TÖRTÉNET A RETTENETES ÖHÖM-BÖHÖMRÖL

- Ma arról mesélek - kezdte az egyik napon Rémusz bácsi -, hogyan rémítette meg a Nyúl a legvitézebb állatokat.

- Miért akarta megrémíteni őket? - tudakolta a Kisfiú.

- Hiszen épp az a nevezetes a dologban, hogy nem is akarta megrémíteni őket - felelte Rémusz bácsi. - Hallgasd csak meg ezt a furcsa történetet.

Egyszer Medve apó háza előtt vitt el a Nyúl útja.

„Ha már erre járok - gondolta -, meglátogatom az öreget. Úgysem láttam már régóta.”

Tárva-nyitva állt az ajtó, hanem a ház üres volt.

„Úgy látszik, sétálni ment az egész család - mondta magában. - De hát sebaj! Leülök odabent a hűvösön, megvárom, amíg hazajönnek.”

Be is ment a házba, hogy egy jó karosszéket keressen. Hogy, hogy nem, olyan szerencsétlenül lépett, hogy megbotlott, és nekitámolyodott a polcnak. A polcon egy nagy köcsög méz állt; a köcsög feldőlt, és a méz végigömlött a Nyúlon. Kicsibe múlt, hogy bele nem fulladt.

Prüszkölt, köhögött, fújtatott, a szemét törülgette.

De amikor nagy nehezen lélegzethez jutott, és a leragadt szempilláját is fel bírta feszíteni, akkor ijedt meg igazán.

„Ha Medve apó hazajön, és meglátja, hogy kidöntöttem a mézes-köcsögöt, haragjában nem tudom, mit csinál velem - töprengett magában. - Ha meg így, csurommézesen sétálok a sza­bad­ban, egyszerre ellepnek a darazsak és a méhek, még talán agyon is szurkálnak.”

Víz nem volt a közelben, ahol megfürödhetett volna (különben sem kedvelte a fürdőt), így hát nem tehetett okosabbat, mint azt, hogy kiszaladt a fák alá, és meghempergődzött az avarban.

Azt remélte, hogy sikerül letörölnie magáról a mézet, legalábbis a vastagját.

De hát nem ez történt, hanem az, hogy a sok száraz falevél ráragadt a bundájára.

Gurult tovább a földön, hogy hátha megtisztul. Hanem ahelyett minden levélre még két másik levél tapadt. A végén a Nyúl már ki sem látszott a falevelek alól. Olyan volt, mintha tetőtől talpig pikkely borította volna.

Belátta, hogy a legokosabb, ha - valami kerülő úton, ahol senkivel sem találkozhatik - haza­megy, és megmosakszik a kútnál.

El is indult. Lépdelt szaporán, de nem ám: lippiti-klippiti - mint egyébkor -, hanem: sz-s-cs, sz-s-cs, ahogy az avar zörög, susog, ha szél fújja.

Egy vigasztalása volt csak: az, hogy azon a kerülő úton amúgy sem jár senki...

Csakhogy azon a napon mégis járt arra valaki: Tehén néne szintén ugyanazon a kerülő úton igyekezett a legelőre. Ment békésen, lassan, olykor le-letépett egy-egy jóízű hajtást az útszéli bokrokról.

Egyszer csak az út egyik fordulójában, meglátták egymást: a Nyúl és a Tehén.

Megálltak mind a ketten. Szólni egyikük sem tudott: a Nyúl a restelkedéstől némult meg, a Tehén a rémülettől.

Sok idő múlva végül is hebegve-habogva, reszketeg hangon megkérdezte a Tehén:

- Ki vagy, te szörnyűséges pikkelyes vadállat? Mit keresel erre mifelénk?

- Hm - felelte a Nyúl. - Igazán olyan szörnyűségesnek találsz?

- Borzalmasabb fenevadat életemben sem láttam!

- És igazán nem tudod, ki vagyok?

- Hogy tudhatnám! - dadogta a Tehén. - Hiszen mondom, hogy hasonló szörnyeteggel még sohasem találkoztam!

„Ha nem ismer meg - gondolta magában a Nyúl -, én bizony nem árulom el, hogy ki vagyok. Inkább ráijesztek egy kicsit!”

Így szólt:

- Hát akkor tudd meg: én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm!

- És mire van olyan nagy étvágyad? - tudakolta aggodalmasan a Tehén. - Szénára? Káposz­tára? Gyümölcsre?

- Húsra - válaszolta a Nyúl.

- Miféle húsra?

- Nem vagyok válogatós. De ha már kérdezed, megvallom, hogy legjobban a tehénhúst szere­tem.

Tehén néne majd összerogyott rémületében.

- Remélem, nem vagy éhes - szólt akadozó nyelvvel.

- Most még éhes vagyok - felelte a Nyúl -, de rövidesen nem leszek az. Ugyanis mindjárt meg­eszlek.

- Jaj nekem! - bődült el a Tehén.

S azzal megfordult, és elrohant, hogy csak úgy porzott nyomában az út.

A Nyúl jót mulatott magában, és elhatározta, hogy mielőtt megmosakodnék, mulatságból még egy-két állatra ráijeszt.

Elsőnek a Medvével találkozott, aki feleségestül, bocsostul az erdőben sétált.

Medvéné asszony és a két bocs mindjárt felkapaszkodott egy-egy fára, mihelyt meglátta a falevél-pikkelyes, szörnyűséges fenevadat (akiben persze egyikük sem ismerte fel a Nyulat). A Medve azonban, ámbár neki magának is leginkább menekülni lett volna kedve, vitézül megállt a Nyúl előtt.

- Hát te miféle szerzet vagy? - kérdezte.

- Én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm! - felelte vastag hangon a Nyúl. - Nem hallottad még a híremet?

- Nem én!

- Gondoltam! - nevetett a Nyúl. - Máskülönben nem állnál itt ilyen bátorságosan.

- Csak nem akarsz bántani? - tudakolta megszeppenten a Medve.

- Eszem ágában sincs - válaszolt a Nyúl. - Csak éppen megeszlek. Tudniillik a medvehús a kedvenc eledelem.

A Medve olyan hirtelen termett fent egy fa tetején, hogy akár a Mókusnak is becsületére vált volna ez a fürgeség. Onnan kiáltott le.

- Ne hidd, hogy megijedtem tőled! Csak hát ki nem állhatom a verekedést...

Ment tovább a Nyúl, és szerencséje volt: az erdő szélén együtt találta a Farkast és a Rókát. Éppen arról beszélgettek, hogyan foghatnák meg végre a Nyulat.

„Úgy látszik, a legjobbkor érkeztem” - kuncogott magában a Nyúl.

S azzal odatoppant a két állat elé.

- Huuuu! - kiáltotta, és megrázkódott, hogy csak úgy zörgött rajta a sok falevél.

- Ki vagy te? - kérdezte riadtan a Farkas.

- És miért kiabálsz? - vacogta a Róka.

- Én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm - felelte a Nyúl. - Azért jöttem, hogy ahány farkast, rókát találok, mind megegyem. Melyikteket faljam fel elsőnek?

A Farkas a Rókára nézett, a Róka a Farkasra, azután mind a ketten a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömre.

- Huuuu! - üvöltött a Nyúl. - Már kezdem is a lakomát!

De ezt már nem várta meg sem a Farkas, sem a Róka. Az egyik jobbra, a másik balra, úgy elfutott mind a kettő, hogy a Nyúl még ha akarta volna, sem bírta volna utolérni őket.

Hanem hát nem is akarta, mert megelégelte a tréfát. Inkább hazament, megmosakodott, és azután felkereste Mezeinét és a lányait.

- Igen tisztelt hölgyeim! - szólt hozzájuk. - Hallották-e már a hírét a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömnek?

- Eddig bizony még nem hallottam róla - felelte Mezeiné asszonyság.

- Mi sem - mondták a báránykisasszonykák.

- Megvallom, én sem - nevetett a Nyúl. - Bezzeg a Tehén, a Medve, a Farkas meg a Róka már személyesen is megismerkedett vele!

S azzal elbeszélte, hogyan rémített meg a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm képében egy sor állatot. Mezeiné és a lányai csak úgy dülöngéltek a kacagástól.

Attól fogva, ha a Tehén, a Medve, a Farkas vagy a Róka meglátogatta Mezeiék házát, a pajkos báránykisasszonykák sohasem mulasztották el megkérdezni, hogy mi történnék, ha egyszer csak: sz-s-cs, sz-s-cs - beállítana a szörnyűséges, rettenetes, borzadalmas Öhöm-Böhöm.

- Én ugyan nem ijednék meg tőle! - hetvenkedett a Róka.

- Én még kevésbé! - dicsekedett a Farkas.

- Én mégúgy sem! - tódította a Medve.

- Én meg a legkevésbé! - hencegett a Tehén.

- Könnyű nektek! - szólalt meg ilyenkor a Nyúl, és fél szemmel titokban Mezeinére és a lányokra kacsintott. - Nagyok vagytok, bátrak és erősek. De mit tegyen a magamfajta gyenge kis legény? Szégyen, nem szégyen, én bizony bevallom: ha Öhöm-Böhömmel találkoznám, menten elfutnék előle.

Otthon aznap így köszönt Anyának a Kisfiú:

- Huuuu! Én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm!

- Aztán mire van olyan nagy étvágyad? - tudakolta Anya.

- Farkashúsra, rókahúsra, medvehúsra, tehénhúsra - sorolta Öhöm-Böhöm.

- Hát almás lepényre? - kérdezte Anya. - Mert az van vacsorára.

- Huuu! - mondta Öhöm-Böhöm. - Arra is.