A CSIZMADIA SZERENCSÉJE

Volt egyszer egy szegény csizmadia, olyan szegény, hogy csupán egy pár cipőre való bőr volt az egész vagyona. Este lefekvés előtt kiszabta ezt a bőrt keserves sóhajtozások közt, hogy majd másnap megcsinálja, aztán lefeküdt, elaludt, s hát reggel mit lát? Kész volt a pár cipő, de olyan finoman meg volt az varrva, hogy szeme-szája elállt a csudálkozástól. Hiszen ha finom munka volt a cipő, akadt is gazdája, aki a rendesnél többet fizetett érte. Az árából mindjárt vett egy pár cipőre való bőrt (még maradt is egy-két forintja), azután ezt is kiszabta este, lefeküdt, elaludt, s hát reggel megint kész volt a cipő. De milyen cipő! Az első szolgája sem lehetett volna ennek. Annyi pénzt kapott érte, hogy négy pár cipőre való bőrt vehetett az árán. Bezzeg hogy ezt is kiszabta, de varrni nem ő varrta meg, hanem másvalaki, a jóisten tudja, ki. Ez aztán így ment napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra: a szegény csizmadia úgy meggazdagodott, hogy majd felvetette a pénz.

- Hallod-e, anyjuk - mondta egyszer a csizmadia a feleségének -, mégiscsak meg kellene lesnünk, hogy kik azok a jótétlelkek, akik minket így talpra állítottak.

- Bizony, lessük meg, én is azt mondom.

Aznap este nem feküdtek le, hanem a kiszabott bőrt szépen letették az asztalra, ők meg a szoba sarkában egy függöny mögé húzódtak, s úgy várták, hadd lám, ki jön be a szobába. Hát egyszer csak tip-tap, betipegett-tapogott két öklömnyi emberke, akiken még csak egy szál ingecske sem volt, szépen felkuporodtak az asztalra, s egykettő! - munkának láttak. Még jól el sem táthatta száját a csizmadia meg a felesége, kész volt a cipő, aztán huss! - valahol a kulcs lyukán kihussantak.

- Na, ez igazi csudadolog - csapta össze kezét a csizmadia.

- Ó, az áldott jó lelkek - áradozott a csizmadiáné. - Gazdagokká tettek minket, pedig egy szál ingecskéjük sincs.

- Tudod mit, asszony - mondotta a csizmadia -, én csinálok nekik kis cipőcskéket, te meg varrj nekik nadrágocskát, kabátocskát, ingecskét, a fejükbe sapkácskát, mert bizony megveszi különben őket az isten hidege.

Nosza, mindjárt munkának láttak, s másnap este kitették az asztalra a kész ruhácskákat, s úgy várták a kis törpécskéket. Hát jöttek is azok, tip-tap, de halljátok csak, mi történt, mikor meg­látták a szép ruhácskákat! Nagy örömükben táncra kerekedtek, aztán felöltöztek, illegették-billegették magukat, s megint csak táncoltak, hejehujáztak, icipici ujjacskáikkal pattogtattak:

Haj, haj, haja-haj,
Nincsen immár semmi baj!
Nem leszünk már suszterek,
Vagyunk úriemberek!

Így táncoltak, hejehujáztak sokáig, aztán huss! A kulcs lyukán kiröppentek, s többet soha vissza nem jöttek. Hiszen már nem is volt szükség rájuk, olyan gazdag ember lett a szegény csizmadiából. Ő is mind azt hajtogatja:

Haj, haj, haja-haj,
Nincsen immár semmi baj!
Nem leszek már többé suszter,
Vagyok finom úriember!
Úgy bizony, az bizony, Feleségem tésasszony.

Ha a csizmadiából finom úriember nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.