MIÉRT NEM TELJESÍTETTE A NYÚL A BÍRÓ PARANCSÁT?

- Abban a városkában - kezdte egyik napon Rémusz bácsi a mesét -, abban a völgyes-dombos, szép kis városkában, ahol a Nyúl meg a társai éltek valamikor régen, bírót választottak az állatok. Mit gondolsz, kit választottak bírónak?

- A Nyulat - vágta rá a Kisfiú.

- Bizony, az lett volna a leghelyesebb, ha a Nyulat választják - felelte az öreg. - De hát mégsem a Nyúl lett a bíró.

- Hát ki? - kérdezte a Kisfiú. - A Medve?

- Ne is találgasd! - mondta Rémusz bácsi. - Úgysem találnád ki soha. Inkább elmondom az egész történetet.

Lakott a városka határában egy állat, akit senki sem szeretett. Büdösborz volt a neve, vagy másképpen: Szkunksz. Hogy miért nem szerették? Hát először is azért, mert büdös volt. Ki örül annak, ha olyan vendége jön, aki után hetekig szellőztetheti a szobáját? De ezt talán még el is nézték volna neki a türelmesebb, jobb indulatú állatok, ha nem lett volna ezenfelül még veszedelmes tolvaj is, és ráadásul hírhedett verekedő.

Nos, ez a rossz szagú, rossz hírű állat a fejébe vette, hogy ő lesz a város bírája, senki más.

Az állatok csak mosolyogtak:

- Ugyan, ki szavaz a Szkunkszra, akivel még csak szóba sem igen áll senki?

De aztán nagyon elkomorodtak, mert kiderült, hogy a Szkunksz éppen annyi szavazatot kapott, amennyi a bírósághoz kellett. Hogyan? Úgy, hogy minden büdös állat őt pártolta, azok is, akik természettől fogva rossz szagúak: a Görény, a Banka, a Bencepoloska, a Pincebogár, és azok is, akik azért büdösek, mert mindenféle oszló dögöt megesznek, és ritkán mosak­szanak: a Hiéna, a Sakál, a Keselyű és mások, s ezenfelül még a fő-fő tolvajok: a Szarka, a Nyuszt, a Menyét, és még többen, akik szabad lopást reméltek a Szkunksz bíróságától.

Egy szó mint száz: a Büdösborz lett a bíró. Ki is használta a hatalmát alaposan, mégpedig már az első napon. Alighogy bevonult a községházára, azonnal kidoboltatta a Harkállyal, hogy amerre csak elhalad, mindenki köteles őt levett kalappal köszönteni, ilyes-formán:

- Adjon isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! Hogy és mint szolgál a kedves egészsége?

Ő aztán vagy felel, vagy nem: ahogy kedve tartja.

Az állatok hümmögtek, csóválták a fejüket. De hát mit volt mit tenni: szót fogadtak a parancsnak.

Attól fogva a Szkunksz, már csak azért is, hogy a hatalmát fitogtassa, hol ezen, hol azon az utcán vonult végig. A városka lakói pedig kalapot emeltek előtte, és - bármennyire fortyogott is bennük a bosszúság - ráköszöntek.

A bíró meg, ha éppen kedve tartotta, ímmel-ámmal válaszolt:

- Így-úgy, megvagyok valahogy, nem panaszkodhatom.

Hanem a hatalom egyre inkább a fejébe szállt. Elrendelte, hogy amerre elvonul, mindenki hunyja be a szemét, és a kezével fogja be az orrát.

- Micsoda esztelenség! - csóválták a fejüket az állatok. - Behunyni a szemünket? Mire való az?

De valamennyien hozzátették, hogy az orrukat, azt bizony szívesen befogják, ha a Büdösborz arra sétál.

Hamarosan kitudódott azonban, hogy amit a bíró kívánt, nem volt éppen esztelenség. Mert aki behunyja a szemét: nem lát semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem érzi még a Büdösborz szagát sem.

Így történt, hogy a vásárosok - kiváltképpen azok, akik gyömbéres süteményt árultak - hamarosan azt tapasztalták, hogy valahányszor a bíró elsétál előttük (ők pedig kalaplevéve, szemüket behunyva, orrukat befogva adják meg neki a tiszteletet), a kirakott áru egyre-másra eltűnik az asztalukról.

Hogy ki vitte el? Nem tudhatták bizonyosan, hiszen aki behunyja a szemét: nem lát semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem érzi még a Büdösborz szagát sem...

Panaszkodtak is sűrűn a kárvallottak:

- Ha ez sokáig így marad, tönkremegyünk. Csak tudnánk, ki a tolvaj!

Meghallotta ezt a Nyúl.

- Hogy ki a tolvaj? - ismételte csodálkozva. - Miért tesztek úgy, mintha nem tudnátok? Hiszen mindenki tudja!

- Igen ám! - feleltek aggodalmasan a vásárosok. - De hát nem lehet csak úgy gondolomra ilyesmit állítani a bíróról!

- Be kellene bizonyítani a dolgot! - vélték mások.

- No, majd én bebizonyítom! - felelte a Nyúl.

Elment a Mosómedvéhez, aki a községháza szomszédságában lakott. A Mosómedve nagy­szerű szakács volt, s éppen a gyömbéres sütemény készítéséhez értett leginkább.

- Van itthon gyömbéres süteményed? - kérdezte a Nyúl.

- Van egy tepsire való.

- Hát akkor állítsunk egy asztalt a ház elé, rakjuk ki rá azt a süteményt.

- Nem merem. Ha a bíró kilép a községházáról, be kell hunynom a szemem. És akkor a süteménynek mindjárt lába kel.

- Csak bízd rám a dolgot. Akár ki se gyere, ma én árulom a süteményt.

A Mosómedve felállította az asztalt a ház előtt, kirakta rá a gyömbéres süteményt. A Nyúl pedig kiállt az asztal mellé, az utcára, és hangos szóval kezdte kínálni a portékát:

- Itt a finom gyömbéres sütemény! Olcsón adom! Siessen, aki venni akar, mert hamar elfogy!

Meghallotta a bíró a kiáltozást. Kinézett a községháza ablakán. Nem volt ugyan nagy étvágya, de gondolta: ha már iderakták az orra elé azt a finom süteményt, csak nem hagyhatja, hogy más egye meg!

Kilépett hát a községháza kapuján, és odasétált az asztalhoz.

A Nyúl egyik kezével megemelte a kalapját, a másikkal befogta az orrát, úgy, ahogy azt a bíró megkívánta.

- Adjon isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! - köszönt alázatosan. - Hogy-mint szolgál a kedves egészséged?

- Így-úgy, megvagyok valahogy - felelte leereszkedően a Szkunksz. - Nem panaszkodhatom.

És már nyúlt is a sütemény után. Egyet kóstolt, s úgy látszik, ízlett neki (persze hogy ízlett, hiszen a Mosómedve nagyszerű szakács volt, és éppen a gyömbéres sütemény készítéséhez értett leginkább!), mert egy mozdulattal felnyalábolta valamennyit.

Már éppen indult volna visszafelé, amikor a Nyúl utána szólt:

- Örülök, hogy ízlik a sütemény.

A Szkunksz igen meghökkent, mert egész bírósága alatt nem történt vele ilyesmi.

- Sütemény? - kérdezte zavartan. - Miféle süteményről beszélsz?

- Arról, amelyet megettél - felelte ártatlanul a Nyúl. - Meg arról, amelyet két kézzel felnya­lá­boltál.

A Büdösborzot elöntötte a méreg.

- Micsoda?! - kiáltotta. - Hát te nem fogtad be az orrodat, nem hunytad be a szemedet? Tudd meg, hogy ezért a törvénysértésért büntetés jár!

- Nagyon sajnálom, ha megsértettem a törvényt - tettette a Nyúl a bűnbánatot. - De hát te magad vagy a tanúm, hogy mindent megtettem, amit csak megtehettem: a kalapomat meg­emeltem előtted, megkérdeztem, hogy-mint szolgál a kedves egészséged, és az orromat is befogtam a kezemmel.

- De a szemed, az nyitva volt! - ordította a bíró. - Márpedig az is benne áll a törvényben, hogy a szemét is be kell hunynia mindenkinek, akihez közeledem!

- Tudom én azt, bíró uram! - válaszolta szelíden a Nyúl. - De hát hogy segítsek azon a bajomon, hogy nem bírom behunyni a szememet? Nézd csak: nagy, kerek szemem van, a szempillám pedig olyan rövid, hogy akármennyire igyekszem is, nem takarja be.

- Igaz ez? - kérdezte gyanakodva a Büdösborz.

- Színigaz! - mondta a Nyúl. - Nem tudod, hogy a nyulak még aludni is nyitott szemmel alszanak? Nem büntethetsz meg, amiért ilyennek születtem!

Mit tehetett a bíró? Szégyenszemre vissza kellett raknia az asztalra a gyömbéres süteményt.

- Nem büntetlek meg - mondta a Nyúlnak. - Hanem viszonzásul ígérd meg, hogy arról, ami most történt, senkinek nem szólsz egy szót sem!

- Megígérem - mosolygott a Nyúl.

Nem is kellett szólnia. Hallotta a beszélgetést a Mosómedve és a felesége, hallották a szom­szédos házak lakói, akik az ablakban füleltek, és hallották a járókelők, akik a bíró láttára sietve a kapualjakba húzódtak, hiszen behunyt szemmel amúgy sem mehettek tovább.

Le is tették a bíróságról a tolvajláson fogott Büdösborzot. A legtöbben a Nyulat szerették volna a bírói székbe választani, de a Nyúl azt mondta, hogy a magafajta izgő-mozgó, lótó-futó állatnak nem való a hivatalnokoskodás.

Ezért aztán a Medve lett a bíró.

Mindenki tudta róla, hogy nem valami nagyeszű állat, viszont becsületes és jóakaratú. És végtére ez a legfontosabb, hiszen ha észre van szükség: ott él közöttük a Nyúl, aki sohasem fukarkodik a jó tanáccsal és segítséggel.

- Igazán nyitott szemmel alszanak a nyulak? - érdeklődött a Kisfiú.

- Igazán - felelte Rémusz bácsi. - Nézd csak meg otthon a ketrecben. Meglátod, hogy mindnek nyitva van a szeme.

- De hát akkor hogy tudnak álmodni! - kérdezte a Kisfiú.

- Talán azt álmodják, amit látnak - felelte eltűnődve az öreg néger.

- De ha látják, akkor az nem álom, hanem igaz - mondta a Kisfiú.

Rémusz bácsi megvakarta a fejét.

- Nem tudom, hogy van ez a dolog. Lehet, hogy nem álmodnak semmit.

A Kisfiú kinyitotta az ajtót.

- Ma éjjel én is nyitott szemmel alszom.

Az öreg elnevette magát.

- Próbáld meg! - válaszolta. - Aztán holnap majd mondd el, hogy sikerült-e.