Budapest,
repülőtér. Hatalmas, hullámzó tömeg; mindenki a
labdarúgócsapatot ünnepli, s Viktóriát, aki a csapat minden
tagját megillető pénzjutalmon felül, még egy csodálatos
gépkocsit is kapott ajándékba. Ennek átadására már a repülőtér
épülete előtt került sor. Viktória, miközben az újabb üdvözlő
szavakat hallgatta, szemével barátnőit kereste; fel is fedezte
őket, Hilda az őt körülvevő tömegben próbált utat törni hozzá,
Mónika még közelebb volt, ott támasztotta Viktória kocsijának
oldalát, egy másik leány pedig segített neki ebben.; de ott
volt Lidia is.
- Megkaptad a képeslapunkat? -
kérdezte Viktória, miután megcsókolta Lidiát.
- Persze, de ki az a Hilda?
- A felhőkirálynő? Itt áll
mellettem.
Lidia és Hilda üdvözölték
egymást.
Mónika előlépett, bemutatta a
vele levő leányt.
- Hadd mutassam be Ildikót.
- Ó, hát te vagy az Ildikó?
Szia.
- Viktória, köszönöm a pénzt,
de nem fogadhatom el, az nem engem illet, hanem tégedet.
- Ha nem akarod elfogadni,
ajánld fel az alapítványomnak.
Miután ezt így megbeszélték,
Viktória Lidiához fordult.
- Hol a géperejű bérkocsid?
- Nincs már szükséged rá -
válaszolta Lidia, de valami nagy-nagy szomorúsággal.
- Már hogyne volna, kocsit
kaptam ugyan, de hozzá jogosítványt nem. Gyerünk Lidia, vigyél
bennünket be a városba.
Kiderült azonban, hogy Lidia
kocsiját ellopták, biztosítása meg nem volt lopás ellen, így
kártérítést sem kaphatott.
- Nagyon magas lett volna a
biztosítási díjtétel - panaszolta Lidia.
- Egyet se búsulj - felelte
Viktória - itt van ez a kocsi, ez a tiéd, Lidia.
Ezen azután vita támadt, Lidia
nem akarta elfogadni, Viktória meg erősködött, hogy ő úgysem
tud vezetni, minek neki gépkocsi. Végül Hilda talált rá a
megoldásra.
- Lányok, csináljátok úgy,
hogy Lidia taxizik a kocsival, a hasznon pedig megosztozik
Viktóriával.
Ez a megoldás általános
tetszést aratott. Lidia rögtön nagy buzgalommal kezdte
alakítani a szolgálatkész taxisofőrt: kinyitotta a kocsi
ajtaját.
- Hölgyeim, parancsoljanak
helyet foglalni. Hová vihetem Önöket?
Viktória megmondta és csak
azután döbbent rá arra, hogy a romház címét adta meg.
Helyesbíteni akart, de végül mégsem tette, elgondolta, hogy
mégiscsak el kellene mondani apunak és anyunak, hogy merre
járt és mit csinált. Elővette a fényképet, amit ő készített
szüleiről, s amit barátnői is jól ismertek.
Amikor a kocsi befordult a
jólismert utcába, Viktória szemét ellepték a könnyek. A kocsi
megállt, Viktória felpillantott és nem akart hinni a szemének.
- Te, Viktória, szépen
rendbehozták a házadat.
Viktória úgy érezte, álmodik.
- Ezt nem értem.
- Menjünk be, lányok -
javasolta Lidia.
Viktória kinyitotta a
kertkaput, bementek a kertbe. Egy fiatal férfi jött ki a
házból.
- Sziasztok, lányok -
üdvözölte őket a férfi - az én nevem Frédi, és azért vagyok
itt - Viktória felé fordult - hogy Viktóriának átadjam az
elkészült munkát.
- Te ismersz engem? -
csodálkozott Viktória.
- Ugyan már, Viktória, hiszen
téged mindenki ismer.
- Persze, persze, csak tudod,
ehhez még nem szoktam hozzá; de miféle munkát akarsz átadni,
csak nem a házat.
- De, pontosan azt. Nézd meg,
utána pedig, feltéve, hogy mindennel meg vagy elégedve, vedd
át.
