Még
aznap Csinoska felkereste Szegénykét.
- Fenség - szólt és bókolt -
holnap lesz fenséged tizennyolcadik születésnapja.
Szegényke felsóhajtott és
búsan nézett Csinoskára.
- Ne búsuljon fenséged, ott
leszek fenségeddel a kérők fogadásán.
Csinoska, mint látjuk, egészen
beleélte magát Szegényke szerepébe.
Másnap a Mesebeli Birodalomban
minden házat szépen feldíszítettek, a városok utcáin és terein
kincstári lacikonyhák ütöttek sátort, aholis ingyen kapott
mindenki enni és inni. Szegényke pedig Csinoska hintajába ült,
és felvonult a főváros utcáin, aholis mindenütt dörgő éljen
kiáltások kísérték utját. Amikor végül visszatért a palotába,
már minden előkészület megtörtént tizennyolcadik születésnapja
méltó megünnep-lésére.
A királyi udvar abban a
teremben gyűlt össze e napon, ahol Tolerancia csodás jóslata
elhangzott. Amikor már az egész udvartartás összegyűlt,
bevonult a királyi család, a királyt a Csudadoktor, a
királynőt kedvenc udvarhölgye, Szegénykét pedig Csinoska
kísérte egészen a trónjukig. Akkor kitárult a terem ajtaja; az
ajtóban három ifjú állt. Csinoska bámulva látta, hogy egyikük
nem más, mint vitéz ismerőse, Hapták; a másik kettőt nem
ismerte. Rápillantott Szegénykére: a leány Haptákra meredt,
arca lángolt, majd gyorsan lesütötte szemét.
- A megjósolt kérők -
morajlottak fel az udvaroncok.
A Csudadoktor intett az
ifjaknak.
- Lépjetek be.
Az ifjak a trón elé léptek és
meghajoltak.
- Ti Csinoska királykisasszony
kérői vagytok, de azt tudnotok kell, hogy csak az nyerheti el
őt, aki megfejti az ősi arabus rejtélyt, amely íme ezen a
falon áll leírva.
Mindenki a Csudadoktor által
mutatott falra nézett; a falra annakidején a festők rengeteg
cirádát festettek; ezek a cirádák most lassan átrendeződtek,
betűkké formálódtak és végül ott állt a rejtélyes felirat.
Sohasem mozdulok, mégis
haladok!
Szétszórom vagyonom, gazdag
maradok!
Kincseimet földem mélyébe
rejtem,
Jó gyermekeimet fogságba
ejtem.
A kilenceknek mind én
parancsolok.
Kék óceánok vizében
pancsolok,
Szelet támasztok és vihart
kavarok,
Pedighát semmi rosszat nem
akarok.
Tűzben születtem, lángokban
elfogyok.
Gyémánthegy elkopik, mégis
megvagyok.
Mindenki a feliratra meredt,
és mindenki törte a fejét rajta; ekkor előlépett az első kérő,
üdvözölte a királyi családot, majd így folytatta.
- A Nevesincs Birodalomból
jöttem, a nevem Vidámka. Felségtek engedelmével már meg is
fejtettem a talányt.
- Akkor hát rajta - biztatta a
Csudadoktor.
- Akiről itt szó van, az nem
más, mint az én tulajdon felséges apám, a Nevesincs Birodalom
királya. Ki másról is lehetne szó? Hiszen ő az, aki egy lépést
sem tesz hintaja nélkül, tehát nem mozdul, mégis halad; és ő
az, aki pazarol, de annyi a vagyona, hogy mégis gazdag marad;
és ő az, aki elásta kincseinek egy részét, de olyan jól ám,
hogy azóta sem találja.
Nevetés morajlott fel, a jó
kedélyű ifjúra mindenki rokonszenvvel nézett; az pedig
folytatta.
- Továbbá ő az, akinek éppen
kilenc gyermeke van, de egyiket sem ereszti maga mellől, én is
csak úgy tudtam idejönni, hogy megszöktem tőle. - Az udvar
népe ismét nevetett. - Azonkívül felséges apám szenvedélyes
horgász, nincs olyan óceán, amelyben még ne pancsolt, akarom
mondani, ne horgászott volna. No és, hogy milyen vihart tud
kavarni szinte semmiért, azt látni kellene, és hát tényleg nem
akar semmi rosszat, csak azért csinálja, mert olyan heves a
vérmérséklete.
Vidámka ezután Szegénykéhez
fordult.
- Szépséges királykisasszony,
megfejtettem a talányt?
Szegényke mosolygott, és így
felelt.
- Kedves királyfi. Válaszod
szellemes és vidám volt, de meg kell mondanom, nem egészen
helyes. Az utolsó két sorra semmi magyarázatot nem adtál,
ezért elfogadni nem tudom.
Nos hát, buta-e Szegényke?
Vidámka meghajolt.
- Ettől tartottam.
Előállt a második ifjú, akit
Komolykának hívták. Az ő magyarázata a következő volt.
- Szindbád, a hajós; ő az, aki
nem mozdul, hiszen hajóján ül, de mégis halad, ő az, aki
bőkezű, és elajándékozza mindenét, de mivel mindig újabb és
újabb kincsekre lel, gazdag marad, és ő az, aki kincsei közül
sokat elásott, mégis maradt neki még éppen elég; és ő az, akit
tengeri utazásain kilencen kisérnek mindig, s ő kísérőit
gyermekeinek tekinti, és soha nem ereszti el őket maga mellől,
és nekik, ha gyöngéd szavakkal is, de mégis csak parancsol.
Az udvari nép csodálkozva
hallgatta a második ifjút; jól magyarázta a talány első öt
sorát, bár igaz, hogy ezt volt a legkönnyebb megfejteni.
Vajjon milyen lesz a folytatás?
- Szindbád, a szenvedélyes
hajós mindig egynek érezte magát hajójával; hajója pedig
valóban pancsolt az óceánok vizében; sőt a Dzsinnel kötött
egyezsége révén parancsolt a szeleknek is, de mindig csak
azzal a szándékkal, hogy hajóját a szelek a kívánt irányba
hajtsák. Ugyanez magyarázza az utolsó előtti sort is: hajója
építésekor tűz fölött melegítették a hajótörzs deszkáit, hogy
azután a kellő alakra hajlíthasssák; s hajója úgy pusztult el,
hogy kigyulladt és a lángok martalékává lett; végül pedig az
utolsó sor értelme az, hogy Szindbád emléke örökké fennmarad.
Mindenki elismerően bólogatott
az elmés megfejtés hallatán, csak Szegényke rázta a fejét.
- Nem úgy, jó királyfi. Azt
mondtad, hogy Szindbád a hajóján ül, nem mozdul, de a hajója
halad; ezzel tehát különválasztottad Szindbádot a hajójától.
Amikor azonban a születéséről beszéltél, akkor egynek vetted
Szindbádot a hajójával, hiszen úgy vetted, hogy Szindbád
születése, vagy a hajója születése az mindegy. De nem lehet ám
egyszer így, máskor meg úgy, ezért a te megfejtésedet sem
fogadhatom el.
Most pedig már elismerhetjük,
hogy Szegényke éppenséggel nem buta, éppen, hogy nagyon is
okos.
