Titusz
nagyot sóhajtva csukta be a könyvet és távozni készült a
könyvtárszobából, amikor furcsa jelenségre figyelt fel: a
könyvtár ablakán át füst tódult be; a füst egyideig a szoba
közepén gomolygott, majd lassanként alakot öltött és végül egy
csodaszép, aranyhajú és égszinkékszemű tündérleány lett
belőle.
Titusz megrendülten nézte a
jelenséget, aki most megszólalt, méghozzá magyarul.
- Légy üdvözölve, nemes
királyfi. Az én nevem Tolerancia, azaz Türelem, és távoli
világ üzenetét hoztam neked.
Titusz nézte, csak nézte a
tündérleányt, aki mosolyogva tekintett rá; a fiú végül nagy
sokára mégiscsak magáhoztért, és így felelt.
- Szia, Tolerancia, az én
nevem Titusz, és akármibe fogadok, hogy tévedsz, én álmomban
sem vagyok királyfi.
Tolerancia nem azért volt
tündérleány, hogy azonnal ne tudott volna alkalmazkodni Titusz
közvetlen stílusához.
- Te tévedsz öregfiú, bizony
királyfi vagy te a javából, csakhát még nem tudsz róla.
- Tudod mit, Toli? Ezen ne
vesszünk össze, legyek királyfi; egyébként megmondom neked,
csuda jó vagy nálam, ilyen szép lányt, mint te, nemigen láttam
mostanában.
Tolerancia elbűvölően
mosolygott.
- Köszönöm Titi, igazán
örülök, hogy tetszem neked.
- Miazhogy tetszel, teljesen
belédestem, mit mondjak, tök jó szobrász volt, aki
megmintázott téged.
- Látom, értesz az
udvarláshoz, csakhát ne nagyon éld bele magadat: tündér és
ember nem lehet boldog egymással.
- Igen, ettől tartottam, de
béna dolog ez így nagyon.
- Azért nem annyira szigorú a
helyzet: ha tetszem neked, talán lehet valamit csinálni.
- Tényleg? - örült meg Titusz.
- Persze. Tulajdonképpen annak
kellett utánajárnom, mennyire tetszene neked Atlanta.
- Atlanta? Csak nem arról a
lányról, vagy királynőről beszélsz, aki...
- Debizony arról; és én
Atlantaként jelentem meg neked.
Titusz értetlenül nézett
Toleranciára.
- Tolikám, most megfogtál,
ebből egy szót se értek.
- Dehogynem: én Atlanta arcát
és termetét öltöttem magamra, a hangját is ellestem, külsőleg
tehát pontosan Atlanta vagyok.
Titusz nagy lélegzetet vett.
- Szóval te most nem Toli
vagy, hanem Atlanta?
- Dehogyis, én belülről
továbbra is Toli vagyok, ahogy szíveskedtél kifejezni magadat,
csak a külső megjelenésem lett Atlantáé.
- Akkor te valójában az ő élő
fényképe vagy.
- Úgy bizony; és én jól
ismerem Atlantát egyébként is, mert az ősöm, aki különben
Tündérország királya, engem bízott meg azzal, hogy Atlanta
érzéseit átvegyem; hiszen mi tündérek fel tudjuk fogni az
érzéseket, és nem számít, milyen messze van tőlünk az, aki
érez; s tudd meg, hogy még ennél is többet tudunk: az
érzéseket gondolatokká tudjuk formálni; és Atlanta
gondolatokká átformált érzései mindig valamilyen értelmes
üzenetet tartalmaztak, legalábbis a legutolsó időkig.
- Aha. Na és mi történt a
legutóbbi időben?
- Mi történt? Az történt, hogy
Atlanta érzései közé időnként mintha idegen érzések keveredtek
volna, s ezek az érzések félelemmel és szorongással töltenének
el engem is, már persze csak akkor, ha ilyesmiket egy tündér
érezni tudna.
- Most is érzed Atlanta
érzéseit?
- Hát persze, állandóan, és
különösen akkor a legerőteljesebben, ha külsejét felveszem
magamra. Akarod te is érezni?
- Hát lehetséges?
- Természetesen. Ereszd el
magad, dőlj hátra székedben, nézz rám és gondolj Atlantára.
Titusz úgy tett, ahogy
Tolerancia mondta; és akkor a könyvtárszoba padlózata
halványlila pázsittá változott, falai eltűntek, a távolban
különös alakú és színű fák és bokrok tűntek fel. Tolerancia
egészen Atlanta lett, szeme összekapcsolódott Titusz szemével.
A fiút soha nem érzett
boldogság töltötte el, amely azonban lassanként fájó
érzéseknek adta át helyét.
Ekkor Atlanta megmozdult,
közelebb lépett hozzá és beszélni kezdett; szavai verssé
formálódtak.
