AZ ÁRVÁK PÉNZE

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szörnyű gazdag ember, aki azt sem tudta, mije van: káddal állott a pincében arany, ezüst. De hiába volt a nagy gazdagsága, ő is csak megöregedett s meghalt. No, ha meghalt, el is temet­ték. Az ám, de a gazdag ember minden éjjel, ahogy elütötte a tizenkettőt, kijött a kriptájából, visszament a házába, ott mindent felforgatott, csakúgy döndültek az asztalok, székek, almáriumok; a házbeliek pedig meg se mertek moccanni. A gazdag ember felesége le sem mert feküdni, nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s folyton tűnődött, fűnek-fának panaszkodott, mindent megpróbált, de az ura lelke pontosan hazajárt minden éjjel.

Volt az özvegyasszonynak egy kocsisa, Jancsi, s ez azt mondja egyszer az asszonyának:

- Ténsasszony, hallgasson rám, s bizony nem jár többet vissza a ténsúr lelke.

- Mondjad, fiam, mondjad!

- Adjon száz pengő forintot, aztán csináltasson egy koporsót, azt vitesse a kriptába a ténsúr koporsója mellé, s a többit bízza rám.

Hiszen adott volna a ténsasszony nem százat, ezeret (volt miből!), koporsót is csináltatott, s azt szépen a ténsúré mellé fektették. Ahogy elesteledett, Jancsi a száz pengő forintot elásta az istállóban, aztán bement a kriptába, elnyújtózkodott a koporsóban, a födelet magára húzta, mintha igazán meghalt volna.

Egyszer csak üti a tizenkettőt, s hát a ténsúr félrelöki a koporsó fedelét, s kiszáll belőle. Jancsi is félrelöki a koporsó fedelét, s kiszáll ő is a koporsóból. Nagyot néz a ténsúr, s megszólítja Jancsit:

- Hát te hogy kerültél ide?

- Én bizony csak úgy, mint a ténsúr: meghaltam, s eltemettek.

- Hm, hm! Hát aztán minek keltél föl?

- Én bizony annak, akinek a ténsúr: nincs nyugodalmam.

- No, az igaz, hogy nekem sincs.

Azzal elindult a ténsúr, utána Jancsi. De a ténsúr a kripta ajtajának a kulcslyukán kibújt, Jancsi meg belül maradt. Visszaszól a ténsúr:

- Jere, Jancsi, jere!

- Az ám, mennék, de nem férek ki.

- Nem is vagy te akkor igazi halott!

- Bizony az vagyok, ténsuram, csakhogy még nem soványodtam le.

- No, az lehet - mondta a ténsúr, s kinyitotta a kripta ajtaját.

Kimegy Jancsi is az udvarra, s kérdi:

- Hát a ténsúr hová megy?

- A házba, fiam, a házba! Hát te?

- Nekem az istállóba kéne mennem, mert ott rejtettem el pénzt, s attól nincs nyugovásom.

- No, csak jer velem, előbb forgassuk fel egy kicsit a házat. Mentek mind a ketten a házba, s a ténsúr oda is a kulcslyukon ment be, de Jancsi kint maradt.

- Hát jere, Jancsi!

- Nem férek még be, ténsúr!

- Bizony akkor nem is vagy igazi halott!

- Már hogyne volnék, mikor eltemettek! Csak még nem soványodtam le.

A ténsúr hümgetett, csóválta a fejét, de azért kinyitotta az ajtót.

Bemennek a konyhára, nekiesnek az edénynek, csapkodják a földhöz, szörnyű zakatolást vittek végbe, de - csudák csudája - ami edényt a ténsúr vágott a földhöz, egy sem törött el, szépen mind visszavándorolt a helyére; amit meg Jancsi vágott a földhöz, azt ugyan többet össze nem drótozták, mert miszlikbe tört.

- Hej, Jancsi, Jancsi - mondta a ténsúr -, nem vagy te igazi halott!

- Mondom, ténsúr, hogy az vagyok, csak még nem soványodtam le.

- Jó, jó!

A konyhából mentek a szobába, ott is mindent felforgattak; aztán lementek a pincébe. Ahogy leértek, a ténsúr csak rátette a kezét egy kádra, mely színig volt arannyal, arra az a kád elpenderült a helyéről, s hát alatta egy gödörben rengeteg pénz volt!

- Látod, Jancsi, látod - mondotta a ténsúr nagy bánatosan -, e miatt a pénz miatt nincs nyugovásom! Ez a pénz árvák pénze volt, s amíg azoknak a kezére vissza nem kerül, minden éjjel fel kell járnom a síromból. Hej, csak egy élő ember megtudná, s visszaadná a pénzt az árváknak, hogy lenne nyugodalmam!

„Jól van - gondolta magában Jancsi -, most már tudom, mit csináljak.”

A ténsúr nagy sóhajtozva visszapenderítette a kádat a helyére, s mondta Jancsinak:

- No, Jancsi, gyerünk most már az istállóba, hadd lám, sok pénzt ástál-e el?

Elmennek az istállóba, s Jancsi kiásta a száz pengő forintot.

Mondta a ténsúr:

- Hej, Jancsi, Jancsi, nem vagy te halott!

- Már hogyne volnék, ténsúr?

- Bizony nem vagy te halott, mert ha az volnál, csak intened kellene, s magától feljőne a pénz.

Azalatt Jancsi visszatette a pénzt, szépen elföldelte, a ténsúr meg elindult.

- Jere, Jancsi, jere, mert mindjárt lejár az óránk.

- Mindjárt, ténsúr, mindjárt, csak jól elföldelem a pénzt.

- Hiszen már eléggé elföldelted!

De beszélhetett a ténsúr, Jancsi tovább piszmogott. Várta, hogy leteljék az óra.

- No, én nem várlak - mondta a ténsúr -, megyek.

- Csak menjen, ténsúr, menjen, mindjárt utána szaladok.

S tovább piszmogott.

Még egyszer visszaszólt a ténsúr:

- Jössz-e, Jancsi? Üt az óránk!

- Megyek, ténsúr, megyek!

Amikor ezt mondta, egyet ütött az óra. A ténsúr besurrant a kulcslyukon a kriptába, Jancsi meg az istállóban maradt.

Hiszen egyebet sem akart. Egyszeribe szaladt a ténsasszonyhoz, s elmondta, hogy mit látott-hallott. Bezzeg mindjárt mentek a pincébe, a kád alól kivették az árvák pénzét, visszaküldték az árváknak, s a ténsúr csak egyszer jött fel még a kriptából, de nem a házba, hanem az istállóba.

- Hej, Jancsi, Jancsi - mondotta neki -, ugye, mondtam, hogy nem vagy te igazi halott! De jó, hogy nem voltál az, legalább nyughatok most már az ítélet napjáig.

Azzal eltűnt a ténsúr, s többet csakugyan nem járt haza a lelke.