A NYÚL, A VADMACSKA ÉS A PULYKÁK

- De ma igazán a Nyúlról mesélj! - ezzel nyitott be a következő alkalommal Rémusz bácsihoz a Kisfiú.

- Más állatról ne is legyen szó a mesében? - kérdezte Rémusz bácsi.

- De igen - felelte a Kisfiú. - Azért más állatról is legyen benne szó.

- Például melyikről?

A Kisfiú elgondolkozott.

- Például az Elefántról - mondta aztán.

Rémusz bácsi is elgondolkozott.

- Nem lehetne inkább a Vadmacskáról? - kérdezte.

- De lehetne - válaszolta a Kisfiú. - És a Krokodilról.

- Hm... - vakarta az állát az öreg. - A Krokodil helyett szívesebben mesélnék sok-sok pulykáról. Mit szólnál hozzá?

- Sok-sok pulykáról? - latolgatta a Kisfiú. - Mennyi az a sok-sok? Tíz?

- Hová gondolsz! - kiáltotta Rémusz bácsi. - Megvan az száz is, ha nem több! No, kezdhetem?

De a Kisfiúnak még volt valami tudakolnivalója:

- És a pulykák nem bántják a Nyulat?

- Azok? - nevetett az öreg. - Inkább megsegítik, ha bajba jut.

- Hát akkor mesélj a Nyúlról, a Vadmacskáról és a sok-sok pulykáról - egyezett bele a Kisfiú, és lábát lógázva, elhelyezkedett a magas, szalmafonatú széken.

A Nyúl egyszer az erdő szélén sétált nagy peckesen. Szép, nyugalmas, csendes délután volt. A Nyúl nem hallott semmiféle neszt, és nem is gondolt semmiféle veszedelemre. Nem is igen nézegetett se jobbra, se balra.

De a legkevésbé felfelé tekingetett - és ez volt a hiba. Mert egy fa ágán ott lapult a Vadmacska, és zsákmányra lesett.

Egyszerre csak azt érzi a Nyúl, hogy valami súlyos test esik a nyakába. Miközben hasmánt elterült a földön, nem győzte átkozni magát, amiért nem tekintett se jobbra, se balra, de legkevésbé felfelé. Mert tudta rögtön, hogy ki ugrott a nyakába a fáról.

- Te vagy az, Vadmacska úr? - kérdezte nyöszörögve, mivel úgy ránehezedett az a súlyos test, hogy a fejét sem bírta fordítani.

- Én hát! - felelte a Vadmacska. - Ki más tudott volna egy magas faágról ilyen pontosan a nyakadba ugrani?

- Nagyszerű ugrás volt, elismerem - mondta a Nyúl. - Hanem most már ereszd el a nyakamat!

- Még mit nem! - nevetett a Vadmacska. - Nem azért fogtalak meg, hogy mindjárt el is eresszelek!

- Hát minek fogtál meg, ha szabad érdeklődnöm? - kérdezte a Nyúl.

Csak azért beszélt, kérdezősködött annyit, hogy időt nyerjen, és közben kieszelje, hogyan menekülhet meg a Vadmacska karmai közül.

A Vadmacska még nagyobbat nevetett.

- Hogy minek? Hát hogy megegyelek!

- Itt helyben akarsz megenni? - tudakolta a Nyúl.

- Itt helyben - felelte a Vadmacska. - Minek cipekedjem feleslegesen?

- Hát a családodra nem gondolsz? - mondta szemrehányóan a Nyúl. - Pedig a kedves feleséged és a gyerekeid is bizonyára szívesen ennének egyszer egy jó, ízes falatot!

- Sovány falat vagy te egy egész éhes családnak!

- Tudom én azt! - válaszolta a Nyúl. - Hanem három-négy hízott pulyka talán már megtöltené a gyomrukat.

- Az bizony igaz! De hát a pulykák igen óvatosak: jobbra néznek, balra néznek, kiváltképpen pedig felfelé néznek. Ha közébük ugrom, menten szétrebben az egész falka.

- Látszik, hogy csak afféle erdőn élő, műveletlen vadállat vagy - mondta a Nyúl. - Egyebet sem tudsz, mint egy faágon meglapulni, és a nyakába ugrani annak, aki véletlenül arra téved. Fogalmad sincs az igazi vadászcsalafintaságról!

A Vadmacska azt gondolta, hogy talán eltanulhat a Nyúltól valami ügyes fortélyt. Meg aztán, az igazat megvallva, a pulykahúst jobban is szerette a nyúlhúsnál, de igen ritkán jutott hozzá. Ezért megkérdezte:

- Tudsz talán valami okos tanácsot?

- Nem is egyet. Nincs a világon könnyebb dolog a pulykafogásnál, csak érteni kell hozzá.

- Taníts meg rá! - kérte a Vadmacska.

- Megtanítalak, ha elereszted a nyakamat.

A Vadmacska eleresztette. Akár el is szaladhatott volna a Nyúl, de nem szaladt: ha alkalma volt egy kis tréfára, sohasem mulasztotta el.

- Többet ésszel, mint erővel - oktatta a Vadmacskát. - Az igazi tanult vadász furfanggal él.

- Mondd már, mit csináljak! - sürgette a Vadmacska.

- Feküdj le a földre, és tettesd magad holtnak. Akármilyen perzselően süt is a nap: meg ne mozdulj! Akárhogyan fúj is a szél: meg ne mozdulj! Akármennyire ellepnek is a hangyák, szúnyogok: meg ne mozdulj!

- Hát ez meg mire jó? - tudakolta a Vadmacska.

- Miközben így fekszel, mozdulatlanul - folytatta a Nyúl -, én idecsalom a pulykákat, az egész falkát. A pulykák kíváncsi madarak: odagyülekeznek majd köréd, hogy megnézzenek, meg­szagoljanak, megbökdössenek. Amikor már elegen lesznek, te hirtelen felugrasz, és nyakon csípsz közülük kettőt-hármat.

- Inkább hármat-négyet - felelte a Vadmacska, akinek igen megtetszett a dolog.

- Vagy még inkább négyet-ötöt - tódította a Nyúl. - Sőt, az is meglehet, hogy ötöt-hatot. Ez már csak a te ügyességeden múlik.

- Abban nincs hiba! - mondta magabiztosan a Vadmacska. - Csak egy a fontos: hogy a pulykák mind idejöjjenek.

- Erről gondoskodom! - ígérte a Nyúl. - A te dolgod csak annyi, hogy holtnak tettesd magad.

A Vadmacska elterült a földön, még a lélegzetét is visszafojtotta, amennyire bírta. A Nyúl pedig elszaladt arra a tisztásra, ahol a pulykák legeltek. Ott is találta valamennyit.

- Mind a százat? - kérdezte a Kisfiú.

- Száztizenhárman voltak, ha éppen pontosan akarod tudni - felelte Rémusz bácsi. - Az öreg Putyputy apó volt a főnökük.

- Furcsa neve volt - nevetett a Kisfiú.

- Ó, még sokkal furcsább nevűek is voltak közöttük! Például ott volt Trululu bácsi meg Lublub asszonyság, hogy csak ezeket említsem.

A Nyúl a tisztáson találta a vadpulykákat, mind a száztizenhármat.

- Adj’isten, jó napot! - köszönt, ahogy illik.

- Hát te mi járatban vagy errefelé? - tudakolta Putyputy apó, a főnök.

- Meg akarom kérdezni, részt vesztek-e egy jó kis tréfában a Vadmacska rovására.

- A Vadmacska rovására? - mosolyodott el a főnök. - Szívesen!

A Nyúl elmagyarázta a dolgot: a Vadmacska itt meg itt, a földön hever, mozdulatlanul. Holtnak tetteti magát, és azt várja, hogy a kíváncsi vadpulykák köréje gyülekezzenek, megnézzék, megszagolják, megbökdössék. Az a szándéka, hogy amikor már elegen vannak, hirtelen felugrik, és nyakon csíp kettőt-hármat, hármat-négyet, négyet-ötöt vagy éppenséggel ötöt-hatot.

- Értem már! - kuncogott Putyputy apó. - Odamegyünk, és jól megugráltatjuk azt a komisz állatot.

A Nyúl elvezette a pulykákat oda, ahol a Vadmacska feküdt. Forrón perzselte a nap, de nem mozdult. Szél borzolta a bundáját: nem mozdult. Hangyák, szúnyogok lepték el a testét: nem mozdult.

A pulykák, óvatos távolságban, köréje gyülekeztek.

- Nicsak! - adta a meglepettet Putyputy apó. - Miféle állat fekszik itt?

- Akármi legyek, ha nem a Vadmacska! - kiáltotta Lublub asszonyság.

- Akárhogy nézem is: meghalt! - jelentette ki nagy hangosan Trululu bácsi. - Nincs ebben már egy szemernyi élet sem.

- Nincs bizony! - mondta egy pulyka. - Hiszen látni való: forrón perzseli a nap, mégsem mozdul!

- Szél borzolja a bundáját, de nem mozdul! - tette hozzá egy másik pulyka.

- Hangyák, szúnyogok lepik el a testét, és még erre sem mozdul! - állapította meg egy harmadik.

A Vadmacska szájában összegyűlt a nyál az étvágytól. Hiszen lám, úgy történik minden, ahogyan a Nyúl megjövendölte: a kíváncsi pulykák mind köréje gyűlnek, hogy megnézzék, megszagolják, megbökdössék. Még egy perc, és nem marad más tennivalója, mint hogy felugrik, és nyakon csíp közülük kettőt-hármat, hármat-négyet, négyet-ötöt vagy éppen ötöt-hatot!

Igen ám, de a pulykák - ámbár ott nyüzsögtek körülötte mind a száztizenhárman - csak nem akartak közelebb lépni hozzá.

- Vajon meghalt-e igazán? - kérdezte egy pulyka.

- Persze hogy meghalt, hiszen nem is lélegzik - felelte a másik.

- Mintha a bajusza mozogna - jegyezte meg a harmadik.

- Csak a szél mozgatja - válaszolta a negyedik.

- Mondom, hogy nincs benne élet - mondta Putyputy apó. - Nem kell tartanunk tőle.

A Vadmacska egy résnyire kinyitotta a szempilláját, hogy megnézze: jönnek-e már a pulykák.

De azok csak egy helyben totyogtak, egyik lábukról a másikra állva; még amelyik a legkö­zelebb merészkedett, az is távolabb volt egy ugrásnyinál. És locsogtak, fecsegtek, puttyogtak, trulláztak, mégpedig jó hangosan, hogy a Vadmacska minden szavukat megértse:

- Be csúnya állat volt ez a Vadmacska!

- Nem is láttam csúnyábbat!

- Nézd csak azt a hegyes fülét!

- Azt a sörte bajuszát!

- A széles pofáját!

- Egy szerencse, hogy elpusztult!

- Hogy nem les zsákmányra többé az ágakon!

- Nem ugrik a nyakába annak, aki véletlenül arra téved!

De ezt már nem bírta tovább a Vadmacska. Felpattant a földről, hogy nyakon csípjen, ha nem is hat, ha nem is öt, ha nem is négy, ha nem is három, ha nem is két, de legalább egyetlen madarat.

Hanem a pulykák résen voltak. Amelyikhez odakapott, az hirtelen felröppent a levegőbe, majd néhány lépésnyire megint leereszkedett a földre. A Vadmacska ide ugrott, oda szökkent, a sok-sok pulyka pedig - pontosan száztizenhárom - hol felszállt a magasba, hol lehussant a Vadmacska elé. Hiába kapkodott utánuk karmos mancsaival a Vadmacska, legfeljebb egy-két tollát sikerült kitépnie némelyiknek.

A végén úgy elfáradt a Vadmacska, hogy a lábán sem bírt megállni. Dehogyis vágyott már pulykahúsra! Csak egyre vágyott: arra, hogy békén elnyúlhasson a földön, és jól kiszuszog­hassa magát.

Le is feküdt nyomban, még a szemét is behunyta. A pulykák - szám szerint száztizenhárman - nagy viháncolva, puttyogva, trullázva táncolták körül, de a Vadmacska nem mozdult. Forrón perzselte a nap: nem mozdult. Szél borzolta a bundáját: nem mozdult. Hangyák, szúnyogok lepték el a testét: nem mozdult.

Egy idő múlva a pulykák is elunták a mulatságot. Összeszedték az elhullajtott tollakat, aztán otthagyták a kimerültségtől félholt Vadmacskát, és visszamentek a tisztásra, ahonnan a Nyúl elhívta őket.

Hogy mire kellett nekik az elhullajtott pulykatoll?

Putyputy apó megbízta Lublub asszonyságot, aki nagyon értett az efféle ügyeskedéshez, hogy készítsen belőle legyezőt, és küldje el a Nyúlnak. A Nyúl szépen megköszönte az ajándékot, mivel azonban a legyező mégis inkább női kézbe való: még aznap továbbadta Mezeinének.

- És örült neki? - kérdezte a Kisfiú.

- Mezeiné? Ki sem mondhatom, mennyire örült. Azt mondta, hogy sok legyezője volt életében, de ez szebb valamennyinél.

- Ha én kapnék egy legyezőt a pulykáktól, én Anyának adnám - mondta a Kisfiú.

- Biztosan ő is nagyon örülne neki - felelte Rémusz bácsi. - Egyelőre azonban menj haza. Mert annak is nagyon örül, ha nem késel el a vacsoráról.

A Kisfiú elindult hazafelé. A kertben, a diófa egyik ágán, ott ült Rémusz bácsi cirmos cicája.

- Ide figyelj! - szólt fel neki a Kisfiú. - Feküdj le a földre, és tettesd magad holtnak. Én pedig hívom a pulykákat, hogy megnézzenek, megszagoljanak, megbökdössenek. Jó?

A cirmos nem felelt. Ásított egy nagyot.

- Úgy látszik, nincs étvágyad pulykahúsra - mondta a Kisfiú. Nem is erőltette tovább a dolgot, hanem hazaszaladt. Épp idejében érkezett a vacsorához.