HOGYAN KÖTÖZTE MEG A MÁSIK NYÚL A MÁSIK OROSZLÁNT?

Egyik este a Kisfiú megint ott találta Rémusz bácsinál az Öreg Dávid apót.

- Ma is te fogsz mesélni? - kérdezte tőle a Kisfiú.

- Ha akarod, elmondhatok egy mesét - felelte Dávid apó.

De a Kisfiú nem tudta, hogy akarja-e. Egyelőre le sem ült, ott álldogált a két néger előtt.

- Milyen mese az a mese? - tudakolta, mielőtt választ adott volna. - Afrikai?

- Afrikai.

- És miről szól?

- Arról, hogy hogyan kötözte meg a Nyúl az Oroszlánt.

- A Nyúl? - csodálkozott el a Kisfiú. - De hiszen a Nyúl nem élt Afrikában!

- Már hogyne élt volna ott! - felelte Dávid apó. - Se szeri, se száma Afrikában a nyúlnak.

- De azok valódi nyulak! - ellenkezett a Kisfiú. - Egyik sem mesebeli Nyúl.

- Van köztük mesebeli Nyúl is, nem is egy - erősködött az apó.

Rémusz bácsi látta, hogy neki kell eldöntenie a vitát.

- Neked van igazad - fordult a Kisfiúhoz. - A Nyúl, a mi Nyulunk, a híres mesebeli Nyúl sosem élt Afrikában.

- No, ugye? - mondta a Kisfiú. - A mi Nyulunk egy szép kis városban élt.

- Hanem az a nyúl, akiről Dávid apó meséje szól - folytatta Rémusz bácsi -, az csakugyan Afrikában élt.

- Akkor az egy másik Nyúl volt - állapította meg a Kisfiú.

- Persze - felelte Rémusz bácsi. - Úgy is hívták, hogy: Másik Nyúl.

- És ugyanazt az Oroszlánt fogta meg, amelyik az antiloptehenet akarta megenni?

- Ezt már nem tudom - mondta Rémusz bácsi. - Csak Dávid bácsi tudhatja: ugyanazt az Oroszlánt fogta meg?

- Szó sincs róla! - felelte az apó. - Ez egy másik Oroszlán volt.

- Akkor úgy hívták, hogy: Másik Oroszlán - jelentette ki a Kisfiú.

- Úgy - helyeselt Dávid apó. - Hanem azt mondom, ha már amúgy is tudjuk, hogy a Másik Nyúlról és a Másik Oroszlánról van szó: nevezzük egyszerűen Nyúlnak a nyulat és Oroszlánnak az oroszlánt. Jó?

Rémusz bácsi valahol a szerszámai között matatott. Dávid apó leült Rémusz bácsi helyére a mesemondó padra. A Kisfiú is felkapaszkodott a mesehallgató székbe, és ezt mondta:

- Jó.

Az állatok egyszer azon vitatkoztak, hogy melyik a legerősebb köztük. Megegyeztek abban, hogy az Oroszlán.

Hanem akkor megszólalt a Nyúl (a Másik Nyúl, akit azonban röviden csak Nyúlnak nevezünk), és azt mondta:

- A legerősebb állat az, amely még az Oroszlánnál is erősebb.

- Csakhogy olyan állat nincs - felelték a többiek.

- Ha azonban egy napon azt látnátok, hogy mégiscsak akadt olyan állat, amely odakötözte egy fához az Oroszlánt - kérdezte a Nyúl -, elismernétek-e, hogy az az állat erősebb az Oroszlán­nál?

- Hát bizony, el kellene ismernünk - válaszolták az állatok.

Sok idő telt el ezután: hónapok, talán évek is. Az állatok lassacskán megfeledkeztek az egész beszélgetésről. Ha egyiknek-másiknak néha mégis eszébe jutott, hogy mit mondott a Nyúl, az is csak legyintett:

- Üres fecsegés volt az egész, semmi egyéb. Nincs olyan állat, amelyik képes volna oda­kötözni egy fához az Oroszlánt!

Egy napon a Nyúl kiment abba a bozótos, ritkás erdőbe, ahol az Oroszlán sétálgatni szokott. Vitt magával egy jó erős, hosszú kötelet.

Amikor meglátta az Oroszlánt, nagy óbégatásba fogott, és a kötelet maga után vonszolva, rohanni kezdett.

- Megállj! - ordított rá az Oroszlán. - Hová rohansz ilyen veszettül?

- Jajjajjaj! - siránkozott a Nyúl. - Jön az orkán, jön a szélvihar, elpusztít valamennyiünket!

- Ne félj, amíg engem látsz - felelte az Oroszlán. - Olyan orkán nincs, amely bennem kárt tehetne.

- Bárcsak igazad volna! De ez a szélvihar olyan erős, hogy amott, a hegyen túl elefántokat emel a levegőbe!

- Elefántokat? - ütődött meg az Oroszlán.

- A saját szememmel láttam! - bizonykodott a Nyúl. - Csak úgy kalimpáltak a magasban. Körülöttük pedig tigrisek, párducok, oroszlánok lebegtek: egy egész felhő.

- No, akkor ennek a fele sem tréfa! - szeppent meg az Oroszlán. - Mit tehetünk?

- Csak egy segítség van: oda kell kötöznünk egymást egy jó erős, vastag fa derekához. Akkor nem árthat nekünk az orkán. Itt a kötél, itt a fa: ne várjunk egy percet sem, mert nyakunkon az ítéletidő.

Az Oroszlán átölelte egy erős, vastag fa derekát. A Nyúl pedig hurkot kötött az Oroszlán egyik mancsára, másik mancsára, egyik lábára, másik lábára, a maradék kötéllel pedig odaerősítette a derekát a fához.

- Próbáld meg, nincs-e valami hiba: elég erős-e a kötél, tartanak-e a csomók - biztatta a Nyúl az Oroszlánt.

Az Oroszlán nekifeszült.

- Nincs semmi hiba - mondta. - A kötél elég erős, a csomók jól tartanak. Ha akarnék, sem bírnék kiszabadulni.

- Az a jó - mondta a Nyúl.

- Hát veled mi lesz? - kérdezte az Oroszlán. - Magadat nem kötözöd a fához?

- Én már csak megleszek így is - felelte a Nyúl. - Mert ha jól meggondolom: nyulat egyet sem láttam a levegőben odaát, a hegyen túl.

Vártak egy ideig: az Oroszlán a fához kötözve, a Nyúl pedig a fa mellett kényelmesen.

- Nem hallom a szél zúgását - mondta az Oroszlán.

- Én sem - válaszolta a Nyúl. - Úgy látszik, elkerül bennünket a vihar.

- Hát akkor oldozd le rólam a kötelet!

- Azért a biztonság kedvéért nem árt, ha egy kicsit még rajtad marad.

Megint eltelt egy kevés idő.

- Még most sem hallom - mondta az Oroszlán.

- Szó, ami szó - felelte a Nyúl -, én sem, akárhogy fülelek. De azért még nem múlt el a veszedelem.

Hát jó, megint vártak valamennyit.

- Micsoda szélvihar az, amelynek nincs hangja? - dohogott az Oroszlán.

- Én magam is éppen ezen gondolkozom - válaszolta a Nyúl. - És már-már kezdem azt hinni, hogy amit a hegyen túl láttam, nem is szélvihar volt.

- De hiszen azt állítottad, hogy elefántokat, oroszlánokat, tigriseket, párducokat sodort magával!

- Lehet, hogy káprázott a szemem - mondta a Nyúl. - Talán csak legyek voltak vagy nagyobbacska szúnyogok.

- Mit beszélsz?! - kiáltotta az Oroszlán. - Bolondját járatod velem?

- Dehogyis! - mentegetődzött a Nyúl. - Csak nem tételezel fel rólam ilyesmit?

- Akárhogy is: tüstént szabadíts ki!

- Attól tartok, hogy nem fog sikerülni. Kötni könnyű a csomót, de oldani nehéz!

Egy keveset babrálgatott a csomók körül, azután kijelentette:

- Sajnos, sehogy sem boldogulok vele. Nagyon gyenge vagyok én ehhez.

Az Oroszlán most már elveszítette a türelmét. Akkorát bődült, hogy visszhangzott tőle az erdő.

- Mit kiabált? - érdeklődött a Kisfiú.

- Mindenféle cifra gorombaságot - felelte Dávid apó. - Az oroszlánok, ha mérgesek, nem válogatják meg a szavaikat.

- Azt nem kiabálta, hogy: segítség? - kérdezte a Kisfiú.

- De bizony, a legvégén már azt kiabálta, mert látta, hogy a Nyúltól nem remélhet segítséget.

Az oroszlánbőgésre innen is, onnan is összecsődültek az állatok. Csak bámultak, mereszt­gették a szemüket, csóválták a fejüket hitetlenül.

Mit láttak?

Azt látták, hogy az Oroszlán egy fa derekát ölelgeti, és az egyik mancsán is, másik mancsán is, egyik lábán is, másik lábán is hurok feszül, a maradék kötéllel pedig a derekát kötözte oda a fához - ugyan kicsoda? Senki más, mint a Nyúl! Ott üldögél a fa mellett most is, keresztbe font karral, keresztbe rakott lábbal.

Semmi kétség, a Nyúl foglyul ejtette az Oroszlánt.

Kisvártatva oda is lépett az ámuldozó állatok csapatához.

- No, melyik a legerősebb állat? - kérdezte tőlük.

- Az, amely odakötözte a fához az Oroszlánt - felelték az állatok.

- Vagyis én! - állapította meg büszkén a Nyúl.

Attól fogva nagy becsülete volt a Nyúlnak azon a vidéken.

- Hát az Oroszlán? - kérdezte a Kisfiú. - Ott maradt a fához kötözve?

- Nem maradt ott - felelte Dávid apó. - Kiszabadította egy párduc.

- És nem haragudott meg a Nyúlra? Nem állt később bosszút rajta?

- Szörnyen haragudott rá - mondta az apó. - Csakhogy a Nyúl idejében megszökött előle, és az Oroszlán nem bírta utolérni.

- Később pedig - vette át a szót Rémusz bácsi -, amikor elszállt az első haragja, belátta, hogy helyesebb, ha jó képet vág a tréfához. Ezért nagyot nevetett a dolgon, azután pedig kijelen­tette, hogy amiért ilyen jól megnevettette: megbocsát a Nyúlnak.

- És azóta jóban vannak? - érdeklődött a Kisfiú.

- Ezt nem lehet egészen bizonyosan tudni - válaszolta bácsi. - Mert a Nyúl, óvatosságból, mindenesetre messze elkerüli az Oroszlánt.

A Kisfiú megköszönte a mesét, szép jó estét kívánt a két öregnek, és indult kifelé.

De az ajtóban hirtelen eszébe jutott valami.

- Te honnan tudod, hogy mit csinált a Nyúl? - kérdezte Rémusz bácsit. - Hiszen ez nem a te Nyulad, hanem a Másik Nyúl!

- Kitaláltam - vallotta be az öreg. - Ezek a mesebeli nyulak, ahányan vannak, mind igen hasonló természetűek.