MIÉRT KELLETT MEGMOSAKODNIA A RÓKÁNAK

Egyik nap a Kisfiú egy tányér mézes süteménnyel állított be Rémusz bácsihoz.

- Anya küldi.

- Nini, mézes sütemény! - kiáltott fel az öreg. - Ez a legkedvesebb csemegém, mindig is az volt. Úgy látszik, Anya még emlékszik rá.

- Anya - mondta a Kisfiú. - A kis Betty. Azt üzeni, hogy egyszer majd ő is eljön mesét hallgatni.

- Jöjjön mennél előbb. Aznap majd valami nagyon szépet mesélek.

- És ma nem mesélsz valami nagyon szépet? - kérdezte aggodalmasan a Kisfiú.

- Ma arról mesélek, hogy volt, mint volt, amikor a Nyúlnak éppen ilyen mézes süteményre támadt kedve, mint ez itt - felelte Rémusz bácsi. - Jó lesz?

- Jó - mondta a Kisfiú.

Egy napon, estefelé - lippiti-klippiti - Mezeiék háza felé tartott a Nyúl. Uzsonnára volt hivata­los a derék asszonysághoz és a kedves lányaihoz. Útközben megállt, felszegte az orrát, a levegőbe szimatolt.

„Mezeiné háza felől finom illatot hoz a szél - állapította meg. - Úgy látszik, mézes sütemény készül a számomra. Ez a legkedvesebb csemegém, mindig is az volt. Úgy látszik, Mezeiné még emlékszik rá. Sietek is, nehogy elkéssem.”

Siettében azonban nem nézett a lába alá, úgyhogy megbotlott valamiben, majdhogy orra nem bukott.

Nézi, hogy mi az a valami, és látja, hogy nem más, mint Teknős apó. Jobban mondva csak a házát látta, mert az apó első ijedtségében hirtelen maga alá húzta fejét, farkát, négy lábát.

A Nyúl megkopogtatta a Teknős házának tetejét.

- Itthon vagy, apó? - kérdezte tréfásan (mert hiszen a Teknős sohasem hagyta el a házát). - Ha itthon vagy, dugd ki a fejed bizalommal. Én vagyok itt, jó barátod, a Nyúl.

Igaz: a Nyúl és a Teknős jó cimboraságban éltek, amióta csak ismerték egymást. De a Teknős már tapasztalt egyet-mást az életben, és ezért előbb csak óvatosan kandikált ki a páncélja alól. Hanem amikor meglátta, hogy csakugyan a Nyúl áll ott, nagyon megörült.

- Igazán te vagy az? - kiáltotta. - Megvallom, egy kicsit rám ijesztettél. Hová igyekszel ilyen sebbel-lobbal?

- Mezeiékhez tartok. Hát te?

- Csak úgy sétálgatok. Levegőzöm, nézelődök.

- Hát akkor gyere velem. Útközben elbeszélgetünk, már úgyis rég nem láttuk egymást.

Teknős apó szabódott, hogy így meg úgy: nem akar hívatlanul beállítani egy idegen házba, hiszen nem várja oda senki. Talán még terhükre is lenne.

- Mezeiné ilyenkor estefelé, munka után szívesen lát minden jó szándékú állatot - biztatta a Nyúl. - Az asszonyság is, a lányai is bizonyosan örülni fognak, hogy megismerkedhetnek veled.

- Nem tudom, illendő dolog-e - tépelődött az apó.

- Mézes sütemény lesz uzsonnára - felelte a Nyúl.

Erre aztán már nem habozott tovább a Teknős.

- Gyerünk! - mondta.

Sietett - amennyire tudott. A Nyúl meg lassan ment - amennyire tudott. Így aztán valahogyan nagy nehezen lépést tartottak.

Útközben volt idejük a beszélgetésre. Szó esett erről is, arról is.

A Nyúl elmondta a szurokbaba történetét, meg hogy hogyan nyergelte meg a Rókát, és hogyan fejte meg az irigy Tehenet.

A Teknős, nem elég, hogy lassan járt, ráadásul úgy támolygott, döcögött a nevetéstől, hogy kénytelen volt minduntalan meg-megállni.

De azért nagy sokára mégis eljutottak Mezeiék kapujához. A lányok viháncolva elébük futottak, és betessékelték őket a házba.

- Ez aztán kedves meglepetés! - örvendezett Mezeiné asszonyság. - Hogy egyszer végre Teknős apó is meglátogat bennünket! Tessék, foglaljanak helyet, érezzék jól magukat nálunk!

A Nyúl leült az egyik székre. De hová üljön a Teknős? Hiszen a legmagasabb székről sem éri fel az asztalt. (Pedig az asztalon már ott állt egy tányéron, magas halomban a vendégváró, finom mézes sütemény.)

Teknős apó bánatosan pislogott a földről a magasba.

Végül is a báránykisasszonykák előhoztak egy háromlábú, virágnak való állványt, és fel­segítették rá Teknős apót. Onnan éppen elérte az asztalt.

- Tessék, vegyenek, ne kínáltassák magukat! - biztatta az asszonyság a vendégeit, s azok vettek is bőségesen.

Uzsonna közben erről is, arról is beszélgettek. Mezeiné megemlítette, hogy milyen jól festett a Nyúl a minap a Róka hátán. A lányok kacagtak, mintha csiklandozták volna őket. Mezeiné is nevetett, Teknős apó is.

A Nyúl pedig mosolyogva szivarra gyújtott, hátradőlt a székén és így szólt:

- Sajnos, tegnap úgy meghajszoltam szegény lovamat, hogy lesántult. Azt hiszem, eladom a vásáron.

Ezen megint jót nevettek valamennyien.

- Csak add el! - biztatta Teknős apó. - Hanem annyit mondok, valami távoli vásárra vidd, mert nekünk már elegünk van belőle.

- Csak nem követett el valamit a te rovásodra is? - kérdezte a Nyúl.

- Nagyon megbántott a múlt héten - felelte az apó. - Rám kiáltott az úton, mégpedig mindenki füle hallatára: „Hogy vagy, Büdösjankó?”

- Büdösjankó! - kiabálták a lányok, és nagyokat vihogtak. - Büdösjankó!

- Nincs ezen semmi nevetni való! - intette őket az anyjuk. - Felháborító, hogy egy ilyen jött-ment csirketolvaj (aki, mellesleg szólva, maga sem mondható valami jószagúnak) csúfnéven szólítson egy tiszteletre méltó, javakorabeli teknőst!

- Bizony, felháborító - bólogatott, kondor szivarfüstöt eregetve, a Nyúl. - A helyedben nem hagynám annyiban a dolgot.

- Nem is hagyom - felelte Teknős apó. - Csak még meg kell gondolnom, hogy mit tegyek.

Egyikük sem tudta, hogy a Róka (aki észrevétlenül nyomon követte a Teknőst és a Nyulat) már régóta ott áll a hátsó ajtónál, és a fülét a kulcslyukra szorítva hallgatózik.

Csak arra riadtak fel, hogy nyílik az ajtó, és a Róka betoppan a szobába.

- Jó estét, tisztelt társaság! - köszönt csúfondárosan a Róka. - Jó mulatságot kívánok, kedves hölgyeim!

Úgy látszik, nem volt kíváncsi, ki milyen szívesen viszonozza az üdvözlést, hanem egy hatalmas ugrással a Nyúlra vetette magát. És alighanem meg is fogja (mert a Nyúl még fel sem ocsúdhatott meglepetéséből), ha ugrás közben meg nem billenti azt a virágállványt, amelynek tetején Teknős apó üldögélt.

Az állvány feldőlt, és Teknős apó nagy koppanással a Róka fejére esett.

Kemény páncélja volt az apónak, és jókora súlya is. Neki magának nem történt baja, a Róka azonban úgy megszédült az ütéstől, hogy egy pillanatra behunyta a szemét.

Az az egy pillanat elég volt, hogy széjjelrebbenjen a társaság. Mezeiné és a lányok, asztalt, széket felborítva, kimenekültek a kertbe, Teknős apó pedig bemászott az ágy alá.

Hát a Nyúl? Az választotta a legfortélyosabb búvóhelyet.

Tudni kell, hogy valamikor szabad tűz égett a tűzhelyen, felette széles szájú füstfogó kémény nyílt. Hát ebbe a széles szájú füstfogó kéménybe kapaszkodott fel villámgyorsan a Nyúl.

Mire a Róka felnyitotta a szemét, és széjjelnézett, már senkit sem talált a szobában.

Sajgó feje búbját tapogatva ide kémlelt, oda kémlelt, ide szagolt, oda szagolt: hiába, mintha a föld nyelte volna el Mezeiné asszonyságot, a lányait és a vendégeket.

Már-már azon volt, hogy hazamenjen, amikor egyszer csak hatalmas prüsszentést hall vala­honnan a magasból.

- Hápci-háhá!

„Varangyos béka legyen a nevem, ha ez nem a Nyúl!” - mondta magában.

Az prüsszentett csakugyan: a Nyúl. Alighanem a füst és a korom csiklandozta az orrát.

Vagy talán szándékosan prüsszentett, hogy a Róka felfedezze?

Az is kitelik tőle.

Annyi bizonyos, hogy a Róka visszafordult az ajtóból, még egyszer alaposan körülnézett a szobában, és felfedezte a széles szájú kéménynyílást.

- Megvagy! - kiáltotta. - Tudom már, hogy hová bújtál.

A Nyúl nem felelt.

- Nem mersz szólni, ugye? - ingerkedett a Róka. - Pedig ugyan hiába hallgatsz már. Csak a kéményben lehetsz, sehol másutt!

De a Nyúl erre sem válaszolt.

Most már egy kicsit elbizonytalanodott a Róka. Hátha nem is a kéményből hallatszott a prüsszentés. Bedugta a fejét a kémény száján, és szemét tágra nyitva, felfelé bámult.

Csak erre várt a Nyúl: egy marék kormot zúdított a Róka szemébe, szájába.

Csípte a Rókának a korom a szemét, torkát kegyetlenül. Nem is gondolt már semmi egyébre, csak arra, hogy minél hamarabb megmosakodhassék a folyóban. Köhögve, harákolva, vinnyog­va, szemét törülgetve tapogatódzott ki a házból.

Mezeiné és a lányok pedig visszatértek a szobába, Teknős apó is kimászott az ágy alól.

Amíg a háziak sebtében rendbe tették a szobát, a Nyúl is leereszkedett a kéményből. Bundája, bajsza, de még az orra hegye is fekete volt a koromtól.

Mezeiné vizet, szappant, törülközőt kerített.

- Sajnálom, hogy ilyen felfordulást és szemetet okoztam - mentegetőzött a Nyúl, miközben megtisztálkodott -, de hát másképpen nemigen szabadulhattunk a Rókától.

- Szót sem érdemel - felelte a derék asszonyság. - A lányok majd összeseprik a kormot. Addig is üljünk vissza az asztalhoz, és együk meg a maradékot a nagy ijedségre.

Úgy is tettek, jó étvággyal elfogyasztották az egész halom mézes süteményt.

Amikor aztán Teknős apó és a Nyúl, megköszönve a szíves fogadtatást és a pompás uzsonnát, hazafelé indult, Mezeiné egészen a kertajtóig kísérte őket.

- Viszontlátásra! - búcsúzott tőlük. - Legyen máskor is szerencsém!

- Mit jelent az, hogy: legyen máskor is szerencsém? - kérdezte a Kisfiú.

- Azt jelenti, hogy: jöjjön el máskor is - magyarázta Rémusz bácsi. - Így mondják finoman.

Felállt és kinyitotta az ajtót.

- Viszontlátásra! - búcsúzott ő is finoman. - Legyen máskor is szerencsém!

- Lesz - mondta a Kisfiú.