MEZEI BENJÁMIN MEGVÉDI MAGÁT

Másnap délután megint ezzel kezdte a Kisfiú:

- Ugye, ma is a Nyúlról mesélsz?

- Nem - felelte Rémusz bácsi határozottan. - Ma másról mesélek. De persze, nem kell minden­áron meghallgatnod.

- De mindenáron meg kell hallgatnom - mondta a Kisfiú, és már fent is ült a széken. - Miről mesélsz?

- Mezei Benjáminról, a muzsikusról. Emlékszel még rá?

- Emlékszem! - kiáltotta a Kisfiú lelkesen. - Ő volt az, aki a hegedűjével - pling, pleng, plang, plung - elijesztette a háztól Ordas urat és feleségét.

- Úgy van! - bólintott Rémusz bácsi. - No, hát ez a Mezei Benjámin egyszer igen nagy veszedelembe jutott.

- És megint segített magán a hegedűjével? - találgatott a Kisfiú.

- A hegedűjének, sajnos, nem vehette hasznát, mert akikkel meggyűlt a baja, azok tudták, hogy a hegedű nem fegyver, hanem zeneszerszám - felelte az öreg. - Másképpen kellett segíte­nie magán.

- Hogyan?

- Éppen erről szól a mese.

Mezei Benjámin a falu határában lakott a feleségével. Ott állt a háza a patak partján, egy szép, füves, virágos domboldalon.

Egyszer, vacsoraidőtájt, arra sétált a Róka és a Farkas. Azt mondja a Róka:

- Éhes vagyok.

- Mit tagadjam, én is - felelte a Farkas. - Mit ehetnénk?

- Látod azt a házat ott a patak partján, azon a szép, füves, virágos domboldalon? - kérdezte a Róka.

- Látom hát - válaszolta a Farkas. - Tudom is, ki lakik benne: Benjámin bácsi, a muzsikus.

- Ha oda ellátogatnánk, mindjárt volna mivel csillapítanunk az éhségünket - nyalta meg a szája szélét a Róka.

- Ugyan! - legyintett a Farkas. - Az efféle kosoknak mindig üres az éléskamrájuk. Legfeljebb egy kis széna lehet benne.

- Ki beszél itt Mezei Benjámin éléskamrájáról? - nevetett a Róka. - Én magáról Mezei Benjáminról beszélek!

- Őt akarod megenni? - kérdezte meghökkenten a Farkas.

- Őt bizony! Meg a feleségét. Miért ne? Senki meg nem látná, meg nem hallaná!

A Farkas megállt, a fejét vakarta.

- Annyi bizonyos, hogy senki meg nem látná, meg nem hallaná - mondta. - De hát én nem másoktól tartok, hanem magától Mezei Benjámintól. Meg a feleségétől.

- Azoktól? Jámbor fűevő állatok, a légynek sem vétenek.

- Az az öreg kos, a kunkori szarvával, a bozontos szőrrel a nyakán, veszedelmes fickónak látszik.

A Róka vállat vont.

- Hát ha annyira félsz tőle, nem bánom, egyedül megyek. De azután majd elhíresztelem mindenfelé, hogy a Farkas megijedt egy kostól. Lesz majd nagy nevetség!

Ettől még jobban megijedt a Farkas. Mindent könnyebben elviselt, mint azt, hogy gyávának mondják és kinevessék.

- Mit beszélsz?! - kiáltotta. - Hogy én félek a kostól? Ezt nem hagyom magamon száradni! Gyerünk, együk meg feleségestül!

- Gyerünk! - felelte a Róka. - Menj előre!

- Azt már nem! Eredj előre te!

Végül is abban maradtak, hogy egyikük sem megy előre, másikuk sem marad hátra: egymás mellett lépdelnek Benjámin bácsiék házáig. Ott majd meglátják, mi a tennivaló.

Elindultak. Hanem a Farkas, hiába hősködött az imént, nagyon félt ettől a találkozástól. Mi tűrés-tagadás: minél közelebb jutottak Benjámin bácsiék otthonához, annál inkább inába szállt a bátorsága.

Éppen amikor az udvarba léptek volna, hirtelen szél támadt, és néhány elszáradt falevelet sodort feléjük, nagy zörgéssel, surrogással. A Farkas úgy megrémült ettől a kis zajtól, hogy hanyatt-homlok elmenekült. A Róka csak odalent, az országúton érte utol.

- Mondhatom, nagy vitéz vagy! - támadt a Farkasra. - Elszaladsz néhány száraz falevél elől!

- Te sem vagy különb! - vágott vissza a Farkas. - Éppúgy elszaladtál, mint én!

- Talán maradtam volna ott egyedül? Nem így alkudtunk!

A Farkas közben megnyugodott egy kicsit.

- Ha akarod, visszamegyek veled - ajánlkozott.

- Még mit nem! - kiáltotta a Róka. - Hogy megint cserben hagyj? Inkább lemondok a kos­vacsoráról, és elmondom mindenkinek, milyen gyáva legény vagy.

- Nem hagylak cserben - ígérte a Farkas.

- Nem bízom benned - rázta a fejét a Róka.

- Tudod mit? - szólt a Farkas. - Van nálam egy erős zsineg, annak az egyik végét kösd a nyakamba, a másik végét én kötöm a tiedre. Így aztán egyikünk sem hagyhatja magára a másikat. Mert, őszintén szólva, én sem vagyok biztos felőled.

Ebben megállapodtak. A Farkas a Róka nyakára, a Róka a Farkas nyakára hurkolta a kötelet. Elindultak újra felfelé, a patak partján, a szép, füves, virágos domboldalon, Benjámin bácsi háza felé.

Mezei Benjámin kint ült a tornácon. Már jó ideje szemmel tartotta a két látogatót. Be is szólt a feleségének, hogy készítse elő a szénvonót meg a sodrófát: hátha verekedésre kerül a sor.

Amikor az egymáshoz kötözött két állat olyan közel ért, hogy meghallhatta a hangját, Benjámin bácsi odakiáltott a Rókának:

- Isten hozott, Róka komám! Kit vezetsz itt kötélen? Csak nem a Farkast? Ejnye, de örülök, hogy végre sikerült elfognod, megkötöznöd azt a hitvány báránytolvajt!

- Hallod? - suttogta a Farkas.

- Sose törődj vele! - felelte halkan a Róka.

Azután visszakiáltott Mezei Benjáminnak:

- Bizony, elfogtam, megkötöztem. Azért vezetem hozzád, hogy te mondd meg, mi történjék vele.

- Megmondom én máris - válaszolta a muzsikus. - Agyonütjük, darabokra vágjuk, megfüs­töljük a kéményben. Úgyis a farkashús a kedvenc eledelem.

A Farkas megtorpant.

- Hallod? - suttogja újra. - A füstölt farkashús a kedvenc eledele!

- Ne hallgass arra a szájhősre! - felelte a Róka. - A zöld fű a kedvenc eledele, húst életében sem kóstolt!

- Feleség! - rikkantotta Benjámin bácsi. - Jön a Róka, hozza kötélen a Farkast! Köszörülheted a böllérbicskát, forralhatod a vizet, készítheted a hurkatöltőt! Ma farkastor lesz nálunk.

De erre már megmakacsolta magát a Farkas.

- Nem megyek tovább!

- Csak gyere! - unszolta a Róka. - Ne félj semmitől!

Húzott egyet a zsinegen.

A Farkas is húzott rajta egyet, de hátrafelé.

Így huzakodtak addig, amíg Benjámin bácsi fel nem kelt a helyéről.

- Szökni akar az a fránya Farkas? - kiáltotta. - Fogd csak keményen, Róka komám, megyek már, hogy segítsek neked! Ha egyszer a fejembe vettem, hogy farkashúst teszek el télire, nem is mondok le róla!

Ettől aztán elpárolgott a Farkas maradék bátorsága is.

- Ha nem jössz, itt maradsz - mondta a Rókának -, de én bizony szaladok innen.

Talán hirtelenjében megfeledkezett arról, hogy ő maga zsinegelte össze magát a Rókával: ha egyik marad, a másiknak is maradnia kell, ha pedig az egyik elfut, a másik sem tehet egyebet.

Akárhogy is, alkudozás helyett sarkon fordult, és akkorát rántott a zsinegen, hogy a Róka felhemperedett.

- Ne hagyd magad, Róka! - kiáltozott Benjámin bácsi a tornác bejáratában. - Mindjárt ott vagyok, és elbánok a Farkassal!

Csak ez hiányzott a Farkasnak! Nekirugaszkodott, nyaka közé kapta a lábát, és elnyargalt. Árkon-bokron át vonszolta a boldogtalan Rókát, meg sem állt, amíg haza nem ért.

A Róka addigra jóformán mozdulni sem tudott. Minden tagja fájt, csupa kék-zöld folt volt a teste. Haza sem bírt menni a saját lábán: a felesége jött érte, az támogatta haza, fektette ágyba, rakott rá hidegvizes borogatást.

Annyi bizonyos, hogy a Rókának is, a Farkasnak is örökre elment a kedve attól, hogy ujjat húzzon Benjámin bácsival.

- És a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú. - A Nyúl mit csinált ezalatt?

- Semmit - felelte Rémusz bácsi. - Ez a mese nem a Nyúlról szólt. Megmondtam előre.

- Tudom - mondta a Kisfiú. - De azért valamit a Nyúl is csinált közben.

- Veled aztán nehéz boldogulni! - csóválta a fejét az Öreg. - Hát jó: megmondom, mit csinált közben a Nyúl. Aludt.

- Egész nap? - álmélkodott a Kisfiú.

- Egész nap! - válaszolta Rémusz bácsi. - Lusta volt. Egész nap aludt.

A Kisfiú azonban nem hagyhatta annyiban a dolgot.

- A Nyúl nem lusta állat! - kiáltotta. - A Teknős, a Varangy, a Medve, az lusta. A Nyúl, az fürge!

Rémusz bácsi felsóhajtott:

- Igazad van. Nem lustaságból aludt. Hanem azért, mert beteg volt, fájt a feje. Egész nap ágyban maradt és aludt.

- De aztán meggyógyult? - érdeklődött aggódva a Kisfiú.

- Már másnap makkegészséges volt - nyugtatta meg az öreg. - A mesebeli nyulak nem bete­ges­kednek sokáig.

- Akkor jó - mondta a Kisfiú.