A
tájékot, ahova érkeztek, erdő borította, a fákon ezüstszínű
levelek és fekete virágok pompáztak; kék nap sütött a
látóhatár szélén; a furcsa csak az volt, hogy bár Titusz
szembenézett a nappal, árnyéka mégis előtte nyújtózott a
halványlila gyeppel borított tisztáson; s amikor hátrafordult,
megpillanthatta a mögötte éppen felkelő másik kék napot.
- Látod Esmeralda, itt sosincs
éjszaka.
Miközben továbbsétáltak,
Esmeralda rávilágított az örök napfény árnyoldalára.
- Én éjszaka szoktam vadászni
az egerekre.
- Mi ez a borzalmas vadállat?
Hogy képzeled, te senkiházi, hogy a ligetünkbe mindenféle
ocsmányságot becipelhetsz? Egyébként hogy kerültél ide, és ki
fia-borja vagy te, mi?
E szavakat rettenetes
rikácsoló hangon mondta valaki, aki Titusz háta mögött állt. A
fiú megfordult, és egy gyönyörűen öltözött, ékszerekkel
teleaggatott leányt látott maga előtt, akinek dühtől eltorzult
arcvonásaiban csak hosszas szemlélődés után tudta felfedezni
Atlantát, akit különben más fiatal leányok környékeztek.
Titusz mélyen meghajolt.
- Engedd meg, nemes Atlanta
királynő, hogy bemutatkozzam: Titusz a nevem és királyfi
vagyok. A Földről származom, s éppen az imént érkeztem meg.
- Úgy. - Atlanta végigmérte
Tituszt. - Figyeljetek leányok - intett kisérőinek - a pimasz
minden szava hazugság. Idefigyelj - fordult ismét Titusz felé
- ha a Földről jöttél volna, hogyan tudhatnál beszélni a mi
nyelvünkön és főleg honnan a pokolból ismerhetnél engem, ha
királyfi volnál, királyi ruhában lennél, s ha az imént
érkeztél volna, űrhajód is itt lenne valahol a közelben.
Igaz, ami igaz, Atlantának
látszólag mindenben igaza volt; Titusz nagy kínjában azt
találta mondani.
- Felséged, engem Tolerancia
küldött a Földről Atlantiszba.
- Tolerancia. Aztán mondd
csak, miféle madár az a Tolerancia?
Atlanta beszéd közben egy
pillanatig nem maradt nyugton, aminek következtében
ékszereinek drágakövei hol innen, hol onnan villantak Titusz
szemébe: nyakláncának smaragdjai, gyűrűinek brilliánsai,
fülbevalóinak türkizei, hajékének rubinjai.
- Tündérkirálylány.
- Hallottátok,
tündérkirálylány, - gonoszul felnevetett - na, most már elegem
van belőled; és majd én megmondom ki vagy te! Egyike vagy
azoknak, akik az életemre törnek, ezúttal ezt a borzalmas
vadállatot szemeltétek ki arra, hogy megöljön. Testőrök, ide
hozzám.
- De felséges úrnőm, hiszen ez
csak egy macska.
- Azt hiszed, nem mindegy, mi
a neve? Rámmereszti lángoló szemét, felgörbíti a hátát, fúj és
prüszköl, rögtön rám is ugrik és megöl. Testőrök, fogjátok el
ezt a két gyilkost és börtönbe velük.
Mire Titusz gondolatban
eljutott odáig, hogy jó lenne menekülni, már el is fogták; de
nem úgy Esmeraldát, aki azonnal felmenekült a legközelebbi
fára, onnan fújt üldözőire, akik jó sokáig próbálkoztak azzal,
hogy elfogják, de miután minden kísérletük eredménytelen
maradt, végül is feladták.
- Minden bűnötökért egyedül te
fogsz felelni - határozott végül Atlanta.
- Milyen bűneink vannak, ó
jóságos Atlanta? - kérdezte Titusz.
- Mit tudom én, de majd a
börtönben szépen sorjában mindent be fogsz vallani, ezt
megígérhetem neked.
Na, szép kis helyre jöttem én
- füstölgött Titusz magában.
Ekkor megszólalt az egyik
udvarhölgy, egy nyúlánk, égővöröshajú leány.
- Bocsánat felség, ha
merészelem emlékeztetni arra, hogy Atlantiszban immár
évszázadok óta nincs börtön.
- Nagyon is jól tudom; de majd
építtetek egyet, úgyhogy te csak ne kotnyeleskedj, Glória.
Addig is zárjátok be valahová e gazfickót.
