Közben
elállt az eső, az ég kezdett kitisztulni, ismét világos
nappal lett.
És akkor egy ember bukkant
elő a fák közül. Termetét daliásnak lehetett volna nevezni,
csak az hibádzott ehhez, hogy függőleges mérete magasan
alacsonyra sikeredett, aki látta, azt gondolhatta, hogy még
gyermekkorában megunhatta a növekedést, ennek fejében
viszont bizonyára kettő helyett evett, amitől azután a
vízszintes kiterjedése lett olyan, hogy komolyabb emberek
gondterhelten csóválták volna meg fejüket, ha láthatták
volna.
Eleonóra látta meg először
ezt az embert és bár az barátságosan mosolygott rá, mégis
mérgesen integetett neki, hogy tűnjön el. Ha ezt Bé látta
volna, bizonyosan arra a következtetésre jutott volna, hogy
ezek ketten ismerik egymást; bár azt sehogysem érthette
volna meg, miért hessegeti el Eleonóra az ismerősét, hiszen
valóságos csodaszerencsének kellett volna tekintenie
előkerülését.
Mindezt azonban Bé nem
látta; ámde a sírás mintha élesebbé tette volna az agyát,
mert eszébe jutott valami, ami már a vízben is megvillant
egyszer a fejében.
- Te, hívjuk ide
Toleranciát.
- Ugyan már, mit akarsz
attól az eszetlentől?
- Nem is eszetlen -
ellenkezett Bé.
- Nem? Hiszen még füstté se
tud rendesen átváltozni.
- Dehát az csak azért volt,
mert én felbosszantottam szegénykét.
- Te ezt elismered??? Bé,
neked bizonyosan lázad van, méghozzá igen magas lehet.
- És még ki is nevettem, ami
igazán nem volt szép tőlem.
- Te, én egyik meglepetésből
a másikba esem.
- Még az Öcsit is be akartam
hívni, hogy ő is nevessen rajta. Csuda undokul viselkedtem
vele.
- Dehát megérdemelte, hiába
hívogattad, fütyült rád.
- Most miért vagy úgy
ellene? Én szeretem őt.
- Tényleg? Mondd még
egyszer.
- Miért?
- Mert szeretném újra
hallani.
- Na jó, én szeretem
Toleranciát.
Eleonóra magához szorította
Bét és jobbról-balról megpuszilta.
- És én is szeretlek téged.
- Azzal felugrott és a némán figyelő emberhez fordult.
- Hallottad ezt, ó felséges
uramatyám?
Bé riadtan szólt rá
Eleonórára.
- Eleonóra, ne ugrálj a
törött lábaddal, mert...
Bé hangja lassan elhalt,
meredten bámult Eleonóra mosolygó arcába és eleinte sehogy
sem értette, mit jelent mindez? Csak lassanként kezdett a
megértés földjére lépni és azt is csak akkor, minekutána
alaposan szemügyre vette azt a valakit, akit Eleonóra az
imént felséges uraatyjának szólított; és Bé most rájött,
hogy valóban a Csudadoktort látja maga előtt; akkor pedig -
ha csak el nem ment a józan esze - mindennek csupán az lehet
a megfejtése, hogy Eleonóra nem más, mint Tolerancia.
Közben a Csudadoktor felelt
leányának.
- Hallottam, kislányom.
- Akkor pedig szabadjon
megjegyeznem felségednek, hogy a rám mért
igazságszolgáltatás, felséged akaratának megfelelőn, ezennel
végetért.
- No, no, fiacskám, már hogy
lehetne vége?
- Felséges apámuram! Midőn
felséged kimondta rám a...
- Ugyan már, ne hőbörögj,
gondolj a pótszüleidre.
Tolerancia meghökkent.
- Ebben a pontban csakugyan
igaza lehet felségednek, ámbár...
- Nem hagyhatod csak úgy
faképnél őket; azonkívül itt van még a kis Bé is.
Ebben a pillanatban Öcsi
tört elő valahonnan.
- Itt vannak, megtaláltam
őket, megtaláltam őket - üvöltötte boldogan.
- Meg Öcsi is - fejezte be a
Csudadoktor.
- Tehát mi az én jóságos
királyapám parancsa alázatos szolgálójának?
- Nem, édes kis Toleranciám,
mert ezentúl megint ez a neved, én nem parancsolok neked
semmit, tedd azt, amit a szíved parancsol.
Ezután Béhez fordult.
- Azt hiszem, némi
magyarázattal tartozom neked, kislányom.
Bé várakozóan nézett.
- Midőn Tolerancia leányom
azt jósolta neked, hogy három nap múlva nővéred lesz,
elhatároztam, hogy ő maga lesz az a nővér, mert nemcsak
neked kellett egyetsmást megtanulnod, hanem neki is.
Tolerancia mosolygott.
- S mint mindig, most is
neked volt igazad, apuci.
- De hiszen Leonóra, akarom
mondani Tolerancia a matekon kívül nemigen tanított másra
engem, én pedig egyáltalán nem tanítottam őt semmire.
A Csudadoktor mosolygott.
- Biztos vagy ebben, Bé?
Egészen biztos?
Bé elbizonytalanodott.
- Hát...
- Bizony, tanultam tőled -
szólt közbe Tolerancia.
- Igen? Például mit?
- Például önfeláldozást;
soha nem hittem volna, hogy létezhet akkora segítőkészség,
mint amit te árultál el akkor, amikor gondolkodás nélkül
utánamugrottál a rohanó árba, és később is, amikor
ujraélesztettél.
- Hát te nem voltál
tetszhalott? És a lábad sem volt eltörve?
- Nem mindegy? - kérdezte a
Csudadoktor. - A fontos csak az, hogy te elhitted és mindent
megtettél, hogy megmentsed Eleonórát, akit pedig, állítólag,
nem is szerettél túlságosan.
Nem lehetett folytatni, mert
apu és anyu tűnt fel, akik boldogan rohantak gyerrmekeikhez;
és nem tettek különbséget közöttük a szeretetnyilvánításban:
Toleranciát éppen úgy ölelgették, mint Bét és Öcsit.
Tolerancia pedig ezenközben
ránézett a Csudadoktorra; az pedig értett leánya
pillantásából, bólintott és szép lassan besétált az erdőbe.
