CSENGŐVISSZHANG

Mióta világ a világ, nem tartott oly sokáig a dínomdánom a tündérkirálynő palotájában, mint most, amikor Mirkó király és a királyné eljöttek a leányuk után. Nap nap után, hét hét után elröppent, hogy észre se vették. Mindennap úgy tetszett, mintha csak tegnap érkeztek volna ide. Már a vége felé járt a nyár, amikor egy reggel Mirkó király, isten tudja, micsoda álmot látott, elég az hozzá, így szólt a feleségéhez:

- No, feleség, azt gondolom, elég volt a dínomdánomból, készülődjünk, s menjünk haza, vigyük a lányunkat, éppen elég hosszú ideig volt idegen országban.

- Bizony, bizony - mondotta a királyné is -, ideje, hogy útra keljünk - s mindjárt magához is rendelte a belső leányokat meg az inasokat, a padlásról lehordatta azt a rengeteg sok ládát, amibe ennek előtte hét esztendővel idehozták a leánya sok drága holmiját, és nagy serényen nekiláttak a készülődésnek. Hej, elszomorodott a tündérkirálynő, amikor a készülődést észrevette! Hogyisne szomorodott volna el, amikor hét esztendő leforgásán úgy megszerette a királykisasszonyt, mintha szívéről szakadt édesleánya lett volna. Nem is mert arra gondolni, hogy egyszer majd eljönnek érette, hazaviszik a szülei, s isten tudja, látja-e többé vagy sem. De hiába reménykedett, hiába bucsálódott szegény, semmiképpen sem tudta ott tartóztatni a királyt s a királynét. Égett a föld a talpuk alatt, féltek, hogy egykettőre beköszönt az ősz, gyorsan elrepül, ősz után rájuk szakad a tél, s hogy mennek majd haza téli időben? Mit tehetett a tündérkirálynő, ő is maga elé rendelte a tündérkisasszonyokat, sorra kinyittatta a gyémántos, aranyos, ezüstös szekrényeket, s rengeteg ládát töltetett meg mindenféle drágakövekkel. Volt ott annyi drágakő, hogy tizenkét királykisasszonyt is férjhez adhattak volna vele.

A rengeteg sok ládát felvirágozott hajón vitték át az Arany-folyó túlsó partjára, ott szekerekre rakták, s amikor minden a túlsó partra került, útnak indult a király s a királyné is, a király­kisasszony is, gyalog sétáltak le a folyó partjára, ott búcsúztak el a tündérkirálynőtől keserves könnyhullatással. Szegény tündérkirálynő úgy elereszkedett a sok sírástól, hogy három tündérleány vette fel a karjára, úgy vitte vissza a palotába. Sírt Retek is, de csak egyik szeme sírt, a másik kacagott, mert a királykisasszony beváltotta ígéretét, szép gyöngén kézen fogta, úgy lépegetett vele apja s anyja után a virágos hajóra. Már az Arany-folyó közepén voltak, s még akkor is integettek fehér selyemkendőjükkel a tündérkisasszonyok, visszaintege­tett a királykisasszony is, de még Retek is előhúzta zsebéből vérveres zsebkendőjét, kézzel-lábbal integetett a tündérkisasszonyok felé, bizony beléfordult volna a folyóba, ha a kabátja szélénél fogvást vissza nem rántja a királykisasszony. Amint kikötöttek a hajóval, mindjárt el is helyezkedtek a hintókban. Az első hintóban ült a király s a királyné, mögöttük a király­kisasszony Retekkel egy hintóban, a többi hintóban a fő-fő miniszter, a hopmester s mindenféle nagy urak meg a belső leányok. Hintók előtt s hintók mögött egy-egy regiment katona, így indult hazafelé a rengeteg nagy erdőn keresztül hét ország ura, Mirkó király.

Amerre haladt a menet, bokrok mögé rejtőzködve mindenütt settenkedett Bűbájos, le nem vette szemét a szépséges szép királykisasszonyról. Hetek óta itt leskelődött szegény, várta éjjel-nappal szakadatlan, mikor halad erre kíséretével a király. Most aztán, hogy végre látta útra kelni a királyt, látta egész bizonyossággal, hogy viszik haza a királykisasszonyt, nem érzett éhséget, sem szomjúságot, nem érzett fáradtságot, futva futott, lépést tartott a hintókkal, természetesen vigyázva, hogy ő lásson mindent, de őt ne lássa senki.

Teltek-múltak a napok, egyszer aztán Bűbájos észrevette, hogy amikor útközben megpihentek, a szolgálóleányok kacagva vették körül Retket, a királykisasszony pedig mélyen elgondol­kozva sétált az erdő sűrűje felé. Hiszen Bűbájosnak sem kellett több, hirtelen előszedte az aranyiskátulyát, kivette belőle a pillangó hímporát, két ujja között megdörzsölte, s abban a szempillantásban gyönyörűséges, csudaszép pillangó lett belőle. Arany volt a szárnya, s a szeme most is úgy fénylett, mintha valóságos alakjában lett volna - ragyogott, csillogott. Kapta-fogta magát, s a királykisasszony elé röppent. Hej, uram teremtőm, mit nem művelt a csudaszép pillangó! Le-leröppent a királykisasszony lába mellé, aztán ismét felröppent, aranyos szárnyával meg-meglegyintette, cirókálta-morókálta a királykisasszony arcát. Le-leröppent a vállára is, de csak egy pillanatra, s amint kezével feléje kapott a királykisasszony, menten továbbröppent. Aztán egyszerre csak nem repdesett a királykisasszony körül, hanem szállt virágról virágra, szemmel láthatóan csalta, csalogatta a királykisasszonyt, mind beljebb és beljebb az erdőbe. A királykisasszony pedig esze nélkül szaladt utána, nem törődve, hogy haját, ruháját itt is, ott is megtépték a bokrok, meg is hasogatták, elbűvölten szaladt a csudaszép pillangó után, mindegyre utánakapott, amint virágra leszállt, de haj, hasztalan! Amikor már-már azt hitte, hogy övé a csudaszép pillangó, továbbröppent, s jó messzire szállt le.

Közben Reteknek, amikor már jól kijátszotta magát a szolgálóleányokkal, feltűnt, hogy a királykisasszony milyen régen besétált az erdő sűrűjébe, s még mindig nem tért vissza. Nosza, megfutamodott, esze nélkül szaladt árkon-bokron át, nézett jobbra-balra, előre-hátra, aztán egyszerre megpillantotta a királykisasszonyt, amint szélsebesen szaladt a pillangó után. A királykisasszony nem vette észre, hogy Retek szalad utána, ám észrevette Bűbájos, s bosszúsan repült fel egy vadalmafára. Könnyes szemmel nézett fel a királykisasszony a fára, de amikor észrevette, hogy ott áll mellette Retek, haragosan szólt rá:

- Mért szaladtál utánam? Látod, nagy zajt csaptál, s ezzel elriasztottad ezt a csudaszép pillangót, amikor már szinte a kezemben volt. Miattad repült fel arra a fára!

Retek felnézett a vadalmafára, s amint megpillantotta a pillangót, reszketni kezdett egész testében, akár a nyárfalevél.

- Hát neked mi bajod esett ilyen hirtelen? - kérdezte a királykisasszony.

Egy szó nem sok, annyit sem tudott kinyögni Retek, némán mutatott a pillangóra. A királykisasszony most újra felnézett a vadalmafára, nézte, nézte, sokáig nézte a pillangót, s ím, látta, hogy a szeméből lassan hullanak a könnycseppek, éppen úgy, mint nemrégen hulltak a szívvirágból. És csak most tűnt fel a királykisasszonynak, hogy a pillangó szeme kivilágra olyan, amilyen volt a szívvirágé.

Retek most nem habozott tovább, megfogta a királykisasszony kezét, erővel kivezette az erdő sűrűjéből. Ahol lehetett, futva futottak, de a királykisasszony rémülten nézett vissza meg újra vissza, vajon a pillangó nem követi-e, de az most ott lebegett a vadalmafa felett, s le nem vette a szemét a királykisasszonyról. Olyan halovány volt a királykisasszony, amikor Retekkel a szállásukhoz visszaérkezett, hogy a király s a királyné rémülten kérdezték, mi baja esett.

- Egy pillangót kergettem az erdőben, édes szüleim - sietett válaszolni, nehogy Retek megelőzze -, s pillangókergetés közben egy kígyó kerengett elébem, attól ijedtem meg.

Sem a király, sem a királyné nem firtatta tovább a dolgot, aztán ismét felkerekedtek, a király­kisasszony beült a hintajába, Retek melléje, s amint elindult a hintó, kérdezte a királykis­asszony:

- Mondd csak, Retek, mit gondolsz, hogyan lehetett annak a pillangónak olyan szeme, mint Bűbájosnak?

Reteknek a nagy ijedségtől úgy kocogott a foga, hogy sokáig szólni sem tudott, végre nagy nehezen összeszedte magát, s mondta:

- Annak bizony úgy volt olyan szeme, amilyen Bűbájosé, hogy az a pillangó maga Bűbájos volt. S ha idejében utol nem érlek téged, szép királykisasszony, talán soha meg nem találunk ebben az életben.

Bűbájos, amikor a királykisasszony Retekkel elszaladt, pillangószárnyait összedörzsölte, s igazi képében szállt le a vadalmafáról. Kezét ökölbe szorította, úgy vágott bele a levegőégbe, s bizony, ha találja ez az ütés azt, akinek szánta, szörnyű halálnak halálával hal meg az. Ez a valaki pedig senki más nem volt, mint Retek őkigyelme.

A hintók újra elindultak a régi rendben, Bűbájos is törtetett át a sűrűségen a hintókkal egy irányban. Se nem evett, se nem ivott, nem törődött magával, szüntelen azt leste, hogy mikor marad magára a királykisasszony. Ám Retek most egy pillanatra sem tágított a király­kisasszony mellől, útközben ott ült mellette a hintóban, éjjel ott feküdt a sátra előtt, s szegény Bűbájos már harmadnapja meg sem pillanthatta a királykisasszonyt. Ekkor azután mit gondolt, mit nem, elővette az aranyiskátulyát, kivette belőle a madártollat, csak rálehelt, s abban a szempillantásban csudaszép aranyszárnyú madár lett belőle, de a szeme olyan maradt, amilyen volt: csillogó-villogó, messzire világító.

Hajnal kisasszony még most készülődött, hogy a hegyek mögül előmosolyogjon, amikor Bűbájos leszállt a királykisasszony kocsijának az ablakára, s oly csudaszép dalba kezdett, mintha égből szállott volna le a dalnak minden hangja. Alig kezdett a dalba, a királykis­asszony szép lassan felnyitotta a szemét, aztán kihajolt az ablakon, s valósággal elbűvölten hallgatta az aranyszárnyú madár énekét. Retek azonban nem ébredt fel, hangosan hortyogott, nem látta az aranyszárnyú madarat, s azt sem látta, amikor a kocsi ablakáról felröppent, s csalta, csalogatta csudaszép énekével a királykisasszonyt. A lovak lassan mentek, mende­géltek a hajnali szürkületben, a kocsisok meg az inasok is bóbiskoltak a bakon, kapta-fogta magát hát a királykisasszony, szép csendesen kinyitotta a hintó ajtaját, lelépett a földre, s gyorsan megfutamodott az aranyszárnyú madár után. A fák közt még egészen sötét volt, de az aranyszárnyú madár újra meg újra dalba kezdett, s a királykisasszony nem tudott ellenállni, botorkálva, tapogatózva is ment a csudaszép ének után. Nem vette észre, s gondolom, ha észrevette volna, akkor sem törődik vele, hogy szoknyácskája csupa víz lett a harmatos fűben, aranyhaját összeborzolták a fák s a bokrok ágai.

Már rég fent ragyogott a nap, az erdő sűrűjébe is beragyogtak a nap sugarai, s Retek akkor nyitotta ki a szemét. De azt hitte, hogy még mindig alszik és álmodik, mert álmos szeme hiába nézett körül, hiába kereste a királykisasszonyt, csak a hűlt helye maradt a hintóban; volt királykisasszony, nincs királykisasszony. Rémülten ugrott ki a hintó ajtaján, esze nélkül rohant az erdő sűrűjébe, törtetett árkon-bokron át, aztán egyszerre megpillantotta a királykis­asszonyt, ott állt egy berkenyefa alatt, s ennek a berkenyefának felső ágán ringatózott az aranyszárnyú madár.

- Ó, jaj, jaj, lelkem királykisasszony - jajveszékelt Retek -, mit csinált megint, mit csinált?! - S hirtelen megragadta a királykisasszony karját.

- Nézd, nézd ezt a csudaszép madarat - mutatott fel a berkenyefára a királykisasszony, mit sem törődve Retek jajveszékelésével, s észre sem véve, hogy karját megragadta. - Látod, látod, tőled ijedt meg, éppen, mint a pillangó, miattad repült fel ez is a fa tetejére!

Retek felnézett a berkenyefa tetejére, nézte, nézte a madarat, aztán egyszerre csak reszketni kezdett egész testében, mint a nyárfalevél.

- Mitől reszketsz, mitől félsz? - kérdezte a királykisasszony.

- Hát nem látod - suttogta Retek -, hogy ez is a Bűbájos? Nézd csak a szemét!

A királykisasszony felnézett a fára, s ím, látta, hogy abból a ragyogó, abból a csillogó-villogó szemből folynak a könnycseppek, mint folytak egykor a szívvirágból, s mint ahogy folytak a pillangó szeméből.

- Ó, szegény madár - sóhajtott fel a királykisasszony -, hát te nem sajnálod? Nézd, hogy hull a könnye!

De Retek nem nézett fel másodszor a fára, hanem ahogy csak gyenge erejétől telt, húzta maga után a királykisasszonyt. S mert a hintók még mindig lassan mendegéltek, kocsisok, inasok még mindig álmosan bólintgattak a bakon, észrevétlen ültek vissza a hintóba.

Hosszan, sokáig szótlanul ült a királykisasszony, maga elé bámult, isten tudja, hol járt a lelke, fel-felsóhajtott, s aztán egyszerre csak megeredt a könny égszínkék szeméből.

- Ó, ne sírj, ne sírj, én szép királykisasszonyom - vigasztalta Retek -, örvendj, hogy visszahoztalak, mert bizony soha többet nem látott volna a te öreg édesapád s édesanyád. Ígérd meg, szép királykisasszony, hogy többet nem szaladsz sem madár, sem pillangó, sem semmi más után, akárhogy csalogat, mert bizony mondom néked, hogy a Bűbájos még angyallá is tud változni, csakhogy téged megkaparinthasson.

A királykisasszony szót sem szólt, szemét behunyta, úgy tett, mintha álmos volna, aludni akarna, pedig dehogy volt álmos. Nem is jött szemére egész nap álom, szüntelen az arany­szárnyú madarat látta, amint hull a könnye, bizony őérette, senki másért.

Bűbájos abban a pillanatban, amint Retek magával vonszolta a királykisasszonyt, ismét visszaváltozott régi alakjára, s szeme haragos tűzzel lángolt Retek után, amíg csak eltűntek szeme elől; aztán esze nélkül törtetett tovább a sűrűségben. Egész nap törtetett a fák között éhesen, szomjasan, csak alkonyatkor állt meg, amikor a király is megállt kíséretével, hogy szállást veressen éjszakára.

Egykettőre selyemsátrakat húztak fel az inasok meg a szolgálóleányok az erdő szélén, egy kis völgyben, dagadó párnákból jó puha ágyat vetettek a királynak, a királynénak meg a királykisasszonynak; Retek pedig a sátor elé feküdt, így őrizte a királykisasszonyt. Szép lassan csend borult a völgyre, a sátrak fölé, álomba szenderült a király, a királyné, az egész kíséret, egyes-egyedül a királykisasszony szemére nem jött álom.

Bűbájos észrevétlenül törtetett át a fák s a bokrok sűrűjén, segítőtársává szegődött az öreg hold is: fekete felhő mögé bújt, s Bűbájos úgy lopózkodott el a királykisasszony sátráig, hogy senki lélek sem vette észre. Megállt a sátor előtt, s egy szempillantásra megfordult a fejében, hogy elrabolja a királykisasszonyt, de alig villant meg fejében ez a gondolat, erőtlenül lankadt le a karja, fejét búsan lecsüggesztette.

- Nem, nem, nem teszem ezt, miért tenném? Mit érek vele, ha erőszakkal rabolom el, és ő nem szeret engem?

Elővette az aranyiskátulyát, kivette belőle a három gyöngyszemet, feldobta jó magasan a levegőbe, s abban a pillanatban olyan lett, mint az igazi Csengő visszhang. Rőt haja aranyszőke lett, csak úgy lobogott, csak a szeme, a csillogó-villogó, messze világító szeme maradt a régi. Nagy hirtelen föllebbent a sátor előtt egy szikla tetejére, s kacagósan csengő hangon dalolt bele a levegőbe:

Aludjatok, aludjatok,
ne tudjátok, hogy itt vagyok,
de te ébredj, ó, szép leány,
kék szemeddel tekints reám!

Aludt mindenki, senki sem ébredt fel, a királykisasszony pedig csudálkozva, elbűvölten nézett körül a sátorban, melynek függönyei között bepislogott a hold fénye.

Bűbájos újra megszólalt Csengővisszhang kedves hangján:

Gyere, gyere, király szép leánya,
elviszlek a Csudák barlangjába,
mutatok ott néked oly csodákat,
emberi szem ilyet még nem látott.

A csudaszép hang körülzengett a völgyet szegő hegyek és sziklák között, s tízszeresen verődött vissza. Soha még ilyen csudálatos visszhangot nem hallott a királykisasszony. Nem is volt maradása a sátorban, szerette volna látni, hogyne szerette volna, ki hívja őt a Csudák barlangjába. Gyorsan felhúzta pici lábára aranypapucsát, s zajtalan kilépett a sátor ajtaján. Amikor a Retek arcára nézett, megdöbbent, mert eszébe jutott, hogy mit mondott neki Retek, már-már vissza akart húzódni, de abban a pillanatban ismét megszólalt Csengővisszhang:

Ne félj tőlem, ó, szép leány,
jer, ó, jer a hangom nyomán!

Tízszeresen csendült vissza megint a gyönyörűséges szép hang, s a királykisasszony most már se látott, se hallott, nem törődött Retekkel, átlépett rajta, futva futott a szikla felé. Ott állt Bűbájos Csengővisszhang képében. A meredek sziklán gyenge kezével gyér bokrokba kapasz­kodva kúszott fel a királykisasszony Csengővisszhang felé, de mire odaért, Csengővisszhang továbblebbent, ezüstös hangjával szüntelen tovább és tovább csalogatta a királykisasszonyt, aki magánkívül szaladt a csudaszépen csengő hang után. Nagy sietségében mind a két aranypapucsát elveszítette, s olyan hangos csattanással hulltak vissza a papucsok a szikla aljába, hogy Retek egyszeribe felriadt, körülnézett, aztán óvatosan félrehúzta a sátor függöny­ajtaját, s isten csudája, hogy szörnyet nem halt ijedtében, mert üres volt a sátor, hűlt helye a királykisasszonynak.

Esze nélkül szaladt ki a sátorból Retek, szaladt a szikla felé, ahonnan újra csudaszép dal szállt le a völgybe:

Siess, siess, jer velem,
szeretlek téged végtelen!

Tízszeresen verődött vissza Csengővisszhang csodaszépen csengő hangja, s szegény Retek azt sem tudta, merre szaladjon, a sok hang közül melyiket követi a királykisasszony, amikor egyszerre csak a hold fényében megpillantotta az aranypapucsokat. Most már tudta, merre tűnt el a királykisasszony. Mintha szárnya nőtt volna, úgy repült; a fagyos sziklakövek testét véresre sebezték, egykettőre fent volt a szikla tetején, s ím, csakugyan ott lebegett nem messze tőle Csengő visszhang képében Bűbájos, s futott csalogató hangja után a királykisasszony. Retek most tölcsért csinált a két kezéből, úgy kiáltott a királykisasszony után:

- Ne fuss, fordulj vissza, szép királykisasszony! Nem látod-e, hogy Bűbájos után futsz?

De Bűbájos az ő csengő hangjával hallatlanná tette Retek taplós hangját, s dalolta, oly szépen dalolta:

Ihol a barlang, szép leány,
siess, siess hangom nyomán!

Meg is futamodott újra a királykisasszony, de kicsi kis lábát véresre sebezte a szikla, meg-megbotlott, meg-megállt, míg aztán Retek utolérte, kezét megragadta, s a távolról visszaintegető Bűbájosra mutatott:

- Látod, látod, királykisasszony, nem hallgattál a szavamra, s harmadszor is elcsalt a Bűbájos!

A királykisasszony hallotta is, nem is Retek szavait, mert újra felcsendült Csengővisszhang csudaszép éneke:

Ó, jer velem, ó, jer velem,
ne légy hozzám könyörtelen!

De Retek most csakugyan nem tréfált, éppenséggel nem volt tréfás kedvében, a király­kisasszonyt szépen leültette a földre, az aranypapucsokat felhúzta a lábacskájára, aztán ölbe kapta; mint egy zerge, úgy szökdécselt le a meredek sziklán, s egy-két szempillantás múlva a sátorban tette le a királykisasszonyt.

Szegény Bűbájos, vagy hullott eddig a könnye, vagy nem, de most úgy hullott, mint a záporeső. Lám, lám, mindent megpróbált, amit csak tudott, s amikor már azt hitte, hogy övé a hétszer szép királykisasszony, aki őt feloldja a varázslat alól - elragadja tőle a taplós fejű Retek. Sokáig ott ült a szikla tetején, s mint szélben a fellegek, úgy kergették fejében egymást a gondolatok, aztán egyszerre csak elmosolyodott, elszállt a szikláról a völgybe, beveszett az erdő sűrűjébe, s ment, mendegélt egy irányba.

Nagy jókedvvel kelt útra a király és a kísérete, mert már csak háromnapi távolságra voltak Mirkó király legszebb városától. A katonák, a kocsisok, az inasok, a lányok kacagásától csak úgy csengett az erdő.

„Hát csak kacagjatok - mormogta magában Bűbájos -, ne legyen Bűbájos a nevem, ha nem lesz sírás a kacagásból!”

Hát csak haladt a király kísérete nagy jókedvvel, ment, mendegélt Bűbájos is, most már jókedvűen. A nap mind feljebb-feljebb szállt, egyszerre csak rettenetes melegen sütött le a földre, sugaraival csakhogy fel nem nyársalta a katonákat, az inasokat, a kocsisokat, de egyéb is történt. Egyszerre csak az a két fullajtár, amelyik jó előre lovagolt, csudálkozva nézett körül. Keresztúthoz értek, nem tudták, merre kanyarodjanak: jobbra-e, balra-e? Az út is, az erdő is s minden, amit láttak, idegennek tetszett, soha de soha nem látták.

- Hé, bátya - szólalt meg a fiatalabbik fullajtár -, mondja meg kend, ha tudja: jobbra vagy balra kanyarodjunk-e?

Megvakarta a fejét az idősebbik fullajtár, gondolkozott, hümgetett, csóválta a fejét, aztán újra meg újra vakargatta.

- No, fiam - szólalt meg az öreg fullajtár -, sok országot-világot bejártam, de így még sohasem jártam. Úgy látszik, meggyengült a szemem Tündérországban, mert szégyen, nem szégyen, bizony nem tudom, hogy hol járunk.

Mit tehettek egyebet, nagy szégyenkezve visszakocogtak a király hintajához, jelentették, hogy elvesztették az utat. Úgy megváltozott az erdő képe, hogy ők nem ismernek rá.

Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Éppen most vesztik el az utat, amikor azt hitte, hogy három nap múlva otthon lesznek. Hátraparancsolta a két szégyenkező fullajtárt, másik kettőt küldött előre, de csakhamar azok is nagy szégyenkezéssel tértek vissza, mert hiába keresték a régi, jó ismerős utat, nem találták azt sehol.

De most megdöbbent az öreg király, megdöbbent minden lélek. Mit csináljanak, merre facsarodjanak? Közben leszállt az este, s még mindig ott álltak, ahol reggel. Mit tehettek egyebet, sátrat vertek éjszakára. Hej, nagy volt a szomorúság! Különösen a király volt szomorú, mert mennél tovább gondolkozott az erdőnek ezen a csodás változásán, annál tisztábban és világosabban rajzolódott lelki szeme elé az a réges-régi történet, amikor Bűbájos elvarázsolta az erdőt, s nála nélkül soha, de soha ki nem vergelődött volna belőle.

Bizonyosan most is ő varázsolta el, s kétségbeesetten gondolt arra, hogy itt éri a tél őket, s nyomorultan pusztulnak el. Ám azért reggel megint csak útnak eredtek. A keresztútnál nekivágtak az egyik útnak találomra, s közben a fullajtárok jobbra-balra elszéledtek, keresték az igazi utat, de mindig csak azzal a szomorú jelentéssel tértek vissza: nem találják, sehol sem találják. Az erdő fái is mások, nem a régiek.

Így bolyongtak nap nap után, szüntelen keresve s nem találva az igazi utat. A rekkenő nyárt követte a hűvös ősz, s mind ismeretlenebb és ismeretlenebb helyre értek. Az öreg király s a felesége már sem éltek, sem haltak, a nagy fáradtságtól meg a rettenetes aggodalomtól vége volt a jókedvnek, nem csengett az erdő a katonák, az inasok, a belső leányok kacagásától. Még a mindig tréfás kedvű Retek ajkán is megfagyott a kacagás.

- Mi lesz velünk, mi lesz velünk - sóhajtozott magában az öreg király -, ha itt talál a tél? Amíg itt bolyongunk, a csudafa is elhullatja levelét, virágát, s végül is a leányunk Bűbájos kezébe kerül.

Hiszen ezt jól gondolta az öreg király, mert éppen ezt akarta Bűbájos is. Azért kényszerítette úttalan utakra, ismeretlen helyekre őket, hogy tél előtt haza ne kerüljenek, akkor majd elveszíti erejét a csudafa, övé lesz a királykisasszony. Amilyen szomorú volt a király s a népe, olyan jókedvű volt Bűbájos, fergetegként száguldott az erdő felett, itt egy kis tavat, ott meg egy forrást varázsolt, fát, bokrot, mindent átvarázsolt.

Egyszerre aztán pilinkézni kezdett a hó, hosszú fehér szakállával beköszöntött Télapó, itt volt a tél, a csattogó hideg tél, s mit tehetett Mirkó király egyebet, megálltak mind, sátrat vertek, a ládákból a téli holmit előszedték, mert most már minden reményük füstbe ment, senki lélek nem remélte, hogy tavasz előtt hazakerülnek. Nap nap után, hét hét után múlt, a hideg napokat még hidegebbek követték, most aztán Bűbájos megelégelte a tréfát, s merthogy nem félt már a csudafától, visszavarázsolta az erdőt olyanná, amilyen volt. S egy reggelen örömében sírva futott az öreg fullajtár a király színe elé:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, örvendezzen a te szíved: ismét ismerős az erdő képe! Kivilágra olyan, amilyen régen volt. Most már csakugyan nem vagyunk messze a mi országunktól.

Kipislantott Mirkó király a sátorfüggöny mögül, s nagyot kiáltott örömében:

- Nézzed, feleség, nézzed, ismerős az erdő ismét! Most már bizonyosra mondom, ha újra meg nem változik, három nap múlva otthon leszünk!

Valóban úgy volt, ahogy az öreg fullajtár mondotta. Most már minden lélek megismerte az erdőt, vidám kedvre derültek mind, nevetve, dalolva kerekedtek útra, csak az öreg király komorodott el, mert a csudafára gondolt meg a leányára, s emiatt nyugtalan volt a lelke.

Végre kijutottak a rengeteg erdőből, városoknak, faluknak egész során mentek keresztül. Mindenütt nagy örömmel, nagy ünnepséggel, nagy muzsikaszóval fogadták az öreg királyt és kísé­retét, mert már azt hitte minden lélek, hogy valahol, isten tudja, hol, elpusztultak valamennyien.

Hát Bűbájos mit csinált? Ő bizony nem csinált egyebet, látatlanul ott kullogott mindenütt, ahol a király és kísérete elhaladt, s bár a rettentő hideg kucsmájára fagyasztotta a havat, nem érzett ő sem hideget, sem fáradtságot, mert a királykisasszonyra gondolt szüntelen.

Éppen karácsony estéje volt, amikor a király kíséretével megérkezett a városba. Már messziről a palotán és kertjén csüngött a király tekintete, s egyszerre csak hangosan felkiáltott szertelen nagy örömében: a hó borította fák közül büszkén, diadalmasan emelkedett ki a csudafa, s ím, halljatok csudát, a virágai ezer meg ezer gyertya fényénél is erősebben ragyogtak, világítottak az érkezők felé. Tele volt a kert a király népével, amikor megérkeztek, körülállták a fát, úgy bámulták annak csudaszépségét, vakító ragyogását. S az öreg királynak is első dolga nem az volt, hogy fölmenjen a palotába, hanem szaladva szaladt a csudafához, boldogan átölelte, s úgy hálálkodott, hogy megmentette őket a Bűbájos varázslatától.

Bűbájos, akitől eddig úgy remegtek, s aki eddig hiába küzdött a királykisasszonyért, ott állott a kert kapuja mellett, falnak támaszkodva, s búsan nézte a szép királykisasszonyt, aki szintén ott állt a csudafa előtt. Addig nézte, addig nézte, míg egyszerre csak mit gondolt, mit nem, átvetette magát a kerítésen, keresztültörte magát a nagy sokaságon, s hirtelen-váratlan a király lába elé vetette magát. Ebben a pillanatban a csudafa szörnyű nagyot csendült, csak úgy reszkettek a virágai, mintha kerekedett volna nagy égiháború, s mindenki rémülten nézett a térdre hullott Bűbájosra.

- Ó, felséges királyom, hét ország ura, Mirkó király - zendült meg Bűbájos mélyen zengő hangja -, bocsáss meg nékem azért, amit cselekedtem. Küzdöttem a leányod szerelméért, mert csak az válthat meg a varázslattól; de látom, hogy a csudafa ereje nagyobb az én erőmnél, mert ez a fa a boldogság és a szeretet fája, én pedig hamissággal akartam lányodat meg­szerezni.

Amíg ezt mondta Bűbájos, a csudafa és levelei éppen úgy nyúltak, nyúladoztak feléje, mint ahogy nyúltak, nyúladoztak Tündérországban. Éppen válaszolni akart Mirkó király Bűbájos szavaira, amikor a királykisasszony magánkívül rohant Bűbájoshoz, karját megragadta, maga felé rántotta, s közben irtózattal nézett a csudafa nyújtózkodó ágaira, leveleire.

- Nem, nem akarom, Bűbájos, hogy virággá légy ismét! - kiáltott a királykisasszony, s magához ölelte Bűbájos szomorú fejét.

Bűbájos megrázkódott, s e pillanatban a csudafa ágai és levelei is mintha ijedten húzódtak volna vissza, aztán egyszerre csak volt Bűbájos, nincs Bűbájos, eltűnt nyomtalan, s helyén ott állt a királykisasszony előtt egy karcsú daliás szép ifjú, akinek a vállát aranyszőke haj verte; akinek a szeme olyan tiszta volt, mint a kék tó vize; az arca szép, szeme szelíd és mosolygós.

Bűbájos most letérdelt a királykisasszony elé, szép gyengén megfogta a kezét, s monda, amint következik:

- Áldjon meg az isten, hétszer szép királykisasszony, hogy megszántad a rútak rútját, Bűbájost, s megváltottál a varázslat alól, amelyben gyermekkorom óta szenvedek. Ha rosszat cselekedtem, csak azért cselekedtem, hogy enyém légy, te szépséges szép leány, mert egyedül te voltál az, akitől remélhettem, hogy újra az leszek, akinek születtem.

Most a királykisasszony szép gyöngén felemelte Bűbájost, kéz a kézben anyja s apja elé vezette, s mondta csendes szóval, amint következik:

- Édes, lelkem apám, édes, lelkem anyám, bocsássatok meg Bűbájosnak, mert amit tett, érettem tette, én pedig az övé leszek, senki másé.

Hej, lett erre nagy csudálkozás, elképedés! Hát ezért küldték a lányukat hét esztendőre Tündérországba? Ezért ültették, nevelték a csudafát? Ezért siratták annyit a leányukat, őriztették messze földön? Ezért nem láthatták teljes hét esztendeig, hogy végül is a Bűbájosé legyen? De csak egy-két pillanatig tartott ez a bánkódás, ez a szomorúság, mert Bűbájosnak arca, szeme oly szép volt, hogy aki látta, bizony megszerette, s megszerette a király is, a királyné is. Most aztán sietve siettek fel a palotába, elöl a királykisasszony Bűbájossal, csak úgy repültek, utánuk Retek nagy morgolódással, de csak afféle tréfás morgolódással, hogy így meg úgy, lám, hiába őrizte a királykisasszonyt, hiába szaladgált annyit utána, mégiscsak a Bűbájos felesége lesz. Mögöttük tipegett az öreg király meg a felesége, s nyomukban felvonult az egész udvar népe, de még a szomszédságból is rengeteg sokan összeverődtek. Annyian csődültek össze, hogy majd kinyomták a palota falát. A palota hetvenhét ablakában egyszerre gyúlt ki ezer meg ezer gyertya, ragyogó fényesség borult a kertre is a csudafa ezer virágának fényétől. Boldogság ragyogott, sugárzott ki a csudafa ezer virágából, amely még télen is büszkén, virágosan tekintett az égre fel.