HOL TEREM A GÖRBE-PÖRGE TÖRPE-KÖRTE?

- Miről meséljek? - kérdezte egyszer Rémusz bácsi a Kisfiút.

- A Nyúlról - válaszolta a Kisfiú.

- Mindig csak a Nyúlról?

- Mindig - mondta a Kisfiú.

- Márpedig egyszer már másról is kellene mesélni.

A Kisfiú elgondolkozott:

- Mi van az öreg Teknős apóval?

- No lám! - mondta Rémusz bácsi. - A jó öreg Teknős apó! Arról már régen nem meséltem! Elmondom, hogy járt túl a Róka eszén.

Egyszer a Teknős leült pihenni egy terebélyes tölgyfa árnyékába. Fejét, farkát, négy lábát behúzta a házába, és elaludt.

Egyszer csak arra ébredt, hogy valaki nagyban tapogatja, lökdösi.

Attól nem félt, hogy az a valaki kárt tehet benne, hiszen a háza megvédte mindenféle vesze­delemtől, attól azonban nagyon is tartott, hogy a nagy taszigálásban valahogyan a hátára fordul. Akkor aztán kalimpálhat, erőlködhetik, amíg újra sikerül talpra állnia!

Kidugta hát a fejét a házból (de csak egy icipicit és igen-igen óvatosan), hogy megnézze, ki az, aki lökdösi, tapogatja.

Látja, hogy a Róka.

A Rókával egyszer már megjárta a Teknős (akkor, amikor csak nagy ravaszkodással sikerült elérnie, hogy ne a kemencébe vagy a malomba, hanem a folyóba dobja), s ezért tudta, ha valami jó furfang nem jut az eszébe, megint bajba kerül.

Szerencsére gyorsan forgott az esze, s mindjárt ki is találta, hogyan szabadulhat meg a Rókától.

Kidugta a fejét a házból, és pislogva, mintha csak akkor ébredezne, a Rókára tekintett.

- No, nézd csak, ki van itt - adta a meglepettet. - Hát mégis rám találtál? Pedig mennyire igyekeztem, hogy senki meg ne lásson!

- Miért? - kérdezte a Róka. - Mi okod van a bujkálásra?

A Teknős úgy tett, mintha gondolkoznék, mondja-e, ne mondja.

- Ha csak egy cseppnyi irigység is volna bennem - szólt aztán -, nem mondanám meg az igazat. Mivel azonban nem vagyok irigy természetű, elárulom, hogy azért bujkáltam, mert titokban akartam tartani, hogy hol terem a görbe-pörge törpe-körte.

- Görbe-pörge törpe-körte? - csodálkozott a Róka. - Hát az meg miféle? Hírét sem hallottam.

- Sajnálhatod - mondta a Teknős. - Mert annál különb gyümölcs nincs a világon. Illatos, mint az eper, leves, mint a narancs, édes, mint az érett szőlő, s amellett, akármilyen furcsa: egy kicsit még a gyenge csibehúsra is emlékeztet az íze.

- A gyenge csibehúsra? - nyalta meg a szája szélét a Róka. - De hiszen ez a gyümölcs éppen nekem való!

- Bizony, bizony! - bólogatott a Teknős. - De ha te is rákapsz a görbe-pörge törpe-körtére, és kívüled még a Farkas, a Medve, a Borz meg a többi állat: mi marad nekem?

- Igazad van! - helyeselt a Róka. - Mi maradna neked, ha mostantól fogva a Farkas, a Medve, a Borz meg a többi állat mind csak görbe-pörge törpe-körtét csemegézne? Rajtam kívül ne is áruld el senkinek, hogy hol terem az a világjó gyümölcs.

- Szívem szerint megmondanám - felelte a Teknős -, ha bizonyos volnék, hogy tudsz titkot tartani.

- Amit nekem mondasz, soha senki meg nem tudja! - fogadkozott a Róka.

- Elhiszem. Hanem tudod-e, hogy ehhez a gyümölcshöz csak nagy türelemmel lehet hozzájutni?

- Nincs nálam türelmesebb állat - mondta a Róka türelmetlenül.

- De vajon időd van-e elég? Mert ez a dolog nem megy ám valami hamar!

- Ráérek akármeddig! - fogadkozott a Róka.

- No, jó, hát akkor megmondom, hol terem a világjó görbe-pörge törpe-körte: itt, helyben.

- Itt? - furcsálkodott a Róka. - Hiszen egy terebélyes tölgyfa tövében állunk!

- Terebélyes tölgyfa? - nevetett a Teknős. - Hát így ismered az erdőt, hogy ezt a fát tölgyfának nézed?

- Minek nézzem? Hiszen tele van makkal!

- Makkal? - hahotázott a Teknős. - Úgy látszik, romlik a szemed! Vedd tudomásul, hogy ez a fa nem más, mint a határ egyetlen görbe-pörge törpe-körtefája. Az pedig, amit makknak véltél, nem más, mint maga a világjó görbe-pörge törpe-körte.

- Igazán nem gondoltam volna! - álmélkodott a Róka. Körüljárta a fát. Vastag, sima törzse volt.

- Hogy lehet felmászni erre a fára? - kérdezte.

- Sehogy - felelte a Teknős.

- Hát akkor hogy juthatok a körtéhez?

- Majd megmondom, hogy én hogyan csinálom - válaszolta a Teknős. - Valahányszor kedvem támad egy kis görbe-pörge törpe-körtére, leülök itt a fa alatt, felszegem a fejemet, kitátom a számat, és várom, hogy belepottyanjon a gyümölcs. Igaz, hogy néha sokáig kell várnom, de megéri.

A Róka leült a fa alatt, felszegte a fejét.

- Jól csinálom? - kérdezte.

- Nagyon jól - válaszolta a Teknős. - Csak a szájadat kell kitátanod, mégpedig mennél nagyobbra.

- Hát te miért nem tátod ki?

- Mára már jól belaktam! - mondta a Teknős. - Mindig is azt vallottam, hogy: sok a jóból is megárt.

A Róka nemigen marasztalta a Teknőst. Gondolta, ha egyedül marad, legalább több jut neki.

Szélesre tátotta a száját, és várta, hogy belepottyanjon az a rókának való világjó gyümölcs, amely illatos, mint az eper, leves, mint a narancs, édes, mint az érett szőlő, és amellett még a gyenge csibehúsra is emlékeztet az íze...

- És meddig várt ott a fa alatt? - tudakolta a Kisfiú.

- Nem tudom pontosan - felelte Rémusz bácsi -, de azt hiszem, hogy elég sokáig. Mert a Teknősnek, aki pedig lassan jár, volt ideje, hogy eltotyogjon Mezeiékhez, és elmondja nekik meg a vendégeiknek (akik közül persze nem hiányzott a Nyúl sem), hogy miféle gyümölcscsel kínálta meg a Rókát. És csak jóval később, amikor a vendégek már oszladozóban voltak, akkor látták az ablakból a báránykisasszonyok, hogyan kullog haza az esti szürkületben, szégyenkezve, bosszankodva, a póruljárt Róka.