HOGY MENTETTE MEG TEKNŐS APÓT A NYÚL?

- Nem sikerült - jelentette másnap a Kisfiú.

- Nem? - csóválta a fejét Rémusz bácsi.

- Este nyitva volt a szemem, és láttam mindent - mondta a Kisfiú. - És reggel csukva volt a szemem, és nem láttam semmit, amíg ki nem nyitottam.

- Különös dolog! - kiáltotta Rémusz bácsi. - Ez nem jelenthet mást, mint hogy nem vagy igazi nyúl.

- De igazi nyúl vagyok! - jelentette ki határozottan a Kisfiú. - Játékból én vagyok az igazi Nyúl.

- És igazból? - kérdezte az öreg.

- Igazból a mesebeli igazi Nyúl az igazi-igazi Nyúl - felelte a Kisfiú.

- Értem - mondta Rémusz bácsi. - Hát akkor hallgasd meg, hogyan mentette meg Teknős apót az igazi-igazi mesebeli Nyúl!

A Róka igen haragudott a Teknősre, amiért odaültette a tölgyfa alá, hogy megvárja, amíg bele nem pottyan a tátott szájába az a bizonyos világjó görbe-pörge törpe-körte... De még ennél is jobban haragudott, hogy Teknős apó mindjárt elment Mezeiné asszonyhoz, és elmondta a dolgot a vendégeknek.

Megfogadta, hogy mihelyt teheti, bosszút áll az öregen.

Nem sokáig váratott magára az alkalom.

A Teknős egyszer magányosan sétált az úton. Arra ment a Róka, hátán egy üres zsákkal. Meglátta a Teknőst. Lábujjhegyen a háta mögé settenkedett, és hirtelen megragadta a farkánál fogva. A Teknős jóformán észbe sem kapott, és máris bent volt a zsák fenekén.

A Róka vállára vetette a zsákot, és hazament. A zsákot és benne a Teknőst bedobta a sarokba, ő maga pedig leült, hogy kigondolja, miféle válogatott kínzásokkal pusztítsa el az apót.

Nem gondolt arra, hogy annak, amit művelt, tanúja is volt. Pedig hát volt tanúja, mégpedig éppen az az állat, aki előtt legszívesebben tartotta volna titokban: a Nyúl.

Véletlenül éppen ott hűsölt egy nagy lapulevél alatt, amikor a Róka zsákba rakta a Teknőst. Látta azt is, hogy a Róka, vállán a zsákkal, egyenesen hazamegy.

Tüstént elhatározta, hogy megmenti a Teknőst. A módját is hamar kieszelte.

Odalépett a Róka ajtajához, megdöngette, és mintha lélekszakadva futott volna odáig, nagy kapkodva, lihegve így kiáltozott:

- Gyorsan, Róka szomszéd, gyorsan! Fogd a furkósbotodat, és rohanj a gyümölcsösbe! Ne várj egy percet se, gyorsan, rohanj!

A Róka ajtót nyitott.

- Mi történt?

- Lopják a dinnyét! Dézsmálják a szőlőt! Verik a barackot a fáról!

- Kicsodák? Micsodák?

- Nem tudom, de gondolom, hogy nagy csibészek lehetnek. Mert amikor rájuk kiáltottam, hogy takarodjanak onnan, rám sem hederítettek.

- No, majd én elveszem az étvágyukat! - kiáltotta a Róka.

Fogta a furkósbotját, és elrohant a gyümölcsösbe, amely nem volt valami közel.

A Nyúl pedig beosont a házba, kibogozta a zsák bekötözött száját, és szabadon eresztette a Teknőst.

- Kész a mese? - kérdezte kissé csalódottan a Kisfiú.

- Hová gondolsz! - felelte Rémusz bácsi. - Hát úgy ismered te a Nyulat, hogy ennyivel meg­elégszik? Most jön a java!

- Bújj el itt az árokban - mondta a Nyúl a Teknősnek. - Én csak térülök-fordulok, mindjárt itt leszek.

- Hová mégy? - érdeklődött a Teknős.

De a Nyúl nem ért rá válaszolni, mert attól tartott, hogy a Róka idő előtt haza talál jönni. Hóna alá csapta az üres zsákot, és elnyargalt.

Tudott egy helyet az erdő szélén, ahol sok darázs tanyázott: oda szaladt. Szélesre nyitotta a zsák száját, és egy ügyes mozdulattal belesepert a zsákba egy egész darázsfészket.

Hej, de mérgesek voltak a darazsak! Zúgtak, zümmögtek veszettül. Megfogadták, hogy aki elsőnek nyitja ki a zsákot, annak megmutatják, mit tesz az: egy egész fészekalja darázzsal ujjat húzni!

Még idejében érkezett a Nyúl, hogy a zsákot visszacsempéssze a sarokba, ahonnan elemelte, becsukja a ház ajtaját, s azután lehasaljon az árokba a Teknős mellé.

De már jött is a Róka. Mérges volt ő is, akárcsak a darazsak. És fogadkozott ő is, akárcsak azok, hogy ellátja a baját annak, aki bolonddá tette. (Mert hát, mondani sem kell, senki sem lopta a dinnyét, senki sem dézsmálta a szőlőt, senki sem verte a barackot a fáról.)

Mivel azonban a Nyulat sehol sem találta, elhatározta, hogy a Teknősön tölti ki a haragját. Berontott a házába, fogta a zsákot, kioldozta a száját.

Hogy mi történt odabent, mi nem történt, azt sem a Nyúl, sem a Teknős nem tudta pontosan, mert mind a ketten óvakodtak attól, hogy előbújjanak az árokból.

Csak valami éktelen lármát, dobogást hallottak. Mintha lovak nyargalásztak volna a Róka házában. Aztán mintha egy csorda bivaly kergetődzött volna odabent. Később meg mintha valami öldöklő birkózás, verekedés kezdődött volna a szobában: asztalok dőltek fel, székek reccsentek, tálak, kancsók csörömpöltek.

Végül nagy sokára felpattant az ajtó. Elöl a Róka rohant üvöltve, utána száz meg száz darázs - zzzzzz-zzzzzz - akkora zajjal, mint egy jókora szélvihar.

Így nyargalt végig a Róka, mindenki ámulatára, az egész városon és még azon túl is, a folyóig. Ott aztán a magas partról fejest ugrott a vízbe, és ezt igen okosan tette, máskülönben talán még halálra is csípték volna a darazsak.

- Ez a mese nem arról szólt, hogy hogyan mentette meg Teknős apót a Nyúl - állapította meg a Kisfiú.

- Hát miről szólt? - kérdezte Rémusz bácsi.

- Arról, hogy hogyan büntette meg a Nyúl a Rókát.

- Igaz - ismerte el Rémusz bácsi. - De mit csináljak, ha már egyszer ezt mondtam!

- Semmit - mondta a Kisfiú. - Zzzzzz! Jó éjszakát!