Bé
kiskora óta és nagyon jól úszott, soha nem félt a víztől;
azonban egészen más az uszoda csendes vizében úszni, mint
ebben a kavargó, örvénylő áradatban, mely minden percben
elnyeléssel fenyegette. Már akkor megérezte a különbséget,
amikor beleugrott, mert azt hitte, soha nem fog tudni a
felszínre vergődni; amikor pedig mégiscsak felbukkant, éppen a
vízbezuhant fa ágai között találta magát. A fa közben
keresztbeállt és így megakadt a nem túl széles vízmosás
széleihez szorulva. Bé levegő után kapkodva kapaszkodott fel
az ágak közé; Eleonóra kiáltása már messziről hangzott.
Bé borzadva hallgatta az
alatta zúgó ár hangját, majd ismét belevetette magát. Teljes
erővel úszott afelé az ág felé, amelybe Eleonóra fogózkodott,
láthatóan közeledett is hozzá. Egy újabb villanásnál azonban
kiderült, hogy már csak az ág van meg, ellenben Eleonóra nincs
sehol.
Bé kétségbeesetten
felkiáltott.
- Eleonóra, hol vagy?
Újabb villámlás, és mintha
Eleonóra feje a habok fölé emelkedett volna; ám utána ismét
azonnal elmerült. Bé lebukott a víz alá és minden erejét
megfeszítve úszott arrafelé, ahol Eleonórát elsüllyedni látta
és közben tudta, hogy igyekezete reménytelen, hiszen látni
semmit sem látott.
Bé prüszkölve bukkant fel a
víz színére; nem akarta elhinni, hogy mindez vele történik;
talán álmodja ezt az egészet; de nem, ez nem álom.
Bé ismét lebukott a víz alá,
de Eleonórát megint csak nem sikerült megtalálnia; amikor
ismét felbukkant, Tolerancia jutott az eszébe: most igazán
nagy bajban van, most kellene igazán a tündérkirálylány
segítsége.
Mielőtt azonban elkiálthatta
volna Tolerancia nevét, valami puha dolog nekiütődött a
lábának; Bé villámgyorsan merült a víz alá, megragadta azt a
puha valamit és felhozta a felszínre.
- Eleonóra!
Eleonóra azonban nem felelt.
- Nem, az nem lehet -
határozta el Bé, majd a kezére tekerte Eleonóra haját és
elkezdett úszni a part felé. Itt a vízmosás már jó szélesre
tágult, de egy percnyi küzdelem után Bé mégis partot ért.
Kihúzta Eleonórát a partra, és
ráhajtotta fülét a lány mellkasára. Semmit nem hallott; Bé
szívében páni rémület tombolt; azonban összeszedte magát és
megpróbált visszaemlékezni arra, mit is mesélt anyu az
újraélesztésről.
Anyu orvos és egyszer
részletesen elmondta Bének és Öcsinek, mit is kell a vízből
kimentett emberrel csinálni, ha már nem ver a szíve.
Bé nagy lélegzetet vett, majd
ráfektette arcát Eleonóra szájára, ajkai közé fogta Eleonóra
orrcimpáit és levegőt fújt belé; azután ökölbeszorított
balkezét ráhelyezte Eleonóra mellcsontjára, majd jobb kezével
is ránehezedett az öklére; közben kétségbeesve törte a fejét
azon, hogy melyik műveletet kell többször csinálni, anyu ezt
is elmondta, de már nem emlékezett rá, jobb híján felváltva
csinálta a kettőt.
És lehet, hogy éppen ez
kellett, mert egy perc múlva Eleonóra tüsszentett egy nagyot,
majd görcsösen köhögni kezdett.
- Eleonóra, hát élsz?
- Igen, élek, de azt hiszem,
ez csak átmeneti állapot.
Eleonóra persze arra célzott,
hogy ha a fulladás okozta klinikai halálból vissza is tért, a
törésből származó vérveszteség, vagy ha az sem, akkor a
várható tüdőgyulladás fog végezni vele hamarosan.
- Nem, nem, ne beszélj így, ha
már idáig eljutottunk, lesz segítség.
- De nézd meg, az áradat egyre
emelkedik, nemsokára ide is elér, én meg nem tudok lábraállni.
- Akkor viszlek.
- Ugyan már, hiszen felemelni
sem tudnál.
Bé nem felelt; letérdelt
Eleonóra mellé, előrehajolt, balvállát nekidöntötte a lány
törzsének, majd szinte alájabújva a vállára vette, jobb kezét
felnyújtotta, éppen elérte a mellette álló fa vízszintesen
kinyúló ágát, abba belekapaszkodott és terhével együtt
felegyenesedett.
- Mit csinálsz, tegyél le,
hiszen ebbe megszakadsz.
Bé elszántan lépett egyet;
Eleonóra súlya alatt csaknem összeroskadt, de nem adta fel,
lépett még egyet és még egyet; akkor megbotlott egy nagy kőben
és térdreesett, a térdébe iszonyú fájdalom hasított, de azért
megpróbált ismét talpra állni; ez azonban harmadszori
kísérletre sem sikerült, végül is kénytelen volt letenni
Eleonórát.
- Bé, köszönöm, amit értem
tettél, búcsúzzunk el egymástól.
- Nem búcsúzunk.
Bé felállt, tett néhány
lépést, ha sántikálva is, de tudott járni.
- Segítséget hívok.
- Mire találsz valakit,
addigra a víz már ellep itt mindent.
- Akkor itt maradok veled.
- Nem! Menj el, hagyj magamra,
te még megmenekülhetsz, én úgyis hamarosan meghalok.
Ebben a percben ért Bé
lelkierejének a végére: Eleonóra szavaira hangosan felzokogott
és ráborult nővére vállára.
- Ne sírj, hiszen én csak nyűg
voltam rajtad és te úgysem csíptél engem sohasem.
- Nem is igaz, én szeretlek
téged - zokogta Bé.
- Mit mondtál? -
hitetlenkedett Eleonóra és magáhozvonta Bét.
