Viktória
az elkövetkező hetek során lassanként rájött arra, hogy
nemcsak a szüleit vesztette el. A robbanás a házat teljesen
rombadöntötte, a bútorok és egyéb berendezési tárgyak súlyosan
megrongálódtak, vagy elégtek, semmi ruhanemű nem maradt, az
otthon tartott - nem túl sok - készpénz is elégett,
takarékbetétkönyv, vagy egyéb értékpapír meg nem is volt.
A házat szülei annakidején
biztosították, kiderült azonban, hogy a biztosítás semmit sem
ér, a biztosítótársaság tudni sem akart kártérítésről; a
társaság emberei elmagyarázták Viktóriának, miért nem
kötelesek fizetni; e magyarázatból Viktória csak annyit
értett, hogy nem kap semmit, de hogy miért, az továbbra is
érthetetlen maradt számára. Az eszébe sem jutott, hogy esetleg
bírósághoz fordulhatna.
Viszont a házat és a
hozzátartozó telket jelentős bankhitel terhelte; a hitelező
bank pedig felszólította Viktóriát, mint örököst, hogy fizesse
vissza a tartozást, tekintve, hogy a fedezetül lekötött ház
megsemmisült.
Következett az adóhivatal: az
öröklési illetéket a telek és a ház után szabta ki Viktóriára,
aki ezekután kedvére eltöprenghetett azon, hogy hát örökölt-e
házat vagy sem; hiszen a bank szerint nem, az adóhivatal
szerint pedig igen; és nem jutott arra a gondolatra, hogy az
öröklési illeték elengedését - a körülményekre tekintettel -
igen reményteljesen kérelmezhetné. Annyit tudott csak, hogy
nincs senki, akitől támogatást, vagy legalább tanácsot
kaphatna, mert sem Feri, sem Feri szülei ilyennel nem
szolgáltak.
Végül is, amikor egybevetette
a vagyont - mely tulajdonképpen a puszta háztelket jelentette
csupán - és a terheket, azt állapította meg, hogy ha eladná a
telket, és annak árához még ugyannyit hozzátenne, (persze, ha
lenne miből) és kifizetne, akkor érné el azt, hogy semmije se
legyen.
Viktóriát az egyik segítőkész
szomszéd fogadta magához, persze csak ideiglenes jelleggel;
három hét multán azonban a szomszéd elkezdett célozgatni arra,
hogy szüksége volna a Viktória által elfoglalt szobára.
Viktória belátta, hogy hamarosan ki kell költöznie; ám, hogy
hova is mehetne, arról egyelőre sejtelme sem volt; csak abban
bízott, hogy Feri most már néhány nap múlva leszerel a
katonaságtól, s együttesen majd mindenre találnak megoldást.
A temetés sokba került,
Viktória egy fillér nélkül maradt, ráadásul Feri sem kapott
kimenőt katonáéktól a temetésre, hiszen nem az apósát-anyósát
temették.
A leszerelés napján estefelé
Feri meglátogatta.
- Feri édesem - kezdte
Viktória - innen el kell költöznöm, de nincs hová, össze kell
házasodnunk.
- Persze, persze, dehát hol
fogunk lakni?
Eredetileg azt tervezték, hogy
Viktória szüleinek házában fognak majd lakni, ha
összeházasodtak; ott bőven volt hely, még a születendő
gyermekek részére is, mert, hogy egyik szavamat a másikba ne
öltsem, ők legalább két gyermeket akartak.
Feri folytatta.
- Azonkívül van egy csomó
adósságod is, azzal mi lesz?
- Ó, azzal ne törődj, azt már
elrendeztem.
- Elrendezted, de hogyan?
- Lemondtam az örökségről!
Viktória valóban ezt tette:
levélben megírta az illetékeseknek az örökségről való
lemondását; és tényleg, ez volt a legészszerűbb megoldás, mert
végül is az örökség csak terhet jelentett számára.
- Most azután a bank meg az
adóhivatal tetszés szerint összeveszhet egymással az
örökségemen.
Azt persze Viktória nem
sejthette, hogy az örökségről való lemondás nem annyira
egyszerű, hogy azt a saját - józan ésszel megírt - levele
alapján el lehetne intézni.
