KISOKOSKA

Volt egyszer egy szegény asszony s annak egyetlen fiacskája, aki olyan okos volt, hogy az egész falu Kisokoskának hívta.

- Hej, édesanyám - mondja egy reggel Kisokoska -, de szép álmot láttam!

- Hallom, fiam, hallom.

- Bizony nem mondom el én azt, amíg be nem teljesedik - mondta Kisokoska.

Hiába biztatta, hiába fenyegette, még meg is verte Kisokoskát az anyja, nem mondta el az álmát. Mit gondolt, mit nem a szegény asszony, fogta Kisokoskát, vitte a zöld királyhoz, s elpanaszolta, hogy micsoda csökönyös fia van neki.

- Csak hagyd itt a fiadat, szegény asszony - mondta a király -, majd kiveszem én belőle az álmát.

Hazament az asszony nagy sírva-ríva, akkor a király elővette Kisokoskát, de beszélhetett neki szépen, csúnyán. Kisokoska neki sem mondta el az álmát.

Hej, megharagudott a király szörnyen, kapta-fogta magát, egy nagy tornyot építtetett, s abba befalaztatta Kisokoskát. De a királykisasszonynak igen megtetszett Kisokoska, apja tudta nélkül egy kis ablakocskát hagyatott a tornyon, s azon által ételt adogatott be Kisokoskának.

Na, telt-múlt az idő, egyszer csak azt üzeni a veres király a zöld királynak, hogy ő másnap délben pontban tizenkét órakor asztalhoz ül, s ha az első falatot ki nem lövi a szájából a zöld király, kő kövön nem marad az országában.

Búsult a király, hogyne búsult volna, nem tudta elgondolni, hogy mitévő legyen.

- Mért búsulsz, lelkem édesapám? - kérdezte a királykisasszony.

Mondja a király, hogy mit üzent neki a veres király; de bezzeg nagy bánatba borult a királykisasszony is, s aznap sírva vitt ebédet Kisokoskának.

- Hát téged mi lelt, szép királykisasszony?

Elkesergi a királykisasszony, hogy mit üzent a veres király, de Kisokoska nagyot nevetett, s azt mondta:

- Sose sírj emiatt, szép királykisasszony. Eredj haza, feküdjél le, aludjál, s reggel mondjad édesapádnak, hogy csudálatos álmot láttál. Azt láttad álmodban, hogy a király szétbontatta a tornyot, s hát, élt Kisokoska. Aztán Kisokoska kezébe kapott egy nyilat, azt ellőtte a veres király országába, ott is annak palotájába, s kilőtte a veres király szájából az első falatot.

Úgy tett a királykisasszony, ahogy Kisokoska tanácsolta. Reggel elmondta az álmát, amit nem látott; a király ámult-bámult, csóválta a fejét, hitetlenkedett, de mégiscsak elbontatta a tornyot, s hát, csak kilépett abból egy deli szép legény. Akkorát nőtt s úgy megszépült Kisokoska, hogy a király alig ismerte meg. Nosza, mindjárt aranynyilat nyomtak Kisokoska kezébe, ő meg kiállott egy domb tetejére, röppent a nyílvessző, s meg sem állt, míg a veres király palotájába nem talált, s úgy kilőtte szájából az első falatot, hogy ijedtében hanyatt vágódott a veres király.

No de egykettőre talpra szökött a veres király, s üzente nagy haraggal a zöld királynak, hogy azt a huncut betyárt, aki őt úgy megcsúfolta, egyszeribe hozzá küldje, mert bizony mondja, hogy kő kövön nem marad a zöld király országában.

Mit tehetett szegény zöld király, bár jól tudta, hogy majd akasztófán szárad Kisokoska, útnak eresztette. De Kisokoska nem indult egymaga, kiválasztott tizenegy legényt, akik hozzá úgy hasonlítottak, mint egyik tojás a másikhoz; aztán kétszáz katonát felöltöztetett patyolatfehér ruhába, azokat ültette hófehér paripákra, száz katonát pedig öltöztetett koromfekete ruhába, s ültette azokat fekete paripákra, így indult a veres király országába. Mikor aztán megérkeztek a veres király városába, s ott is a palota kapujába, Kisokoska megállította a katonákat, s mondta nekik:

- Maradjatok a kapu előtt, s ha látjátok, hogy akasztófa alá állított a veres király, nyargaljatok sebes szélnél sebesebben az akasztófa felé, elöl a fehér huszárok, hátul a feketék.

Sötét este volt, amikor megérkeztek, ott mindjárt elszállásolták Kisokoskát tizenketted-magával egy szobába, jól megvacsoráztatták, aztán lefeküdtek. A veres király azonban istrázsát állított a szobába, s megparancsolta annak, hogy amelyik a tizenkét legény közül először szólal meg, annak a jobb füle mellől, amikor alszik, vágjon le egy tincs hajat, az lesz bizonyosan Kisokoska.

Ahogy lefeküdtek, csakugyan megszólalt Kisokoska:

- Jó édes kenyere van a veres királynak!

- Vajon mitől lehet olyan édes? - kérdezték a többiek.

- Attól, hogy asszonytej van benne.

Hiszen csak azt várta az istrázsa, hogy elaludjanak. Kisokoska hajából levágott egy tincset a jobb füle mellől. De vághatta, mert reggel Kisokoska a többi legény hajából is levágott egy tincset, s a veres király, amikor maga elé rendelte őket, nem ismerte meg, hogy melyik Kisokoska. Nagy haraggal visszaküldte őket a szobájukba, aztán hívatta a szakácsnét, s rárivallt:

- Igaz-e, hogy asszonytej van a kenyérben?

- Felséges királyom, irgalom szegény fejemnek - mondta a szakácsné -, szoptatós asszony vagyok, s dagasztás közben egy csöpp tej a tésztába csöppent.

Dúlt-fúlt a király, elkergette a szakácsnét, aztán éjjelre megint istrázsát állított a tizenkét legény mellé, s megparancsolta, hogy vágjon le egy hajtincset a bal füle mellől annak, aki először megszólal. Bezzeg hogy most is Kisokoska szólalt meg először. Azt mondta:

- Jó bora van a királynak, csak az a kár, hogy embervér van benne.

Ahogy elaludtak, az istrázsa levágott egy tincset Kisokoska bal füle mellől, de Kisokoska eszén most sem járt túl; mind a tizenegy legény hajából levágott egy tincset, a bal füle mellől, úgy mentek a veres király színe elé.

- Hej, szedtevette - ordított a király -, hát már sohasem tudom meg, hogy ki lőtte ki szájamból az első falatot?!

- Dehogynem - lépett előre Kisokoska -, én lőttem ki, felséges királyom!

- Hát azt honnét tudod, hogy az én boromban embervér van?!

- Azt onnét, hogy amikor a szőlődet taposták, az egyik kádban a szőlő közé egy kés vegyült, az az ember, aki a szőlőt taposta, belelépett a késbe, a vére kicsordult: attól véres a borod.

Egyszeribe hívatta a király a taposóembert, s hát csakugyan úgy történt, ahogy Kisokoska mondta.

- No de, te betyár, most a kezembe kerültél - kiabált a király -, egyszeribe akasztófára húzatlak!

Ott mindjárt megkötözték Kisokoskát, kivezették az udvarra: annak a közepén állt az akasztófa. Már a hurkot is a nyakába vetették, akkor azonban intett Kisokoska a fehér meg a fekete huszároknak, s ahogy azok vágtatni kezdtek, kiáltott Kisokoska az összecsődült embereknek:

- Fusson, akinek az élete kedves, mert azok a fehérek angyalok, értem jönnek, hogy a mennyországba vigyenek; a feketék pedig az ördögök, azok meg titeket a pokolba visznek!

Hej, lett szörnyű ijedelem, futott, ki merre látott, futott a veres király is, de Kisokoska is utána, kikapta a király kezéből nagy görbe kardját, levágta a fejét, a kard hegyére tűzte, s úgy ment haza a zöld király udvarába.

Szaladt egyenesen a király szobájába, ott a veres király fejét úgy lecsapta az asztalra, hogy az asztal négyfelé hasadt.

Akkor mondta Kisokoska:

- No, felséges királyom, ez volt hát az én álmom. Most már tudja-e?

Mondjam, ne mondjam, a király Kisokoskának adta a leányát s fele királyságát (holta utánra ígérte az egészet), aztán hatlovas hintót küldtek a Kisokoska anyjáért.

Még aznap megtartották a lakodalmat, s ma is élnek, ha meg nem haltak.