MESÉT

Valamelyik nap a Kisfiú sokkal korábban állított be Rémusz bácsihoz, mint máskor szokott.

De nem is ez volt a nevezetes a dologban, hanem az, hogy a Kisfiú nem egyedül érkezett: Anya is elkísérte.

- Betty asszony! - kiáltotta az öreg néger meglepetten.

- A kis Betty - mondta a Kisfiú.

- De régen nem jártam itt! - mondta Anya. - Hány éve volt!

- Ki se tudnám számítani - felelte Rémusz bácsi. - De mintha tegnap történt volna!

Anya körülnézett a szobában.

- Semmi sem változott. Itt áll a pad...

- A mesemondó pad - szólt közbe a Kisfiú.

- És itt áll a szék...

- A mesehallgató szék - mondta a Kisfiú.

- Mintha csak tegnap történt volna! - ismételte az öreg. - Jött a kis Betty (már engedelmet, hogy így nevezem, Betty asszony!), jött a kis Betty, kibontott szőke hajjal...

- Fehér ruhában - tette hozzá Anya.

- Fűzős cipőben - egészítette ki a Kisfiú.

- És leült ide, erre a székre... - folytatta Rémusz bácsi.

- Lógázta a lábát - mondta a Kisfiú. - Mert kicsi volt.

- Ejnye! - csapott a homlokára az öreg néger. - Elfelejtem hellyel kínálni, Betty asszony! Tessék, üljön le!

Anya leült a magas székre, de a lába most már leért a földig.

- Hát te hová ülsz? - kérdezte Rémusz bácsi a Kisfiút.

- A mesehallgató székre - felelte a Kisfiú, és felkapaszkodott Anya ölébe.

- Azért jöttünk - mondta Anya -, hogy bejelentsük: elutazunk. Mindjárt értünk jön a kocsi.

Rémusz bácsi alig hitt a fülének.

- Elutaznak? Hová?

- Nagyapához - mondta a Kisfiú.

- Ilyen hirtelen! - csóválta a fejét az öreg néger.

- Minden ősszel oda utazunk - mondta Anya. - Tavaly is ott teleltünk, tavalyelőtt is, azelőtt is.

- Igaz! - sóhajtotta Rémusz bácsi. - Lassacskán itt az ősz. Szinte meg is feledkeztem róla.

- Tavasszal visszajövünk! - vigasztalta a Kisfiú az öreget. - Egészen biztosan visszajövünk tavasszal!

- Visszajövünk - ígérte Anya is. - És mihelyt visszajöttünk ide vezet az első utunk.

- Hát akkor - mondta Rémusz bácsi, és felállt - minden jót, Betty asszony! Minden jót, Kisfiú!

- Ma nem mesélsz? - kérdezte csalódottan a Kisfiú.

- Meséljek? - szólt zavartan az öreg. - Hiszen itt van Betty asszony! És a kocsi is mindjárt megérkezik.

- Apa kiabál, ha indulni kell - felelte a Kisfiú. - És már úgyis itt ülünk a mesehallgató széken, és úgysem kelünk fel.

- Meséljen, Rémusz bácsi! - kérte Anya is. - Egy rövid mesét még szívesen meghallgatunk, ha egyszer már úgyis itt ülünk a mesehallgató széken!

Rémusz bácsi eddig mindig gondolkozás nélkül belefogott a mesébe.

Most azonban eltöprengett, hogy tud-e olyan mesét, amely egyformán jó a Kisfiúnak is, a kis Bettynek is.

- No, jó, mesélek - szólalt meg azután -, mégpedig a Puhatalpú Állatról és a kisfiáról.

Volt egyszer egy Puhatalpú Állat. Valami macskaféle lehetett, magam sem tudom bizonyosan, hogy milyen. Nagyon szerette a kisfiát (akit úgy hívtak, hogy: Puhatalpú Fiaállat), és a kisfia is nagyon szerette az anyját, a Puhatalpú Állatot.

Egy kicsit hosszú, cifra nevük volt, ezt meg kell adni, de nem ok nélkül nevezték őket így, hanem azért, mert senkinek sem volt olyan puha, bársonyos talpa, mint a Puhatalpú Állatnak meg a fiának. Ha az anyja megsimogatta, a Fiaállat behunyta a szemét, és dorombolni kezdett, olyan jólesett neki az a puha, bársonyos simogatás.

A Kisfiú ott ült Anya ölében. Anya megsimogatta.

A Kisfiú behunyta a szemét.

- Hogy kell dorombolni? - kérdezte.

- Majd megmutatom - felelte Anya. - Most azonban ne zavard Rémusz bácsit, mert nem lesz ideje, hogy befejezze a mesét.

Ha a Fiaállat erre-arra sétálgatott (mert nagyocska volt már, és kisebb utakra el-eljárt hazul­ról), mindenütt felismerte az anyja talpa nyomát a homokban. Nemegyszer addig-addig követte a puha talpnyomokat, amíg rá nem talált az anyjára.

- Ügyes fiú vagy! - dicsérte meg az anyja. - A magunkfajta állatnak korán meg kell tanulnia a nyomolvasást.

De azért sohasem mulasztotta el, hogy hozzá ne tegye:

- Hanem vigyázz ám, hogy el ne téveszd a nyomot! Mert nem én vagyok az egyetlen puha­talpú állat ezen a vidéken.

- De azért mégis a te talpad a legpuhább! - mondta a Fiaállat.

Egyik nap a Puhatalpú Fiaállat megint azzal szórakozott, hogy nyomról nyomra haladva kereste az édesanyját. Ment, ment, és egyszer csak ott találta magát az erdő közepén.

Most mit tegyen? Visszaforduljon? Menjen tovább?

„Ha visszafordulok és hazamegyek - gondolta -, akkor unatkozhatom estig, amíg Anya hazajön. Inkább továbbmegyek.”

Ment, ment, amerre a puha talpnyomok vezették.

Kezdte már bánni, hogy ilyen messze elkóborolt. Éhes is volt, szomjas is volt, fáradt is volt.

Képzelhetni, mennyire megörült, amikor egy mohos fa tövében megpillantotta az anyját. Jobban mondva: megpillantott egy állatot, amelyet hirtelenjében az anyjának nézett.

Odarohant hozzá, a nyakába ugrott.

- Itt vagyok! - kiáltotta. - Megtaláltalak!

Hanem az az állat nem az anyja volt, hanem az erdő legvénebb, legmorcosabb vadmacskája. Nem szeretett az senkit, legkevésbé a gyerekeket.

- Takarodsz innen! - fújt rá mérgesen. - Szedtevette kölyke!

A Puhatalpú Fiaállat rémülten bámult a Vadmacskára. Mozdulni sem bírt az ijedtségtől.

- Nem hallottad? - kiáltotta a Vadmacska, és feleletet sem várva, kieresztett karmokkal pofon vágta a Fiaállatot.

Talán még másodszor is pofon ütötte volna, ha váratlanul rá nem kiált valaki:

- Hallod-e! Hogy mered bántani a fiamat?!

A Puhatalpú Állat volt. Csakhogy most nem volt puha a talpa: ő is kieresztette valamennyi karmát, úgy állt oda a morcos Vadmacska elé.

- És mindjárt pofon is vágta a Vadmacskát - tette hozzá a Kisfiú.

- Persze - bólintott Rémusz bácsi. - Mindjárt pofon is vágta. Éppen mondani akartam.

- Ne szólj közbe! - intette Anya a Kisfiút. - Minden percben itt lehet a kocsi.

De a Kisfiúnak még valami kérdeznivalója is volt.

- Hogy lehet az, hogy a Puhatalpú Állatnak most nem volt puha a talpa?

- Mondtam, hogy valami macskaféle volt - válaszolta az öreg. - A macskák pedig akkor húzzák be a karmukat, és akkor eresztik ki, amikor akarják.

- Ha simogatnak, akkor nem akarják - jegyezte meg a Kisfiú.

A Vadmacska csak addig volt nagy vitéz, amíg a gyenge kis Fiaállattal volt dolga. A Puha­talpú Állat karmaitól ő is megijedt. Káromkodott egyet, és elszaladt.

De hát hogy került oda a Puhatalpú Állat? Úgy, hogy hazament, nem találta otthon a fiát, elindult megkeresni. Ment a kis puha talpnyomok után, és épp a legjobbkor érkezett.

- Ejnye, ejnye! - szólt fejcsóválva a Fiaállathoz. - Hát nem megmondtam, hogy nézd meg jól a nyomokat, mert más puhatalpú állat is él ezen a vidéken?

- De azért mégis a te talpad a legpuhább! - felelte a Fiaállat. És mindjárt be is hunyta a szemét, és dorombolni kezdett, mert tudta, hogy az anyja úgysem állja meg, hogy a puha, bársonyos talpával meg ne simogassa.

A Kisfiú megfogta Anya kezét.

- Neked is van karmod? - kérdezte.

- Hogy kérdezhetsz ilyen csacsiságot? - nevetett Anya. - Az embereknek nincs karmuk.

- De ha volna? - faggatódzott a Kisfiú. - Ha mégis volna, akkor mit csinálnál vele?

Rémusz bácsi válaszolt Anya helyett.

- Az attól függ - mondta. - Ha téged kellene megvédenie, akkor kieresztené.

- És ha simogatna? - kérdezte a Kisfiú.

- Akkor behúzná - felelte Rémusz bácsi. - Ahogy én Anyát ismerem, nagyon-nagyon jól behúzná.

A Kisfiú elégedetten bólintott.

- Én pedig dörömbölnék - mondta.

Kintről kocsizörgés hallatszott és Apa hangja, amint őket szólította: Anyát és a Kisfiút.

- Mennünk kell! - állt fel Anya a mesehallgató székből.

- Viszontlátásra! - mondta Rémusz bácsi, és búcsúzóul megölelte a Kisfiút. - Ha találkozom a Nyúllal, mit mondjak neki?

- Ha találkozol a Nyúllal - felelte hamiskásan a Kisfiú -, mondd meg neki, hogy tavasszal visszajövök. És hogy addig maradjon a mesében, ne menjen sehová.

- Megmondom! - nevetett az öreg.

Anya és a Kisfiú beszállt a kocsiba, Apa mellé. A kocsi elindult. Rémusz bácsi a kunyhó ajtajában sokáig integetett utánuk.