MITŐL PETTYES A GYÖNGYTYÚK?

Valamelyik nap a Kisfiú hangokat hallott Rémusz bácsi kunyhójából. Belesett az ajtóhasa­dékon, és egy idegen négert látott odabent; Rémusz bácsi mellett ült a padon. Arca, keze, de még a kopasz fejebúbja is mind fekete volt, csak a rövid szakálla meg a tarkóján göndörödő kevéske haj, az volt fehér. Az orrán drótkeretes pápaszemet viselt - egyszóval szakasztott olyan volt, mint Rémusz bácsi, csak egy kicsit talán még annál is öregebb.

- Szabad bemennem? - kérdezte a Kisfiú.

- Persze hogy szabad! - felelte Rémusz bácsi. - Már vártalak. Ez itt Dávid apó, az unoka­bátyám. Egy másik faluban lakik, onnan jött át, látogatóba.

- Akkor ma nem lesz mese? - kérdezte a Kisfiú elszontyolodva.

- Dehogynem! - mondta Rémusz bácsi. - Csakhogy ma nem én mesélek, hanem Dávid apó.

- Te is tudsz mesélni? - fordult bizalmatlanul Dávid apóhoz a Kisfiú.

- Tudok bizony! - felelte a vendég. - Mindjárt el is mondok neked egy mesét, amit még az apámtól tanultam.

- És az apád?

- A nagyapámtól.

- A nagyapád pedig egy tánctanártól? - kérdezte a Kisfiú.

- Kicsodától? - csodálkozott az öreg Dávid. - Miféle tánctanárról beszélsz?

- Arról a tánctanárról - magyarázta Rémusz bácsi -, akitől a Nyúl nagyapja táncolni tanult. - Azután a Kisfiúhoz fordult.

- Dávid apó nagyapja még odahaza, Afrikában tanulta a meséit.

- Neki Afrikában volt odahaza? - tudakolta a Kisfiú.

A két öreg néger egyszerre bólintott.

- Ott bizony - mondták mind a ketten. - Afrikában.

- Hát akkor miért jött ide? Látogatóba?

- Nem éppen - felelte Dávid apó. - Nem éppen.

Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét.

- Majd megtudod, ha felnőtt leszel. Most inkább hallgasd meg Dávid apó afrikai meséjét.

- Miről szól az a mese? - kérdezte a Kisfiú.

- Arról, hogy mitől lett pettyes a gyöngytyúk - válaszolta Dávid apó.

Valamikor régen a gyöngytyúk nem volt pettyes, mint manapság, hanem kék színű - olyan kék, mint az égbolt. Nagyon szép égszínkék tolla volt minden gyöngytyúknak. Nem egynek éppen ez okozta a vesztét. Hiszen naphosszat ott sétáltak, kapirgáltak a zöld fűben, márpedig alig van, ami jobban szembeötlik, mint az ilyen égszínkék tollú madár a zöld füvön.

Ott legelt, ugyanazon a mezőn, az égszínkék gyöngytyúkok között egy antiloptehén is a borjával. Nagy meleg volt, és a borjú nem mozdult el az anyja mellől, mert más árnyékot nem talált a mezőn, mint az anyja árnyékát. És az antiloptehén a farkával a legyeket is elhajtotta a borjúról. Ezért állt az antilopborjú mindig az antiloptehén mellett.

- Micsoda tehén az az antiloptehén? - érdeklődött a Kisfiú. - Olyant még sohasem láttam.

- Nem is láthattál - felelte Rémusz bácsi. - Az antilop Afrikában él.

- Ott, ahol Dávid bácsi nagyapja odahaza volt?

- Ott.

- Afrikában - ismételte a Kisfiú, hogy a két öreg lássa, milyen jól megjegyezte, amit hallott. - Ahol Dávid bácsi nagyapja a meséket tanulta. De nem a tánctanártól!

- Hagyd már azt a tánctanárt! - nevetett Rémusz bácsi. - Az egy másik mesében van. Most figyelj erre a mesére.

Az antiloptehén legelészett, a borját legyezgette, a gyöngytyúkok pedig magot szedegettek, apró bogarakat kapkodtak fel a csőrükkel a fűből. Jól érezték magukat valamennyien azon a szép zöld mezőn, mert nagy, békességes csend volt, és az ég olyan kéken fénylett, mint a gyöngytyúkok égszínkék tolla.

De az öreg antilop egyszerre csak valami zajt hall a bozót felől. Odapillant, hát uramfia! - egy hatalmas, nagy oroszlán áll ott előtte.

- Oroszlán? - csodálkozott a Kisfiú. - Erre mifelénk nem élnek oroszlánok.

- Mondtam már, hogy ez a mese afrikai mese - szólt Rémusz bácsi. - Az oroszlánok is Afrikában élnek.

- Mint Dávid bácsi nagyapja - mondta a Kisfiú.

Ott állt az oroszlán az antilop előtt, és az antilop tudta, hogy ez nagy bajt jelent, mert az oroszlán semmiféle állat húsát nem szereti annyira, mint éppen az antilopét. És már látta is, hogy az oroszlán megnyalja a szája szélét, felborzolja a sörényét, félrecsapja a farkát, és elindul feléje.

Jött, jött az oroszlán, közelebb, egyre közelebb, és az antilop mozdulni sem tudott az ijedtségtől.

Bezzeg megmozdultak a gyöngytyúkok! Ahogy meglátták az oroszlánt, csivogva, kotyogva annyifelé rebbentek, ahányan voltak.

Egyedül maradt az antiloptehén a nagy zöld mezőn a borjával meg az oroszlánnal. Látta, hogy nem menekülhet semmiképpen, nincs más hátra, mint hogy harcoljon, ha magáért nem is, de legalább a borja életéért. Mert az talán még elmenekülhet, amíg ő az oroszlánnal verekszik.

Leszegte a fejét, és szarvát előremeresztve, szembefordult a nagyerős vadállattal. Hosszú, hegyes szarva volt; az oroszlán jobbnak látta, ha nemcsak amúgy vaktában rohan neki, hanem inkább oldalt kerül, és onnan ront rá. De addigra az antilop is fordult egyet, és az oroszlán megint csak azokkal a hosszú, hegyes szarvakkal találta szembe magát.

Újra került egyet az oroszlán, újra fordult egyet az antiloptehén. Így keringtek, forogtak a mezőn. De az oroszlán mind közelebb lépett, és az antilop tudta, hogy csak egyetlen pillanatot kell késnie, egyetlen mozdulatot kell elvétenie, s máris vége van neki is, a borjának is.

Bizonyos, hogy ott is vesztek volna mind a ketten, ha a gyöngytyúkok, az első ijedtség múltával, el nem határozzák, hogy megsegítik a két bajba jutott antilopot.

De hát hogy segíthetett rajta az a sok gyenge madár? Úgy, hogy sűrű sorban odafutottak az oroszlán elé, és a szárnyukkal csapkodva, felverték a föld porát. Voltak vagy százan a gyöngytyúkok; képzelhetni, mekkora porfelhő kavargott hamarosan az oroszlán előtt; még az ég kékje is beleszürkült.

Nem látta az oroszlán sem az antiloptehenet, sem a borját, sem a szárnyukkal verdeső gyöngy­tyúkokat - még a saját mancsát sem látta. Ugrott erre, ugrott arra, de csak amúgy vaktában, hiszen a szemét is ellepte a por.

Az antiloptehén nem sokat töprengett, hogy mi a tennivalója, hanem borjastul sebesen elrugtatott a mezőről. Csak messze, a bozótoson túl álltak meg, hogy egy kicsit kipihegjék magukat a nagy ijedelem után.

Odaszálltak köréjük a gyöngytyúkok is.

- Nem is tudom, hogy háláljam meg nektek, amit értünk tettetek! - mondta az antiloptehén.

- Szívesen tettük - felelték a gyöngytyúkok. - Sajnos, mi magunk is éppen elégszer jutunk veszedelembe. Hiszen nincs, ami jobban szembeötlik, mint a magunkfajta égszínkék tollú madarak a zöld füvön. Nem egynek közülünk éppen ezek a szép égszínkék tollak okozták a vesztét. Folyton azon törjük a fejünket, hogyan segíthetnénk magunkon.

- Nincs annál egyszerűbb - felelte az antilop. - Kerítsetek valahonnan egy vödröt.

Az egyik gyöngytyúk elszaladt, hozott egy vödröt.

- Tedd ide alám - rendelkezett az antiloptehén -, és csurgasd a tejemet ebbe a vödörbe.

A gyöngytyúk megfejte az antiloptehenet.

- Így ni! - mondta az antilop. - Most pedig álljatok sorba valamennyien.

A gyöngytyúkoknak sejtelmük sem volt, mire való mindez, de szót fogadtak.

Az antilop pedig belemártotta a farkát a vödörbe, és meghintette vele a gyöngytyúkokat, egyiket a másik után. Mire kifogyott a tej a vödörből, valamennyit végigpermetezte. Mire megszáradtak a forró napsütésben, merő fehér pötty lett mindegyikük.

A gyöngytyúkok elégedetten nézegették magukat és egymást.

- Ez igen! - mondották. - Így már könnyű lesz elrejtőzni a tarka virágok meg a rozsdás levelek között! Köszönjük szépen a szívességedet.

Azóta pettyes a gyöngytyúk.

- Miért hívják gyöngytyúknak? - kérdezte a Kisfiú.

- Éppen a pettyei miatt - felelte Dávid apó. - Azért, mert azok a pettyek olyanok, mintha a kék tolluk csupa fehér gyönggyel volna teleszórva.

- De hát már előbb is gyöngytyúknak hívták őket! - vetette ellen a Kisfiú. - Amikor még ott sétáltak, kapirgáltak a zöld fűben, és szép kék tolluk volt, olyan szép, mint az égbolt!

- Hát aztán! - felelte Dávid apó kicsit ingerülten. - Miért ne hívhatták volna őket gyöngy­tyúknak már akkor is?

- Mert nem volt rajtuk gyöngy! - kiáltotta a Kisfiú.

- Igazad van - szólt közbe Rémusz bácsi. - Akkor még nem volt rajtuk gyöngy, ezért nem is hívták gyöngytyúknak őket.

- Hát mi volt a nevük? - tudakolta a Kisfiú.

- Igen hosszú nevük volt - felelte Rémusz bácsi -, olyan hosszú, hogy még kimondani is ne­héz: zöld-fűben-kapirgáló-madarak-amelyeknek-olyan-szép-kék-a-tolluk-mint-az-égbolt. Így hívták őket.

- Ez igazán nagyon hosszú név - mondta a Kisfiú. - Jó, hogy az antilop meghintette őket a tejével. Mert azt, hogy „gyöngytyúk”, sokkal könnyebb kimondani.

- Sokkal - bólintott Rémusz bácsi.

Dávid apó is elismerte:

- Ami igaz, az igaz. Sokkal könnyebb.