Dél
felé Hilda is befutott.
- Gyere, te Becsületrend
lovagnője, adj egy puszit, már feltéve, hogy még leereszkedsz
hozzám.
- Még meggondolom, te
légbőlkapott kisasszony.
Délután kórházba mentek.
Aprócska véletlen volt csupán, de a sebesült magyar fiúk is
abban a kórházban feküdtek, ahol Mónika.
Mónika is értesült már
Viktória kitüntetéséről, sírva-nevetve ölelte át.
Később Hilda meglátogatta
Kázmért is, és Viktória veletartott; Kázmér betegágyánál pedig
találkoztak a magyar focicsapat vezetőjével, Karcsi bácsival,
aki persze gratulált Viktóriának a győzelemhez, és a
kitüntetéshez is. Azután megkérdezte.
- Ugye, egészen kicsi korában
kezdte a teniszezést?
- Ha a tizenötéves kort annak
lehet tekinteni, akkor igen.
- Ez esetben, kedves Viktória,
valami egészen különleges tehetsége van a teniszhez.
- Elárulok egy titkot: én nem
tudok teniszezni.
- Nana, kislány! A
Rolang-Garros megnyerése magának nem elég tudás?
- Márpedig én teniszezni éppen
csak annyira tudok, mint focizni.
- Igen? Hát ha ez igaz, én
beválogatom magát a csapatba, nagyon elkelne már az erősítés.
Karcsi bácsinak viszonylag jó
kedve volt, a futball-világszövetség engedélyezte a
repülőszerencsétlenségben elhunyt, illetve megsebesült
játékosok helyett mások benevezését.
Hildának felcsillant a szeme.
- Karcsi bácsi, a számból
vette ki a szót!
- Milyen szót, Hildácska?
- Nem azt mondta az imént,
hogy Viktóriát beválogatja a csapatba?
- Na de csak tréfáltam.
- Igen? Csakhogy ez nem tréfa;
Viktóriának tényleg a fociválogatottban a helye.
- Ne mondja, és miért, ha
szabad kérdeznem?
- Mert Viktóriával
megnyerhetik a világbajnokságot!
- Na persze; de, hogy ezt
mondja, azon már nem is csodálkozom: hiszen Magyarországon
mindenki a labdarúgás szakértője.
- De Karcsi bácsi...
- Hát kislányok, örülök, hogy
megismerhettem magukat, mennem kell, még rengeteg
elintéznivalóm van.
Elment, Hilda mérgesen nézett utána.
