- Anyu megfejtette a találós kérdést - újságolta a Kisfiú másnap Rémusz bácsinak.

- Már hogyne fejtette volna meg! - felelte az öreg. - Hiszen én magam mondtam el neki ezt a mesét, nem is olyan régen: alig harminc éve.

- Harminc éve... - ismételte a Kisfiú. - Mennyi az?

- Hogy is magyarázzam meg? - tűnődött Rémusz bácsi. - Hány éves vagy most?

- Öt.

- Hát akkor hat olyan kisfiú, mint amilyen te vagy, együttvéve éppen harmincéves.

- De hát itt nincs hat kisfiú! Itt csak én vagyok, egyedül!

Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét.

- Úgy látszik, nem érted - mondta. - Nem baj. Jövőre iskolába kerülsz, és akkor meg fogod érteni.

- Jó - felelte a Kisfiú. - De most mesélj olyant, amit mindjárt megértek.

- Elmondom, hogy ugrasztotta szét Róka úr vendégeit a Nyúl - mondta Rémusz bácsi.

Képzelhetni, hogy a Róka nem valami nagyon szerette a Nyulat, mert folytonosan túljárt az eszén, és némelykor borsos tréfákat eszelt ki a rovására. Pedig, őszintén szólva, a Róka volt a hibás a dologban, hiszen a legtöbbször ő kezdte az ingerkedést, huzakodást. De hát akárhogy is, annyi bizonyos, hogy nem szerette a Nyulat.

Ezért volt az, hogy egy alkalommal, amikor nagy vendégséget csapott, mindenkit meghívott a házába, aki valamit számított a környéken, csak éppen a Nyulat nem.

„No, megállj - dohogott magában a Nyúl. - Szerzek én magamnak mulatságot, különbet, mint amilyent te rendeztél volna!”

Estefelé a vendégek összegyűltek a Róka házában.

Róka úr ülőhellyel kínálta őket, ahogy illik, Rókáné pedig ételt, italt hordott fel.

- Tessék, kedves barátaim, egyenek-igyanak! - biztatta a vendégeket. - Váljék kedves egészsé­gükre!

A vendégek nem kérették magukat: falatoztak, hörpölgettek, jókedvűen tereferéltek.

- Hol marad a Nyúl? - kérdezte egy kis idő múlva a Medve.

- Az ám! Mi van a Nyúllal? - tudakolta a Teknős. - Az olyan mulatság, amelyből a Nyúl hiány­zik, felét sem éri!

- Csak nem mulasztottad el meghívni? - kérdezte a Borz.

- Jaj, dehogyis mulasztottam el! - füllentette a Róka. - Hívtam, nem is egyszer. Csak hát, az igazat megvallva, a Nyúl nem valami jó barátom, mert folytonosan túljárok az eszén, és némelykor borsos tréfákat eszelek ki a rovására.

- Elég rosszul teszed! - felelte a Teknős. - Rá is fizethetsz.

- A Nyúl a hibás a dologban - védekezett a Róka -, hiszen a legtöbbször ő kezdi az ingerke­dést, huzakodást. De hát akárhogy is, annyi bizonyos, hogy nem nagyon szeret engem.

Mit csinált eközben a Nyúl?

Felment a háza padlására, és a régi lomok alól előkeresett egy csörgődobot. Leverte róla a port, és mindjárt ki is próbálta a hangját: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm...

- Hogy került csörgődob a Nyúl padlására? - érdeklődött a Kisfiú.

- Az a dob még a Nyúl papájáé volt. És az is az édespapájától örökölte.

- És a Nyúl papájának az édespapája kitől kapta? A tánctanártól?

- Persze hogy attól! És a tánctanár a másik tánctanártól. És a másik tánctanár a harmadiktól.

- És hogy a harmadik tánctanár kitől kapta, azt nem tudod? - kérdezte a Kisfiú.

- Nem, azt nem tudom - felelte Rémusz bácsi. - De hallgasd meg, hogy mit csinált a Nyúl a dobbal.

A Nyúl halkan odasettenkedett a Róka házához. Nem is kellett valami nagyon halkan setten­kednie, mert odabent akkora volt a zsivaj, hogy amúgy sem hallották volna meg a lépéseit.

Megállt az ablak alatt, és rávert a dobra: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm!

Elsőnek a Mosómedve figyelt fel a zajra.

- Mi az? - kérdezte. - Talán az ég dörög?

A Farkas is fülelt.

- Mintha jégeső kopogna - mondta.

- Inkább távoli lódobogásra hasonlít - vélekedett a Borz.

A vendégsereg lassan elcsendesedett.

Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! - hangzott a dobszó.

- Nem dörgés ez! - rázta a fejét a Medve.

- De nem is jégeső! - állapította meg a Farkas.

- Sőt még csak nem is lódobogás! - jelentette ki a Borz.

- Hát akkor mi lehet? - tűnődtek a vendégek.

- Talán bizony... - szólt a Tehén. - Ki sem merem mondani! - Felállt a helyéről. Egy kicsit reszketett a lába.

- Szíves elnézésteket kérem, tisztelt barátaim - mondta akadozó nyelvvel -, de nekem most mennem kell. Megígértem a gyermekeimnek, hogy nem maradok sokáig.

- Én is ezt ígértem - indult a Kecske is.

- Ejnye, csak nem ijedtetek meg egy kis lármától? - marasztalta őket a Róka. - Még csak most sül a konyhán a fánk, most forr fel a borleves.

De azoknak már beszélhetett: a Tehén is, a Kecske is kilódult az ajtón, és futott hazafelé.

- Tessék, egyetek-igyatok! - igyekezett a Rókáné felvidítani azokat, akik ottmaradtak.

Hanem akkor megint felhangzott az ablak alatt: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm!

A Róka odalépett az ablakhoz, kikiáltott a kertbe:

- Ki az? Ki jár itt?

Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! - csak ennyi volt a válasz.

- Annyi bizonyos, hogy nem állati hang - mondta a Teknős.

- De nem is emberi - tette hozzá a Borz.

- Hát akkor miféle? - tanakodott a Róka.

A Medve felállt a helyéről.

- Nem akarok megijeszteni senkit - szólt tétován. - Csak éppen megjegyzem, hogy egyetlen olyan teremtménnyel találkoztam életemben, amely sem emberre, sem állatra nem hasonlított.

A Farkas szájában megállt a falat.

- Én is - suttogta.

- Én is - mondta a Róka, és távolabb húzódott a nyitott ablaktól. - De hiszen ez akkor nem más, mint a félelmetes...

- ...a nagy erejű... - rebegte a Medve.

- ...a nagy étvágyú... - nyöszörgött a Farkas.

- Öhöm-Böhöm! - sikoltott fel a Rókáné, és ettől még azok is megrémültek, akik eddig nyugodtan ettek-ittak az asztalnál.

Még Mezeiné asszonyság és a lányai is felugrottak (pedig hát ők igazán jól ismerték Öhöm-Böhömöt), és az ajtó felé igyekeztek. Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! - hallatszott az udvarról.

- Meneküljön, aki tud! - rikoltotta egy ijedős, süldő korú vadmalac-kisasszony, és szüleit sem várva, mindjárt ki is rugtatott a szabadba.

Lett erre kavarodás! Az állatok egymást lökdösték, taszigálták kifelé.

Nem telt bele egy perc: házigazdástul, háziasszonyostul rohant, amerre látott, az egész vendég­sereg. Csak a Teknős maradt ott az udvaron, az is csak azért, mert jobban bízott a páncéljában, mint a lábában.

A Nyúl pedig belesett az ablakon, és látta, hogy üres a ház.

„Most rajtam a sor! - nevetett magában. - Remélem, azóta megsült a fánk, felforrt a borleves!”

Leült az asztalhoz, és nekilátott a falatozásnak, italozásnak. Talán egy kicsit többet is evett-ivott a kelleténél: nem vette észre, hogy az idő erősen halad. Még arra sem figyelt fel, hogy Rókáék meg a bátrabb vendégek: a Medve, a Farkas, a Borz lassan visszasompolyognak a házhoz.

A Róka belesett az ajtón.

Intett a többieknek, hogy azok is nézzék, ki falatozik, italozik odabent az asztalnál.

Megmérgesedett a Róka, odaugrott a Nyúl elé, és elrikkantotta magát:

- Most már tudom, hogy ki az a félelmetes...

A Medve átvette a szót:

- ...az a nagy erejű...

A Farkas folytatta:

- ...az a nagy étvágyú...

- Öhöm-Böhöm! - fejezte be a Rókáné.

- Hát ide figyelj, te félelmetes, nagy étvágyú, nagy erejű Öhöm-Böhöm! - kiáltotta a Róka. - Most az egyszer nem te nevetsz utoljára!

- Nem bizony! - vicsorgatta a fogát a Farkas.

Még a szelíd Medve is így vélekedett:

- Bizony, ezért a rossz tréfáért megérdemled a büntetést.

- Azt ajánlom, dobjuk a folyóba! - mondta a Róka.

A többiek helyeseltek.

- Messze van a folyó! - vetette ellen a Nyúl.

- Van időnk! - felelte a Róka. - Majd csak odaérünk hajnalig!

- Csakhogy én nem bírok ám járni! - jelentette ki a Nyúl. - Idejövet beleestem az árokba, kibicsaklott a bokám.

- Mankót kapsz, azzal elbiceghetsz a folyóig - mondta a Róka.

- Mankót? Az jó lesz, nagyon jó! - helyeselt a Nyúl. - Gyerünk, hadd keressek egyet.

Valamennyien kimentek az udvarra. A Nyúl kihúzott egy vastag dorongot a tűzifarakásból.

- Ezt választod? - furcsállotta a Medve. - Hiszen megemelni is alig bírod!

- Ilyen kell nekem - felelte a Nyúl.

- Ha ilyen kell - vont vállat a Róka -, hát csak vigyed!

Elindultak a folyóhoz. A Nyúl a nehéz dorongot vonszolva, sántikált a partig. Ott megálltak.

- Most véged van, Nyúl koma! - szólt a Róka. - Mert most mindjárt a vízbe hajítlak!

- Nem hiszem - mosolygott a Nyúl.

- Nem hiszed? - csodálkozott a Róka. - Aztán miért nem?

- Azért, mert én magam ugrom bele! - válaszolta a Nyúl.

S azzal, hóna alatt a vastag doronggal, hirtelen belevetette magát a folyóba.

Nagyot csobbant a víz, összecsapódott a Nyúl feje fölött.

Most mi lesz vele? Hiszen a Nyúlnak sok tudománya volt, de úszni sohasem tanult meg!

Nem kell azt félteni! Egy pillanat múlva újra felbukkant a feje a víz színén. Még arra is kedve volt, hogy nevetve odakiáltson a parton gyülekező állatoknak:

- Ha véletlenül Öhöm-Böhömmel találkoznátok valahol, mondjátok meg neki, hogy tisztel­tetem!

Hogyan? Hát mégis megtanult úszni a Nyúl?

Nem, a Nyúl nem tudott úszni. Hanem az a vastag dorong, amelybe kapaszkodott, az könnyen, biztosan úszott a víz színén.

- Kész? - kérdezte a Kisfiú.

- Kész - felelte Rémusz bácsi.

- Ez nem volt nagyon-nagyon szép mese - mondta a Kisfiú.

- Nem? - csodálkozott az öreg. - Miért nem?

- Mert a Nyúl irigy volt a vendégekre a sok jó ennivaló miatt, és irigynek lenni nem szép dolog.

- Ebben van valami - bólintott Rémusz bácsi. - De hát ilyenek az állatok: még a legdere­kabbnak is akad egy-két hibája.

- És a Rókánál ott volt a Medve is és a Teknős is - folytatta a Kisfiú - és sok más jó állat, és egyik sem mondta, hogy ne dobják a vízbe a Nyulat. Pedig ezt kellett volna mondaniuk.

- Azt hiszem, igazad van - válaszolta Rémusz bácsi. - Ezt kellett volna mondaniuk.

- Nem volt nagyon-nagyon szép mese - ismételte meg a Kisfiú.

- Sajnos, a mesékkel úgy áll a dolog - magyarázta az öreg -, hogy nem mindegyik egyforma szép. Van köztük ilyen is, olyan is.

- Ez nagyon szép volt - mondta a Kisfiú.

- De hiszen az előbb azt mondtad, hogy nem volt nagyon szép!

- Azt mondtam, hogy nem volt nagyon-nagyon szép. Csak nagyon szép volt.

- Akkor nincs baj - felelte Rémusz bácsi.

- Nincs - mondta a Kisfiú.