Halálos
csend honolt; mindenki megrendülten nézett a két leányra.
Hapták pedig odarohant
Csinoskához.
- Hát te vagy Csinoska? Ó,
mennyire örülök; mert már-már meghasonlottam önmagammal
amiatt, hogy beleszerettem Szegénykébe, holott én mindig is
Csinoskát szerettem; ó, de most már minden rendben van, mert
tudd meg, hogy én nem Hapták vagyok, hanem Eszeske.
- Igazán te vagy Eszeske? Ó,
akkor már értem, hogy miért szerettem beléd, hiszen Hapták
képében, ha öntudatlanul is, csak téged szerettelek.
- De hogyan történhetett meg
mindez? - kérdezte a király - csak nem Tolerancia járt nálad
is, jó fiam, Eszeske?
- Bizony úgy volt, apámuram;
és jó is volt, hogy arcot cseréltem Haptákkal, mert
ellenségem ugyanúgy rámtalált, mint Csinoska, csak éppen azt
nem tudta, hogy én nem én vagyok, hanem Hapták, és így
félresikerült a terve, nem nekem adta oda a pergament,
amikor felkereste őt a pincében, hanem neki; és amit ő
persze el sem olvasott; de ha nekem adta volna át...
Nem fejezte be, ehelyett
inkább hátrafordult és felkiáltott.
- Hapták, gyere elő.
Ekkor az udvari nép bámuló
szeme láttára, a sorálló katonák közül kilépett Hapták,
akiben persze mindenki Eszeskét vélte felfedezni.
A király felemelte hangját.
- De ki az ellenségünk? Mert
bizony a te ellenséged a mi ellenségünk is.
- Ki más lenne, mint a
Csudadoktor.
Az udvari nép elszörnyedve
zúgott.
- A Csudadoktor?!
Ekkor Csinoska előlépett és
megszólalt.
- Figyelj rám, Eszeske;
mikor Tolerancia tündérleány megjelent előttem, arról
beszélt, hogy tenéked két ellenséged is van: az egyik a
legjobb barátod, a másik pedig tenmagad! Ki hát a te legjobb
barátod?
- Hapták - felelte Eszeske
révedezve.
- De most te vagy Hapták,
tehát a két személy ugyanaz.
- Az igaz, dehát hogy
lehetek sajátmagam ellensége?
E percben füstfelhő suhant
be a terembe.
Mindenki tudta már:
megérkezett Tolerancia.
- Legyetek üdvözölve -
szólalt meg a tündérleány, azután Eszeskéhez fordult. -
Tehát te nem érted, hogyan lehetsz ellensége önmagadnak? Az
imént elkezdtél valamit mondani, de félbeszakítottad
önmagad; én most arra kérlek, fejezd be.
Eszeske zavartan hallgatott
egy darabig.
- Tehát mi történt volna, ha
nem Hapták, hanem te veszed kézhez a pergament?
Eszeske vonakodva válaszolt.
- Hát én bizony...
elolvastam volna.
- El ám, jó királyfi; mert
mérhetetlen kíváncsiság feszül benned; de aki nem tudja
kivárni a megfelelő időpontot, aki idő előtt akar megtudni
mindent, az bizony ellensége önmagának. De most figyeljünk a
Csudadoktorra, mondani akar valamit.
A Csudadoktor most valóban
szólásra emelkedett.
- Bizony, a kíváncsiság.
Nos, jól figyelj rám, és te is, Csinoska királykisasszony. A
te édesanyád nagyszerű asszony volt, de kielégíthetetlen
kíváncsiság fűtötte. Ezért azután annakidején szörnyűségesen
szorongatott, hogy áruljam el neki a titkot. Végső
szorultságomban kénytelen voltam cselt alkalmazni,
kitaláltam valamit az ősi arabus talány helyett, és azt
mondtam el neki; így tehát jó szüleid nem azért haltak meg,
mert megtudták a titkot, hanem, mert az volt megírva róluk a
sors könyvében.
Az udvar népe csodálkozva
morajlott.
- Mást a titok helyett? De
talán csak nem az állt a pergamenen is?
- De bizony, hogy az. - Itt
a Csudadoktor Haptákra nézett. - Figyelj rám most Hapták, jó
vitéz, nálad van a pergamen?
Hapták bólintott.
- Vedd hát elő, és olvasd
fel.
Hapták nagy kínban volt.
- Halljuk, jó vitézem -
bíztatta Eszeske is.
Hapták elszánta magát.
- Nem tudok olvasni!
Az udvar népe felnevetett.
- Ezért nem olvastad el
tehát. Nos hát, add oda Eszeske királyfinak, hadd olvassa
fel ő.
A királyfi pedig ezt olvasta
a pergamenről.
- Ha feldobjuk: fehér, ha
leesik: sárga és kotkodácsol.
Harsogó nevetés tört ki,
mindenki a szemét törölgette.
- És a megfejtés? - kérdezte
a Csudadoktor.
- Egy tyúk a tojásával.
A terem falait újabb nevetés
rázta meg, mindenki nevetett, csak Eszeske csóválta a fejét
gondterhelten.
- Csak azt nem értem, mi
szükség volt arra...
- Pedig olyan egyszerű, jó
királyfi - mosolygott rá Tolerancia - nézz Csinoskára, ő már
érti.
Csinoska viszonozta
Tolerancia mosolyát.
- Igen, én már értem: te és
a Csudadoktor...
- Aki különben az én jó
atyám - szólt közbe Tolerancia.
Az udvar népe csodálkozva
zúgott.
- Micsoda? - képedt el
Csinoska is.
- Bizony; ő Tündérország
királya.
- Igen, igen, így kell
lennie. Ti ketten próbára akartatok tenni bennünket,
Eszeskét és engem, hogy...
- Úgy van; és a próbát
fényesen megálltátok mindketten: habozás nélkül hajlandók
voltatok a másikért arcotok elvesztését is vállalni, és
mindent, ami ezzel együtt jár. Bebizonyítottátok, hogy
valóban szeretitek egymást. Kívánjatok valamit.
Nem sokat gondolkoztak.
- Add vissza arcunkat, jó
tündérleány - mondták egyszerre.
- Azt nem tehetem, csak
addig terjed erőm, hogy arcot cseréltessek, de a
visszaváltoztatásra már nincs hatalmam.
Mindketten szomorúan
csüggesztették le fejüket; tehát így kell most már leélni
egész életüket, idegen arccal; ám amikor egymásra néztek,
megvigasztalódtak. Szomorú volt Szegényke meg Hapták is,
mert - hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem - ők is
szerették egymást.
Akkor megszólalt a
Csudadoktor.
- De amire nem képes a
leánya, arra talán még képes lehet az apja, mit gondoltok?
Mind a négyen reménykedve
emelték fel fejüket: ha ez igaz lenne?!
És a Csudadoktor valóban
képes volt rá.
Az udvar ujjongása közben
történt meg az arcok visszacserélése; Csinoska és Eszeske
boldogan csókolták meg egymást; és ugyanezt tette Szegényke
és Hapták is; és a kettős esküvőt rögtön ott helyben meg is
tartották; azután pedig elkezdődött a lakodalom, de
Tolerancia és atyja már az első nap után megszökött onnan;
mert hát hiába, a tündéreknek is megvannak a maguk korlátai;
ám a többiek, élükön Eszeskével és Csinoskával, meg
Haptákkal és Szegénykével tovább folytatták a lakodalmat,
három napig abba sem hagyták.
És azóta is boldogan élnek,
ha meg nem haltak.
