- Azt mondtam a minap, hogy Tücsök pajtás nagy kópé volt - kezdte egyik alkalommal Rémusz bácsi.

- Azt mondtad, hogy igen nagy kópé volt - javította ki a Kisfiú.

- Igen nagy kópé volt - helyesbítette az öreg. - Se szeri, se száma az igen nagy kópéságainak. Mindjárt el is mondom, hogy Tücsök pajtás hogyan fogott ki egy nagyokos, nagyravasz állaton.

- A Tigrisen? - kérdezte a Kisfiú.

- Ugyan! - felelte Rémusz bácsi. - Hiszen a Tigris az Elefánttal és az Oroszlánnal együtt vissza­ment a cirkuszba! A Róka volt az a nagyokos, nagyravasz állat, akinek Tücsök pajtás túljárt az eszén.

Tücsök pajtás egyszer az úton ballagott. Egyszercsak utolérte a Róka.

- Adj’isten, Tücsök pajtás! - köszöntötte a Róka. - Hová igyekszel?

- A szomszéd városba. Nagyon rászomjaztam egy kis sörre. Bemegyek a vendéglőbe, iszom egy pohárral, talán meg is ebédelek.

- Aztán hogy akarsz eljutni a városba?

- Csak így, gyalogszerrel.

- Gyalogszerrel? - csodálkozott a Róka. - Hiszen akkor rádesteledik, de még talán rád is virrad, amíg odaérsz!

- Ebédidőre ott leszek - felelte a Tücsök.

- Hát erre kíváncsi vagyok! - mondta a Róka. - És meg is győződöm róla a saját szememmel. Mert én is éppen sörözni indultam a városba.

- És mikor szándékszol odaérni? - érdeklődött Tücsök pajtás.

- Gondolom, egy óra alatt megjárom az utat.

- Egy óra alatt! - kiáltotta a Tücsök. - Addigra én már meg is ebédeltem, sőt, talán aludtam is egy sort.

- Nem bánom, fussunk versenyt - mondta a Róka. - Ha te érsz oda elsőnek, kifizetem az ebédedet. De ha én nyerek, te fizeted ki az enyémet: annyit, amennyit meg bírok enni.

- Áll a fogadás! - felelte Tücsök pajtás. - Már indulhatsz is. De annyit mondok, szedd a lábad, mert megelőzlek!

A Róka megfordult, hogy induljon. A Tücsök pedig egyetlen ugrással észrevétlenül a Róka farkán termett, és jól megkapaszkodott.

Loholt a Róka a város felé. Közben hátra-hátranézett, és elégedetten látta, hogy a Tücsöknek híre sincs az országúton. (Persze, eszébe sem jutott, hogy ne az országutat, hanem a saját farkát nézze.)

A város határában találkozott a Nyúllal.

- Hová ilyen sebbel-lobbal? - kérdezte a Nyúl.

A Róka kuncogva elmondta a fogadás történetét.

- Azért sietek - tette hozzá -, hogy jó sokat ehessem, mire a Tücsök megérkezik.

A Nyúl mindjárt sejtette, hogy valami kópéság rejlik a dologban, hiszen jól ismerte a Tücsök csavaros eszét.

Körülnézett, és megpillantotta Tücsök pajtást a Róka farkán. De nem akarta elrontani a tréfát: úgy tett, mintha nem látott volna semmit.

- Hát akkor csak siess - válaszolta. - Mert a Tücsökkel épp az előbb találkoztam a város kapujában.

- Micsoda?! - kiáltotta elképedve a Róka. - Hol találkoztál vele?

- Mondom: a város kapujában. Ha nem sietsz, megeshetik, hogy ő ebédel meg elsőnek!

A Róka futott tovább, be a városkapun, végig a főutcán, egyenesen a vendéglőhöz.

A Tücsök hirtelen ugrott egyet, fel a legmagasabb lépcsőfokra. Onnan köszönt rá a Rókára:

- No, végre itt vagy! Kerek fél órája várlak. Talán bizony a Nyúllal találkoztál, és vele beszél­gettél ilyen sokáig?

A Róka elhűlten csóválta a fejét.

- Nem értem - motyogta. - Sehogy sem értem, hogyan érkezhettél ide ilyen hamar...

- Én meg azt nem értem, hogyan cammoghattál ilyen lassan - felelte a Tücsök. - De akárhogy is: megnyertem a fogadást.

Ezt a Róka is kénytelen volt elismerni. Bementek a vendéglőbe, a Tücsök megrendelte az ebédjét: három adag töltött káposztát, három korsó sört, utána harminc darab gyömbéres süteményt.

- És mind megette? - kérdezte megütődve a Kisfiú. - Mind belefért a gyomrába?

- Őszintén szólva, azt hiszem, éppen csak belekóstolt - felelte Rémusz bácsi -, mert a Tücsök nemigen szereti az efféle ételeket.

- Hát akkor minek rendelte?

- Először is, hogy a Rókának legyen mit kifizetnie a fogadás fejében - válaszolta Rémusz bácsi. - Másodszor pedig: két szegény sorsú menyét és egy rokkant, munkaképtelen mosó­medve ült az asztal végén, azokat kínálta meg a maradékkal.

- És azok szeretik a töltött káposztát és a gyömbéres süteményt? - tudakolta a Kisfiú.

- Nagyon szeretik - felelte az öreg -, de ritkán jutnak hozzá.

 

MILYEN EBÉDET AJÁNLOTT A RÓKÁNAK A BAKKECSKE?

- És a Róka nem evett semmit? - kérdezte a Kisfiú.

Rémusz bácsi úgy tett, mintha erősen gondolkoznék.

- Őszintén szólva, nem tudom, mit ebédelt - mondta aztán. - De annyi bizonyos, hogy sokat nem ehetett, mert útban hazafelé megint megéhezett.

- És talált ennivalót?

- Mindjárt megtudod - mondta Rémusz bácsi.

Útban hazafelé a Róka megint megéhezett. Persze hogy megéhezett, hiszen a fogadást elveszí­tette, és a saját pénzéből kellett fizetnie az ebédjét, márpedig a Róka - ezt mindenki tudta róla - igen kapzsi, fösvény természetű volt.

Egyszóval, éhes volt a Róka, és folyton jobbra-balra nézelődött, hogy hol találhatna valami ennivalót.

Egyszer csak meglátott egy magas sziklát, és annak a tetején meglátta az öreg Bakkecskét.

Ott állt az öreg Bakkecske a magas szikla tetején, és nyugodtan, békésen kérődzött.

- Mi az, hogy: kérődzött? - tudakolta a Kisfiú.

- Vidéki gyerek vagy, és még ezt sem tudod? - csóválta a fejét Rémusz bácsi. - Vannak állatok, amelyek felböfögik, amit megettek, és még egyszer megrágják.

- Illetlen dolog - mondta a Kisfiú.

- Bizony, nagy illetlenség volna, ha emberek csinálnák - válaszolta az öreg. - De a juhok, tehenek, kecskék egyáltalában nem tartják illetlen dolognak.

Nyugodtan, békésen kérődzött az öreg Bakkecske a magas szikla tetején. Mozgott a szája, mozgott a bajusza, mozgott a szakálla.

„A kecskehús igen finom étel - gondolta a Róka. - Igaz, hogy ez az öreg Bakkecske egy kicsit nagy falat, de legfeljebb elteszem holnapra, ami megmarad belőle.”

Odalopódzott a szikla tövébe: hátha nem veszi észre a Bakkecske.

De a Bakkecske, nemhiába állt a magas szikla tetején, már messziről látta a Rókát.

Hát akkor miért nem szaladt el?

Azért, mert ezt mondta magában:

„Nagy falat vagyok én ennek a Rókának, nem gondolnám, hogy rám éhezett. Meg aztán szarvam is van, patám is van, és ami mindennél fontosabb: eszem is van. Majd csak meg­védeném magam valahogy, ha rosszat akarna a zsivány!”

A Róka a szikla tövében éppen azt tervelgette, hogy honnan, miképpen kapaszkodjék fel a szikla tetejére, amikor barátságosan megszólalt a Bakkecske:

- Adj’isten, koma! Honnan jössz? Hová tartasz?

A Róka - mit tehetett egyebet? - maga is barátságosan válaszolt:

- Fogadj isten, cimbora! Egy kis ebédet ettem, egy kis sört ittam a városban, és most hazafelé tartok.

- No, ha éppen ebéd után vagy - mondta a Bakkecske -, akkor bizonyára nem is vagy éhes.

- Sovány kis ebéd volt - felelte a Róka. - Szívesen enném egy falatot, ha valaki megkínálna.

Amíg így beszélt, egyre közelebb somfordált a Bakkecskéhez. A Bakkecske meg csak kérőd­zött tovább: mozgott a szája, mozgott a bajusza, mozgott a szakálla.

Nézi a Róka: nincs ott a sziklán sem fű, sem virág, sem gyom, sem moha. Mit eszik a Bak­kecske olyan jó étvággyal, hogy a szája, bajusza, szakálla is mozog tőle?

- Ő sem tudta, hogy mi a kérődzés! - mondta a Kisfiú.

- Pedig vidéki róka volt! - jegyezte meg Rémusz bácsi.

- Később megmagyarázta neki valaki? - kérdezte a Kisfiú.

- Talán megmagyarázta - felelte az öreg. - Hanem annyi bizonyos, hogy amikor ez az eset történt, akkor még sejtelme sem volt arról, hogy miért mozog a Bakkecske szája, bajusza, szakálla.

- Mit eszel olyan jó étvággyal, cimbora? - érdeklődött kíváncsian.

- Finom, friss sziklát - felelte a Bakkecske. - Nincs jobb étel a sziklánál. Nem lakom valami közel, de azért mindennap eljárok ide, hogy ebből a sziklából falatozzam.

- Sziklát eszel? - kérdezte elképedve a Róka. - Nem kemény az?

- Lehet, hogy másnak kemény - válaszolta a Bakkecske -, az én fogamnak azonban semmiség. Ha beteltem sziklával, utána még egy kevés vasat is elharapdálok csemegének.

- Vasat? - ámuldozott a Róka. - Sosem hallottam, hogy a vas ennivaló!

- Én sem igen beszélek róla. Alig egy-két mázsa vasam van odahaza, és nem szeretném, ha mással is meg kellene osztanom.

A Róka egy kicsit hátrább húzódott.

„Ha ennek a Bakkecskének olyan foga van, hogy még a vasat is megrágja - gondolta -, akkor jó lesz csínyján bánni vele.”

- Hanem sziklát azt kaphatsz - folytatta a Bakkecske. - Gyere csak fel, török neked egy jó darabot a szarvammal.

„Ha ennek a Bakkecskének olyan foga van, hogy még a vasat is megrágja, olyan szarva van, hogy még a sziklát is eltöri - mondta magában a Róka -, akkor leghelyesebb, ha továbbállok, még ha éhen maradok is.”

- Tulajdonképpen nem is vagyok olyan nagyon éhes - jelentette ki. - Ebédeltem is, sört is ittam; ha nehezet enném, attól tartok, megfeküdné a gyomromat.

- Bizony, az meglehet - bólintott a Bakkecske. - Nem mindenki bírja a sziklát. Jobb, ha valami könnyű ételt választasz. Ott lent a folyó partján finom kavicsok hevernek, némelyikük alig nagyobb egy diónál. Ha gyenge a gyomrod, ajánlom, hogy azt kóstold meg.

- Köszönöm a jó tanácsot - felelte a Róka. - De nem tudom biztosan, hogy megfogadom-e.

- És megfogadta? - kérdezte a Kisfiú.

- Hová gondolsz! - felelte Rémusz bácsi. - Talán te megfogadnád, ha azt mondanám, hogy sziklát meg kavicsot egyél?

- Én, igenis megfogadnám - mondta a Kisfiú, de alig bírta visszafojtani a nevetést. - És nekem, igenis, nagyon ízlenék.

Ebben a pillanatban Anya hangja szólalt meg valahol a kertkapuban. Messze volt, nem hallat­szott jól, hogy mit kiabál - de hát mit szokott kiabálni ilyenkor Anya? Azt, hogy Apa hazaérkezett, és kész a vacsora.

- És ha azt mondanám, hogy ne sziklát egyél, hanem szaladj haza vacsorázni, ahhoz mit szólnál? - kérdezte az öreg.

A Kisfiú már a nyitott ajtóban állt.

- Azt, hogy nem megyek haza! - felelte, de már kint is volt az udvaron. - És azt, hogy ezentúl mindig sziklát eszem! - kiáltotta, de már szaladt is az úton hazafelé.

Még mást is kiabált, de Rémusz bácsi nem értette, mert a Kisfiú már nagyon messze járt. És különben is: hogy lehessen megérteni valakit, aki annyira nevet, hogy már csuklik is tőle?