A RÓKA MEG A TEKNŐS

- És a Rókával mi történt, amikor kiment a házból! - tudakolta a Kisfiú a következő alka­lommal. - Odatalált a folyóhoz?

- Nem valami könnyen - felelte Rémusz bácsi. - Szeme, szája, orra, füle, mind tele volt korommal. Nem látott, nem hallott, még a szimata is cserbenhagyta. Előbb fejjel ment neki egy vastag fának, aztán meg fölhemperedett egy erős gyökéren. De a végén mégis eljutott a folyóhoz, és megmosakodott.

- És aztán mit csinált? - kérdezte a Kisfiú.

- Mindjárt meghallod - mondta Rémusz bácsi.

Ment a Róka hazafelé a nagy országúton. Egyszerre csak meglátta Teknős apót. (A Nyúl már régen hazaszaladt, a Teknős azonban lassan járt.)

„Ha már a Nyulat nem csíphettem el - morogta a fogai között a Róka -, legalább elcsípem a Teknőst. Megérdemli, mert fejbe vágott, és ki tudja, nem szántszándékkal tette-e?”

Teknős apó is meglátta a Rókát.

„Jó lesz sietni, hátha még elbújhatok a gizgaz között - mondta magában. - A Róka alighanem azt gondolja, hogy szántszándékkal vágtam fejbe (egy kicsit igaza is van a dologban), és bosszút akar állni rajtam.”

De hiába sietett, a Róka utolérte.

- Hová sietsz, Teknős apó? - kérdezte tőle.

- Mármint hogy én? - álmélkodott az apó. - Életemben sem siettem, most sem sietek.

- Azt hittem, hogy talán rossz a lelkiismereted, és menekülsz előlem - mondta a Róka.

- Nem vétettem én senki ellen - felelte a Teknős. - A menekülés pedig nem szokásom, hiszen ha behúzódom a házamba, nincs, aki árthat nekem.

A Róka a fejét vakarta. Ami igaz, az igaz: azt a kemény páncélt, amit az apó a hátán hordoz, nem fogja a Rókának sem a foga, sem a körme.

De azért így válaszolt:

- Ejnye, de biztos vagy a dolgodban! Pedig én tudom ám a módját, hogyan pusztítsalak el.

- De hát miért akarsz elpusztítani, igen tisztelt barátom? - kérdezte az apó. - Sohasem volt bajunk egymással.

- Majd lesz ezután - felelte a Róka. - Az előbb úgy fejbe vágtál, hogy púp nőtt a homlokomon.

- Puszta véletlenség volt.

- És talán az is véletlenség, hogy a Nyúllal, az ellenségemmel léptél cimboraságra?

A Teknős látta, hogy a Róka mindenáron a vesztét akarja. Nem is védekezett, vitatkozott hát tovább, hanem behúzódott a házába, és meglapult a földön.

- No, lássuk, mire mégy velem!

- Hogy mire megyek? - nevetett a Róka. - Elviszlek a mészégetőkhöz, behajítlak a kemencébe. Abban a jó tűzben házastul megsülsz egy perc alatt!

Megijedt a Teknős. De nem mutatta ki, hanem így szólt:

- Nem bánom, tégy velem akármit. Csak valahogyan eszedbe ne jusson, hogy bedobj a folyóba. Ha már meg kell halnom, legalább ne szenvedjek sokat.

De a Róka mást gondolt:

- A kemence messze van. Inkább a malomba vetlek. Az a két kemény malomkő házastul megőröl egy perc alatt.

Még jobban megijedt a Teknős. De azért ezt válaszolta:

- Ennél okosabbat nem is tehetsz. Neked sem kell messzire elfáradnod, nekem sem kell sokáig szenvednem. Csak azt az egyet ígérd meg, hogy nem dobsz a folyóba.

Pedig hát egyebet sem akart, mint éppen azt, hogy a Róka a folyóba dobja. A Róka meg hirte­len­jében megfeledkezett arról, hogy a teknősök a vízben még otthonosabbak, mint szárazon. Éppen ezért, merő kajánságból, elhatározta, hogy éppen oda veti a Teknőst, ahová a leg­kevésbé kívánkozik: a folyóba.

- A Nyúl is éppen így csapta be a Rókát, amikor odaragadt a szurokbabához, és könyörgött, hogy ne hagyja ott az úton - szólt közbe a Kisfiú.

- Ilyesformán - bólintott Rémusz bácsi. - Hiszen a Teknős épp a Nyúltól tanulta ezt a fortélyt. De a Róka még a saját kárán sem tanult, úgy elvette az eszét a gonoszság.

- Mondd tovább! - kérte a Kisfiú.

- Mondom - felelte az öreg.

- Szóval azt kéred, hogy ne dobjalak a folyóba? - vigyorodott el a Róka. - Tudd meg, hogy oda doblak, ahová akarlak.

- És hová akarsz dobni? - kérdezte az apó.

- Éppen a folyóba! - felelte a Róka.

Mindjárt fel is emelte Teknős apót (nem volt valami nehéz), és vitte a folyóhoz.

Az apó tessék-lássék nyöszörgött, jajongott, de titokban alig várta már, hogy odaérjenek. Azt remélte, hogy a Róka egyszerűen behajítja majd a vízbe, ő pedig gyorsan elúszik, és befúrja magát az iszapba.

Igen ám, csakhogy a Róka biztos akart lenni a dolgában. Nem dobta be a folyóba a Teknőst, hanem megragadta a farkánál fogva (a farka végét ugyanis gondatlanságból kint felejtette az apó), és úgy nyomta a víz alá. A Teknős mozdulni sem tudott.

Mit tegyen? Kidugta a fejét, és kiabálni kezdett:

- Jaj, jaj, jaj, elmerülök! Fogj meg gyorsan, mert elvisz a víz!

- Mit ordibálsz? - szólt rá a Róka. - Hiszen fogom a farkadat!

- Jaj, dehogyis fogod! Egy korhadt gyökeret markolsz. Ereszd el gyorsan, és fogj meg, mert mindjárt elsodor az örvény!

Zavaros volt a víz. A Róka hiába meresztgette a szemét, nem látta, hogy mit szorongat: a Teknős farkát-e vagy egy fa gyökerét.

Az apó pedig csak jajongott tovább:

- Jaj, elmerülök! Jaj, megfulladok!

Hátha igazat beszél a Teknős?

A Róka eleresztette, amit fogott, és gyorsan oda kapott, ahol az apó farkát gyanította.

Csakhogy a Teknős még gyorsabb volt (amilyen lassan járt a szárazon, olyan fürgén mozgott a vízben), kieresztette a lábait, egyet-kettőt csapott velük, és máris bent úszott, messze a folyóban, ahol a Róka már nem érhette utol.

Egyszer még felbukkant, de csak azért, hogy jót nevethessen a felsült Róka szemébe, azután - bugybugy-putypuruty - lemerült a puha iszapba.

Rémusz bácsi olyan mulatságosan puttyogtatott a szájával, hogy a Kisfiú felugrott, és odaszaladt hozzá.

- Még! - kérte. - Hogy csinált a Teknős?

- Bugybugy-putypuruty! - ismételte az öreg, de még mókásabban, mint az előbb, mert most még a nyelve hegyét is ki-kidugta, a fejét is rázta közben. - Bugybugy-putypuruty!

A Kisfiú megpróbálta utánozni, és elég hamar meg is tanulta: bugybugy-putypuruty.

Útközben hazafelé ő volt a Teknős, amint éppen megmenekült a Rókától, jót nevet, és lemerül a puha iszapba.

- Bugybugy-putypuruty! - kiáltotta, de olyan hangosan, hogy egy kapirgáló tyúk ijedtében hanyatt-homlok bemenekült előle az ólba.