. Mellettük a hajdúk, s pálcával biztatták a szegény népet: hordjad, vágjad, paraszt!

Egyszerre csak egy hajdú megpillantja Mátyás királyt.

- Ne, te, ne! - mordult rá a hajdú. - Hát te mit lopod a napot? Kelj föl, ne lógasd a hosszú orrodat, hitvány paraszt!

S hogy szavának nagyobb foganatja legyen, pálcájával jót húzott a „hosszú orrú” paraszt hátára.

Mátyás fölállott, megvakarta a hátát, de nem indult.

- Indulj már!

- Jó, jó, de mit fizet kend?

- Ezt né! - ordított a hajdú, s még jobbat húzott Mátyás hátára.

- Indulj előttem!

Mit volt, mit nem tenni, Mátyás elindult a hajdú előtt.

- Be a bíró udvarára, vágjad a fát, hosszú orrú!

A bíró ott könyökölt a tornácon. Mátyás megszólította:

- Kigyelmed a bíró?

- Én hát, mi közöd hozzá?

- Ahhoz nekem semmi közöm, de szeretném tudni, mit fizet a favágásért!

- Ejnye, ilyen-olyan, szedte-vette parasztja - káromkodott a bíró -, mindjárt fizetek én neked! Húzz rá! - parancsolta a hajdúnak.

No, annak nem kellett parancsolni, harmadszor is ráhúzott, hogy csak úgy porzott Mátyás zekéje.

Jól van. Mátyás többet egy szót sem szólt, vágta a fát, meg hordta a bíró pincéjébe, de közben, mikor senki sem látta, veres krétával három hasábra ráírta a nevét. Este csöndesen továbbkullogott, de másnap megint beállított Kolozsvárra, most már nem zekében, hanem királyi ruhában, s nem ült le a mészárszék elé, hanem fölment az ő palotájába. Egyszeribe hivatta a bírót s az egész tanácsot mind közönségesen. A bíróhoz volt az első szava:

- Mi hír a városban, bíró uram?

- Semmi nevezetes, felséges uram. Csöndben, békésen élünk, amiért áldjuk is felséged nevét lefektünkben, felkeltünkben.

- Úgy? Hát a szegény földnépe? Nem sanyargatják az elöljárók?

- Nem sanyargatja senki, felséges uram. Soha nem volt ilyen jó dolga a földnépének.

- Jól van, bíró uram. Hanem szeretnék végigsétálni a városon, hadd lássak mindent színről színre. Tartsanak utánam kigyelmetek.

Elindult Mátyás király, utána a bíró s mind a tanácsbeliek. Mennek utcáról utcára, s egyszerre csak megáll a bíró udvara előtt.

- Ej, de nagy kazal fája van, bíró uram.

- Isten megsegített - mondotta a bíró alázatosan.

- Hát az Istenen kívül más nem segített? Kik hordták ide ezt a sok fát?

- A népek, felséges uram.

- S mit fizetett nekik?

- Ingyen, szeretetből tették - mondotta a bíró.

- Na, én mintha másként hallottam volna... Hé, legények - fordult a király a szolgáihoz -, hányjátok szét a kazalt!

A legények serényen munkához láttak, széthányták a kazalt, Mátyás meg csak nézte erősen, hogy mikor kerül elő az ő három fája. Előkerültek azok is.

- Nézzen ide, bíró uram! Tud-e olvasni?

- Tudok, felséges uram - hebegett a bíró, akinek már akkor égett a föld a talpa alatt.

- Olvassa: mi áll ezen a három hasábon?

- Mátyás... Mátyás... Mátyás... - dadogott a bíró.

- Bizony, ha Mátyás, úgy tudja meg kend, hogy azt én írtam oda. Én voltam az a hosszú orrú paraszt, akire háromszor vágott a hajdú, mert fizetés nélkül nem akartam hordani a fát!

- Ó, felséges uram! Kegyelem árva fejemnek!

Térdre borult a bíró, térdre a hajdú is. Mondta Mátyás a hajdúnak:

- Te állj fel. Szolga vagy, azt tetted, amit az urad parancsolt. Hanem kendet, bíró uram, példá­san megbüntetem. Akasztófát érdemelnél, de fejedet üttetem, szegény népnek sanyargatója!

A népek, akik ezt hallották, lelkesen kiáltották:

- Éljen Mátyás király! Ez az igazság!

Hanem Mátyás halálával meg is halt az igazság... Még ma is kesereg a nép: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság...”