Viktória
pedig nem értette, mi is történt vele? Vajjon mi lehet az az
ajándék, amiről a tündérleány szólt? Talán a gyűrű az?
Felemelte kezét és megnézte a
gyűrűt, az még a sötétben is aranyosan csillogott.
"Mit is mondott a tündérleány?
Hogy utazzak el Párizsba? De miért éppen Párizsba? Főleg pedig
hogyan? Hiszen ahhoz sok pénz kellene és nekem semmim sincs.
Ha pedig már ott vagyok, mihez kezdjek?"
Viktória tűnődését két férfi
zavarta meg, akik megálltak mellette.
- Mi újság, tündérke? -
szólította meg az egyik.
Viktória szóra nyitotta
száját, azt akarta mondani, hogy a tündér már eltűnt; azután
észbekapott, becsukta a száját, hátat fordított a férfiaknak
és sietősen elindult.
- Ne siess annyira,
tündérbogár - és megragadták a karját.
Viktória megrémült,
ösztönszerűen elforgatta gyűrűjét, úgy, ahogy Tolerancia
mutatta, majd kitépte magát a férfiak kezéből és futásnak
eredt; a férfiak utána vetették magukat, de nem tudtak vele
lépést tartani.
Viktória a híd végéhez ért,
megállt, visszafordult, a férfiak messze lemaradtak mögötte.
Egy géperejű bérkocsi fékezett
le Viktória mellett, nő vezette, aki most kiszólt az ablakon.
- Szállj be, kislány - és
kinyitotta a kocsi ajtaját.
Viktória beszállt.
- Ugye, megtámadták téged azok
a férfiak?
- Igen, Lidia néni. Tündérnek
hívtak és megfogták a karomat - panaszolta Viktória.
- Lidia néni???
- Jaj, ne tessék haragudni, én
mindenkit elnevezek és hirtelen ez a név jutott eszembe és...
- Dehiszen az én nevem tényleg
Lidia! Te ismersz engem? Mert én nem ismerlek téged.
- Én sem ismerem magát, Lidia
néni.
Lidia megcsóválta a fejét.
- Ezt a nénit, ezt kikérem
magamnak, meg a magázást is. Mondd szépen utánam: nem
ismerlek, Lidia. Na, mi lesz?
- Nem ismerlek, Lidia - mondta
Viktória engedelmesen és hozzátette - az én nevem Viktória.
- Nahát, akkor rendben
vagyunk. - Lidia megnézte Viktóriát és folytatta. - Jól állva
hagytad őket, száz méteren rájuk vertél legalább ötvenet. -
Lidia hirtelen rácsodálkozott Viktóriára. - Te lány, hogy-hogy
te még csak nem is lihegsz?
Valóban; Viktória is csak most
vette észre, hogy lélegzése lassú és egyenletes, mintha nem is
futott volna.
- Hát hová vigyelek, Viktória?
- Hogy hová? - Viktória
bánatosan elmosolyodott - hát a repülőtérre, hiszen Párizsba
utazom...
Nem fejezhette be, mert egy
lány érkezett hozzájuk lélekszakadva.
- Szabad ez a taxi?
Választ sem várva berobbant a
hátsó ülésre Viktória mellé.
Lidia megcsóválta a fejét.
- Ma este minden lányt
megkergetnek?
Az újonnanjött csak ekkor
vette észre Viktóriát; ránézett és könyörögve összekulcsolta a
kezét.
- Kérem, kisasszony, engedje
át nekem a taxit, lekésem a párizsi gépet, ha...
Viktória és Lidia tátott
szájjal bámultak rá; az utóbbi tért magához hamarabb és
vidáman rákacsintott Viktóriára.
- Na, mit szólsz? - és
elindította a kocsit.
Viktória nézte útitársnőjét és
ismerősnek találta.
- Te mondd, nem Mónikának
hívnak véletlenül?
- De igen, Mónika a nevem. Te
ismersz engem? - Rámeredt Viktóriára. - Nahát, hisz te
Viktória vagy!
Mónika ugyanabba az iskolába
járt, mint Viktória, de két évvel ezelőtt kimaradt.
- Párizsba utazol?
- Igen a Roland Garrosra.
- Az micsoda?
- A világ négy nagy
teniszversenyeinek egyike.
- Te is részt veszel a
versenyen?
- Igen. Beneveztek a női
egyénire.
- Te ilyen jól teniszezel?
- Igen; a női párosra is
beneveztek, de szegény Ildikót elkapta az influenza, ilyen
balszerencsét, júniusban influenzával ágynakesni, éppen nála
voltam látogatóban, szegényke olyan szomorúan nézett,
vigasztaltam, ahogy tudtam, de nagyon el van keseredve. Veled
mi van?
Viktória elbeszélte
történetét, amelyet nemcsak Mónika, hanem Lidia is nagy
érdeklődéssel hallgatott végig. Viktória még Toleranciát sem
hagyta ki, a gyűrűről azonban - a tündérleány kívánságának
megfelelően - nem beszélt; persze kissé tartott attól, hogy
nem hiszik el meséjét; ám nemcsak elhitték, de még nem is
csodálkoztak túlságosan.
- Tehát most Párizsba utazol?
- De még mennyire, csak éppen
repülőjegyem nincs, meg egy fillérem se.
Mónika elgondolkodott.
- Várj csak egy kicsit, jut
eszembe, Ildikó repülőjegye itt maradt nálam, az éppen jó lesz
neked. A pénzzel meg ne törődj, ameddig nekem lesz pénzem,
neked is lesz. - Azzal Mónika gyengéden arconcsókolta
Viktóriát.
Megérkeztek a nemzetközi
repülőtér bejáratához. Mónika elővette pénztárcáját, hogy
kiegyenlítse a taxiszámlát, de Lidia elhárítóan intett.
- Nem, nem! Ez az este a
csodák estéje, hadd legyen ez az én hozzájárulásom a
csodákhoz; fizetségül inkább küldjetek nekem egy képeslapot
Párizsból, kisleányok.
Ezt a kisleányok megígérték,
azután pedig jobbról-balról megcsókolták Lidiát, mintegy
kiegészítve a megígért fizetséget.
