A TALÁLÓS KÉRDÉS

- Még ugyanazon a mulatságon történt - kezdte másnap Rémusz bácsi -, még ugyanazon a mulatságon: Mezeiéknél, hogy a Nyúl széles jókedvében azzal a bizonyos félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömmel kezdte rémítgetni a Rókát. Ebből talán még nem lett volna semmi baj, ha a Nyúl nem viszi túlságba a dolgot. Addig-addig emlegette azonban azt a szörnyűséges pikkelyes fenevadat, ameddig a Róka észre nem vette (persze, része volt ebben a báránykisasszonykák neveletlen vihogásának is), hogy a Nyúl meg akarja szégyeníteni az egész társaság előtt. Nagyon megharagudott a Róka, de amolyan hát mögötti természet lévén, nem mutatta ki a haragját, hanem elhatározta, hogy mihelyt teheti, bosszút áll a Nyúlon.

- És hogy állt bosszút rajta? - érdeklődött a Kisfiú.

- Éppen erről szól a mai mese - felelte az öreg néger.

Egyszer a Nyúl éppen a veteményeskertjében locsolgatott, kapálgatott, amikor beszólt hozzá a kerítésen át a Róka:

- Adj’isten, komám! Sok a dolgod?

- Nem mondhatnám - felelte a Nyúl. - Csak teszek-veszek, kertészkedem itt a ház körül.

- Nem volna kedved egy kis sétára? - kérdezte a Róka,

- Hová mennénk?

- Csak emide le.

- Hol van az az emide le? - tudakolta a Nyúl.

Erre azt felelte a Róka, hogy egy kis sárgabarackot szeretne enni, de megrándította a lábát, nem bír felmászni a fára; azt szeretné, ha a Nyúl másznék fel helyette, és ledobálna neki vagy egy kalapra valót.

- Úgy tudtam eddig, hogy utálod a gyümölcsöt - jegyezte meg a Nyúl.

- Az utóbbi időben igen megszerettem - felelte a Róka. - Jót tesz az emésztésemnek.

A Nyúl mindjárt gyanította, hogy valami huncutság van a dologban. De azért adta a hiszé­kenyt, mert kíváncsi volt, hogy mit tervez a Róka.

- Ezt a kis szívességet igazán megtehetem neked - mondta. - Gyerünk ahhoz a barackfához!

Nemsokára odaértek.

- Ez az a fa - mutatta a Róka. - Látod, milyen szép érett rajta a gyümölcs?

- Látom - bólintott a Nyúl. - Meg kell adni, igazán jófajta barack.

- Kapaszkodjál fel arra a vastag ágra - biztatta a Róka. - Egyél annyit, amennyi jólesik, azután hajíts le nekem is néhányat.

- Szíves örömest! - felelte készségesen a Nyúl, és mindjárt fel is mászott a fára.

- Hát a Nyúl tud fára mászni? - csodálkozott a Kisfiú.

- Nem mindegyik - válaszolta Rémusz bácsi. - De ez tudott.

- Biztosan az apukájától tanulta. És az is az apukájától.

- Biztosan - mondta az öreg. - Az pedig egy fáramászó-tanártól.

- A fáramászó-tanár pedig egy másik fáramászó-tanártól, és a másik fáramászó-tanár egy har­madik fáramászó-tanártól. De hogy az kitől tanulta, azt már nem tudod. Igaz?

- Igaz - felelte Rémusz bácsi.

- Hát akkor folytasd a mesét - kérte a Kisfiú.

A Nyúl tehát felmászott a fára, a Róka pedig leült a fa tövében. Arra számított, hogy ha a Nyúl jóllakik barackkal, és elnehezülve, ellustulva, leereszkedik a földre: ő majd hátulról észrevét­lenül elkapja a nyakát.

De hát a Nyúl kitalálta, hogy miben fő a Róka feje! Megkóstolta a barackot, és csettintett a nyelvével:

- Ez aztán a barack! Illatos, zamatos, puha!

- Adj egyet! - kérte a Róka.

- Tessék! - szólt a Nyúl.

Le is dobott egy barackot. Épp a Róka feje búbját érte, szét is loccsant rajta.

- Ejnye, be ügyetlen vagy! - bosszankodott a Róka.

- Nem én vagyok ügyetlen, hanem te! - felelte a Nyúl. - Miért állsz ide, a fa alá? Menj messzebb egy kicsit.

A róka hátrált néhány lépést.

- No, most dobj egyet! - kiáltotta.

- Dobom már! - kiáltott vissza a Nyúl. - Csak aztán kapd is el!

A barack a Róka hátán puffant, lekvár lett belőle.

- Nem tudsz vigyázni? - mérgelődött a Róka.

- Hiába vigyázok, ha ilyen közel állsz a fához.

A Róka még tovább ment.

- Itt jó lesz? - kérdezte.

- Nagyon jó!

Nem is egy barackot dobott a Nyúl, hanem egymás után hármat. Az egyikkel tomporon találta a Rókát, a másikkal szügyön, a harmadikkal orron.

- Elég! - ordított a Róka. - Inkább lemondok a sárgabarackról. Csak egyél magad, én majd megvárlak.

- Már jóllaktam - válaszolta a Nyúl. - Azt hallottam, hogy nem jó sok gyümölcsöt enni éhgyo­morra.

- Hát akkor le is jöhetnél a fáról - mondta a Róka.

- Már régen lejöttem - nevetett a Nyúl.

És csakugyan: ott ült a mezőn, a Róka háta mögött, biztonságos messzeségben.

- Ejnye - csóválta a fejét a Róka. - Miért futottál el olyan hirtelen? Csak nem hiszed, hogy bántani akarlak?

- Eszembe sem jutott, hogy ilyesmivel gyanúsítsalak! - felelte a Nyúl. - És hogy lásd, milyen jó barátod vagyok, megtanítalak egy mulatságos találós kérdésre. Kíváncsi vagyok, megfejted-e.

A Róka, aki igen nagyra volt az eszével, így szólt:

- Nincs az a találós kérdés, amelyet meg ne fejtenék. Hadd halljam!

- Hát ide figyelj! - mondta a Nyúl. - Találd ki, mi az:

Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.

A Róka töprengett, törte a fejét. A végén bevallotta, hogy nem tudja megfejteni a rejtvényt.

- Nem is tudhatod - felelte a Nyúl. - Ezt a találós kérdést ugyanis csak az fejtheti meg, aki előzőleg mézet evett.

- Hol találok most mézet? - tudakolta a Róka.

- Gyere velem, megmutatom - mondta a Nyúl. Egyenesen a Medve méhesébe vezette a Rókát. Ott sorakoztak a kaptárak.

- Állj ide - szólt a Nyúl. - Én majd megdöntöm egy kicsit az egyik kaptárt. Neked nincs más dolgod, mint kitátani a szájadat, és várni, hogy belecsorogjon a méz.

A Róka oda állt, ahová a Nyúl mutatta, kitátotta a száját. A Nyúl pedig megdöntötte a kaptárt, előbb csak kicsit, vigyázva, azután egyre jobban. A méz vékonyan szivárgott a kaptár nyílá­sából, mert a tavalyi már elfogyott, az ideit pedig még nem gyűjtötték össze a méhek. (Épp most szálltak ki a rétre, virágport szedni: ezért nem volt otthon egyikük sem.)

Addig döntötte a Nyúl a kaptárt, amíg ráborult a Róka fejére. Szűk volt a nyílás, a Róka fejének vastagabbik fele beleszorult.

- Segítség! - ordított a Róka, de a hangja inkább csak amolyan bugyborgásfélének hallatszott, mert ami kis méz még akadt a kaptárban, mind a torkára csurgott.

A Nyúl megkopogtatta a kaptár oldalát, és bekiáltott:

- Remélem, most már meg tudod fejteni a találós kérdést:

Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.

- Hiszen már éppen elég mézet ettél! No, még mindig nem tudod?

De a Rókának most kisebb gondja is nagyobb volt, mint rejtvényt fejteni. Rázta a fejét, szaba­dulni igyekezett a kaptárból.

A Nyúl pedig elindult hazafelé. Ahogy bandukolt az úton, ki jön szembe vele? A méhes gazdája, a Medve.

Azt kérdezte tőle a Nyúl:

- Szereted-e a jó találós kérdéseket?

- A jókat igen - felelte a Medve.

- Hát akkor mondd meg, mi az:

Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.

A Medve gondolkozott, találgatott.

- Nem tudom a megfejtést - mondta végül.

- Nem csodálom - felelte a Nyúl. - Nagyon nehéz rejtvény. A Róka is most töri rajta a fele fejét a te méhesedben.

- Az én méhesemben?! - horkant fel a Medve. - Mit keres a Róka az én méhesemben?

- Mondom: rejtvényt fejt. Siess oda, ketten majd rájöttök az értelmére.

- Sietek! - felelte a Medve. - Nem szeretem, ha idegenek járnak a kaptárak körül. Arra nagyon kényes vagyok.

Amikor hazaért, a Róka még javában küszködött a kaptárral.

- Most már értem, mit jelent az a huncut találós kérdés! - kiáltotta a Medve. - Azt jelenti, hogy meg akartad dézsmálni a mézet, de nem bírod kihúzni a fejedet a kaptárból. No, majd segítek!

Fogott egy botot, és nagyot vágott a Róka fenekére. A Róka ugrott egyet: a kaptáros fejével épp neki a kerítésnek.

Diribdarabra tört a kaptár. A Róka mézes szájjal, mézes orral, mézes szemmel állt a Medve előtt.

- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy mézet akartam lopni! - hebegte.

- Lehet, hogy tévedek - felelte a Medve. - De ha már tévedek, akkor tévedésből mindenesetre elnadrágollak.

Mindjárt be is váltotta az ígéretét.

- Nem akartam mézet lopni! - siránkozott a Róka.

- Sebaj! - mondta a Medve. - Annyi csibészséget követtél már el életedben, hogy ezt a kis verést még akkor is bizonyosan megérdemelted.

Otthon a Kisfiú azt kérdezte Apától:

- Szereted a találós kérdéseket?

- Szeretem - felelte Apa.

- Hát akkor mondd meg, mi az:

Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.

- Bizony, ezt nem tudom - vallotta be Apa.

- De én tudom! - kiáltotta vidáman Anya. - Az a ragadós bélésű kalap: a kaptár. A Nyúl a Róka fejére borította, és a Róka nem bírta kihúzni belőle a fejét.

- Honnan tudod? - csodálkozott Apa.

- Ez is találós kérdés! - nevetett a Kisfiú. - De én megfejtem!

- Hát fejtsd meg! - biztatta Apa.

- Onnan tudta - mondta a Kisfiú -, hogy ő volt a kis Betty! Rémusz bácsi kis Bettyje. Igaz? - fordult Anyához.

- Igaz - felelte Anya.