A CSUDAÁLLATOK

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, a szakálla kender. No, én sok országot-világot bejártam, de ilyen embert még nem láttam, de még hírből sem hallottam. Nem a szakálla miatt mondom ezt, hanem azért, hogy ez az ember soha igazat nem mondott, s ha szóra nyitotta a száját, csak úgy dőlt belőle a hazugság. S haj, mekkorákat hazudott!

Hát erről az emberről mesélek én nektek. Egyszer ez a világhazugja ember elment a vásárra, ottan találkozott egy atyafiával, bezzeg hogy örvendeztek egymásnak, s töviről-hegyire elkérdezték egymástól: mi újság otthon? Hogy s mint megy a soruk?

Hiszen csak ez kellett a hazug embernek, hogy beszédnek eredhetett.

- Hej, nekem, hála legyen az istennek, ugyancsak jól megy a sorom. Annyi a pénzem, hogy majd felvet. Ökrömnek, lovamnak, birkámnak számát sem tudom. Hanem ez mind semmi. Van nekem egy olyan csuda nagy ökröm, hogy nagyobb egy elefántnál. Aztán van egy kakasom, aki pótolja az órát: minden áldott órában éppen akkor kukorékol, mikor a toronyban üt az óra. Hm. Ez még semmi. Van egy olyan kutyám, hogy úgy ír s olvas, mint a vízfolyás.

- Ejnye, ejnye - álmélkodott az atyafi -, ezek igazán csudaállatok. No, majd egyszer ellátoga­tok kigyelmedhez, hadd lássam a gazdaságát s különösen azokat a csudaállatokat.

Azzal istennek ajánlották egymást, ez is, az is ment az útjára. Hanem a hazug ember, amint hazafelé ballagott, megbánta ám szertelen dicsekedését. „Ejnye, ejnye - mondotta magában -, mégsem kellett volna ilyen nagyokat füllenteni. Mit mondok majd, ha csakugyan meglátogat az én atyámfia?”

Ahogy hazament, nem tudta elhallgatni a felesége előtt, hogy micsoda nagy bolondságot csinált. Mi lesz most, ha eljön az atyafi?

De amilyen nagy hazug volt az ember, éppen olyan furfangos volt a felesége. Azt mondta az urának:

- Bizony ha füllentett, akkor csak menjen el kend hazulról, s vissza se jöjjön, míg hírt nem adok kendnek. Majd helyrecsavarintom én a kend dolgát, ha ide jő az atyánkfia.

Hát el is ment a hazug ember, s bezzeg hogy két nap sem telt belé, jött az atyafi.

- Adjon isten, húgomasszony. Itthon van-e az én kedves öcsémuram?

- Ó, lelkem bácsi - sopánkodott a furfangos asszony -, éppen ma reggel mentek Budára, annak a csuda nagy ökörnek a hátán!

- Ugyan ugye? Ejnye, de sajnálom. Pedig éppen azt a csuda nagy ökröt szerettem volna meglátni. Hát azt a csudakakast, amelyik pontosan órára kukorékol, láthatnám-e?

- Hogyne, hogyne!

Amint mentek az ól felé, éppen délre harangoztak, s hát, uram teremtőm, a kakas egy nagyot kukorékolt!

- No, ez igazán csuda - álmélkodott az atyafi. Pedig csak véletlen volt a kakas kukorékolása.

De mikor az asszony az ól ajtaját kinyitotta, a kakas akkor is kukorékolt ám egy jó nagyot.

- Hát most mért kukorékolt? - kérdezte az atyafi.

- Jaj, lelkem bácsi, ez a kakas olyan kakas, hogy akkor is kukorékol, ha idegen ember jő hozzánk. Jelenti, hogy vigyázzunk, hátha rossz szándékkal jött az idegen ember.

- No, ez igazán csudakakas - áradozott az atyafi. - Hát az a csudakutya, melyik írni s olvasni tud, hol van?

- A csudakutya? Hétszámra nincs az itthon, lelkem bácsikám. Hol ebbe, hol abba a városba jár, s írni meg olvasni tanítja a kutyákat.

Az atyafi fejét csóválta, de most már nem szólt semmit. Elbúcsúzott, s amint ment hazafelé, folyton hümgetett, fejét csóválta.

- Lám, lám - mondotta magában -, nagy hazug az én atyámfia, de különb hazug a felesége. Ami igaz, igaz: ügyesen kihúzta az urát a hazugságból - még nagyobb hazugsággal.