Egyszer
volt, holnemvolt, volt egyszer egy nagy-kislány, akit
Viktóriának hívtak és mesénk kezdetén éppen egy kertben
sétálgatott, és nagyon-nagyon boldognak érezte magát.
Napsugaras késő tavaszi délelőtt volt, Viktória sikeres
érettségi vizsgát tudhatott maga mögött, méghozzá igen jót,
minden reménye meglehetett arra, hogy felveszik az egyetemre.
A kerthez ház is tartozott, s
amíg Viktória a kertben járkált, anyu benn a házban éppen arra
készült, hogy elkészítse az ünnepi ebédet, mert, hogy szavamat
ne felejtsem, Viktóriának ez a nap éppen a tizennyolcadik
születésnapja volt. Viktória előzőleg felajánlotta, hogy segít
az ebéd elkészítésében, de anyu kizavarta a konyhából azzal,
hogy meglepetés lesz.
Apu is benn volt a házban,
éppen Viktória születésnapi ajándékának befejezésén dolgozott.
Az ünnepi ebéden természetesen
a vőlegénye, Feri is meg fog majd jelenni; Ferinek még néhány
hét van hátra a katonaidejéből, akkor leszerel és
összeházasodnak.
Viktória kinézett az utcára;
kinn a járdán egy anyóka vánszorgott, de valahogy úgy, mint
aki rögtön összeesik. Viktória a kapuhoz szaladt, kinyitotta
és kilépett az utcára. Közben nevet is talált az anyókának: ő
lesz a Fáni néni, döntötte el villámgyorsan; mert Viktóriának
kicsi kora óta az volt a szokása, hogy nemcsak a babáinak,
hanem mindennek és mindenkinek nevet adott: mindegyik
játékszerének, ismeretlen embereknek, kutyáknak és macskáknak,
de még a házaknak is.
- Nénike - lépett Fáni néni
elé Viktória - nincs szüksége segítségre? Hozzak talán egy
pohár vizet? - Mert látta, hogy Fáni néni kimerültségtől
szürke arca verejtékben úszik.
Az anyóka ránézett Viktóriára.
- Nem, kedveském, most már
nincs szükségem semmire.
Ezt a választ Viktória kissé
furcsának találta, de belenyugodott, mert Fáni néni -
csodálatosképpen - mintha tényleg jobban lett volna, alakja
kiegyenesedett, arcáról mintha eltűnt volna a fáradtság
kifejezése és határozottabb léptekkel folytatta útját.
Viktória addig nézte Fáni
nénit, amíg az a sarkon befordulva, el nem tűnt szeme elől;
akkor visszatért a kertbe, a kaput bezárta maga mögött. Közben
egyre csak Fáni néni meglepő átalakulásán töprengett. Persze
semmire sem jutott, így végül is nem foglalkozott tovább a
dologgal, inkább lehajolt, hogy megszagoljon egy éppen nyíló
vörös rózsát.
És abban a szempillantásban...
A ház felől hallatszó dörej
felkapta a levegőbe és elhajította. Ott hevert a rózsák között
és nem tudta, mi történt vele.
Látta, hogy a ház felemelkedik
a magasba, majd összeomlik; hogy a magasból törmelék hullik
alá; hogy egy darabka éppen mellette vágódik a puha
virágágyásba.
A házból lángnyelvek csaptak
fel; Viktória felugrott, és a házhoz rohant.
- Anyu, apu - sikoltotta
kétségbeesetten.
A szomszédok is előszaladtak,
a kerítésnél azonban kénytelenek voltak megállni, a zárt kapun
bejönni nem tudtak, csak a jobboldali szomszéd mászott át a
kerítésen és rohant Viktóriához.
- Gyere innen, Viktória, nem
mehetsz be a lángok közé.
A házba valóban nem lehetett
behatolni, lángolt akkor már az egész; bentről senki sem
kiáltott segítségért, a tűz ropogásán kívül más hang nem
hallatszott.
A baloldali szomszéd felkapta
a telefonkagylót és telefonált a tűzoltóknak, a mentőknek, a
rendőrségnek.
Amire a tűzoltók megérkeztek,
a tűz már félig-meddig kialudt. A tűzoltók behatoltak a házba
és előhozták Viktória szüleinek megszenesedett holttestét.
Mindkettőre a konyhában találtak rá.
A rendőrök csaknem egyszerre
érkeztek a mentőkkel; ez utóbbiak tevékenysége arra
korlátozódott, hogy a kétségbeesetten zokogó Viktóriának
nyugtató injekciót adjanak, a szülein segíteni már nem
lehetett.
A tűzszakértő hamarosan
megállapította, hogy gázrobbanás történt; és erősen csóválta a
fejét.
- Nem értem, az egész konyha
tele lehetett már a szivárgó gázzal, hogy-hogy az asszony nem
vette észre?
- Viktória, mi van itt? -
kérdezte egy kétségbeesett hang.
Feri érkezett meg, Viktória
fuldokló sírással vetette magát a nyakába.
