BENJÁMIN BÁCSI ÉS A FARKASOK

- Hallottad-e már hírét Mezei Benjáminnak, a kosnak? - kérdezte egyik nap Rémusz bácsi a Kisfiút.

A Kisfiú a fejét rázta, hogy: nem, sosem hallott róla.

- Pedig nevezetes állat volt a maga idejében - mondta az öreg. - Ország-világ ismerte, becsülte.

- Csak Mezeiné asszonyságról hallottam és a báránykisasszonyokról.

- No, hát ha tudni akarod - mondta Rémusz bácsi -, Benjámin úr Mezeiné sógora volt, a bárány­kisasszonyok nagybátyja.

- És miről volt olyan nevezetes? - érdeklődött a Kisfiú.

- Mindjárt elmondom - felelte az öreg.

Mezei Benjámin bácsi muzsikus volt, mégpedig nem akármilyen, hanem a legkülönb az egész környéken. Nem akadt olyan nóta, amelyet el ne hegedült volna, ha jókedve volt. Tudott régit is, újat is, frisset is, lassút is. Minden valamirevaló táncmulatságon ő húzta talp alá, estétől hajnalig, még dalolt, bokázott is hozzá. Nem csoda, hogy mindenki szerette.

És nemcsak dicsérték a művészetét, hanem meg is jutalmazták érte gazdagon. Egyik-másik táncmulatság után a háziak meg a vendégek úgy teletömködték a zsákját mindenféle finom­sággal, hogy Benjámin úr kénytelen volt ott helyben megenni az ajándékok felét, máskülön­ben el sem bírta volna a vállán.

Egyszer, úgy karácsony táján, Mezeiné asszonyság és a leányai elhatározták, hogy házimulat­ságot rendeznek. Üzentek is mindjárt Benjáminért, hogy ekkor meg ekkor menjen el hozzájuk, vigye a hegedűjét is. Az meg visszaüzent, hogy ott lesz, még alkonyat előtt.

Csakhogy azon a napon igen csúnya volt az idő: hideg szél fújt, köd ereszkedett le a vidékre, a hó is eleredt. Benjámin bácsi legszívesebben otthon maradt volna, de gondolta, nem hagyhatja cserben a sógornőjét és a húgocskáit, ha már egyszer összecsődítették a vendégeket, és táncolni akarnak! Hóna alá csapta hát a hegedűjét, és elindult Mezeiné asszonyság háza felé.

Nem az országúton ment, hanem egy keskeny erdei ösvényen, mert tudta, hogy arra rövidebb. De ahogy ment, ment, egyre sűrűbb lett a köd, egyre erősebb a szél, egyre kavargóbb a hóesés. Benjámin bácsi minduntalan eltévesztette az utat, és csak üggyel-bajjal talált rá újra. A végén azonban úgy ellepett mindent a hó, hogy Benjámin már azt sem tudta, merre van előre, merre hátra. Ráadásul a sok tévelygésben úgy eltelt az idő, hogy lassacskán be is esteledett.

Mások talán kétségbeestek volna az ő helyében, leültek volna a földre tehetetlenül, vagy segítségért óbégattak volna. De Mezei Benjámint nem ilyen fából faragták! Leszegte a fejét, és ment tovább. Nem törődött sem a köddel, sem a széllel, sem a hóval; csak azon az egyen bánkódott, hogy a sógornője házában azóta már bizonyára összegyűltek a vendégek, és nem tudják, hol késik a muzsikus.

Addig kóborolt a fagyos, sötét erdőben, amíg valami gyenge fényt nem pillantott meg egy dombtetőn. Mindjárt elindult arrafelé, és hamarosan már látta is, hogy az a fény egy magányos házikó ablakában világlik.

„Ide betérek, ha befogadnak - gondolta magában. - Legalább nem kell hóban, fagyban a szabad ég alatt éjszakáznom!”

Bekopogott az ajtón.

- Ki az? - hallatszott odabentről.

- Mezei Benjámin a nevem - felelte a muzsikus. - Eltévedtem ebben a nagy hóviharban. Nem adnátok szállást reggelig?

Keskeny rés nyílt az ajtón, valaki kilesett rajta. Aztán így szólt az a valaki:

- Gyere be. Minden bajba jutott vándort szívesen látunk éjszakára.

Benjámin bácsi belépett a szobába, kitörölte a szeméből a havat, azután körülnézett.

És akkor azt kívánta, hogy bárcsak el se indult volna hazulról.

És ha már elindult, legalább ne tért volna le az országútról. És ha már letért, legalább ne tévedt volna el. És ha már eltévedt, legalább ne látta volna meg azt a gyenge fényt. És ha már meg­látta, legalább ne kéredzkedett volna be a házba. És ha már bekéredzkedett, legalább megtuda­kolta volna, mielőtt belépett az ajtón, hogy ki lakik ott.

Mert abban a házban egy hatalmas, nagy farkas lakott a feleségével.

- Az a farkas, amelyik Öhöm-Böhöm elől elszaladt? - kérdezte a Kisfiú.

- Dehogyis! Hiszen az nem lakott az erdőben!

- És ezt a farkast nem Farkasnak hívták?

- Nem bizony. Ordasnak hívták: Ordas úrnak. Nem járt a faluba, nem ismerte sem a Nyulat, sem a többieket.

- Mezeiéket sem ismerte?

- Azokat sem. És Benjámin bácsit sem. De ami a legfurcsább: hegedűszót sem hallott soha életében, és hiába nézte, nem tudta eltalálni, mi az a furcsa szerszám a derék kos hóna alatt. Ez volt Benjámin bácsi szerencséje.

- Miért volt ez szerencse? - kérdezte a Kisfiú.

- Mindjárt meghallod - felelte Rémusz bácsi.

A farkas felesége éppen fát rakott a tűzre.

- Tessék beljebb fáradni! - biztatta ő is Benjámint.

Benjámin azonban inkább kifelé kívánkozott. Csakhogy a házigazda akkorra már becsukta az ajtót, sőt még a kulcsot is ráfordította.

- Nem vagyunk valami gazdagok - mondta Ordas úr -, de amink van, szívesen megosztjuk a vendégeinkkel.

- Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni - szabódott a muzsikus. - Egy kicsit megmelegszem, és már megyek is.

- Szó sem lehet róla! - kiáltotta a farkas. - Vacsorára mindenképpen itt kell maradnod! - Rávigyorodott a feleségére.

- Ma este finom vacsorát eszünk - mondta. Ordasné visszavigyorgott a férjére.

- Bizony - nyalta meg a szája szélét -, rég nem ettünk ilyen finomat!

Mezei Benjámin bácsi most már sejtette, hogy miféle vacsorára készül az Ordas család: őt magát akarják megenni, Mezei Benjámin bácsit. Hiszen az a birkák baja világszerte, hogy egyesek - kivált a farkasok - igen kedvelik a birkahúst.

Mitévő legyen? Menekülni nem menekülhet, könyörögni hiába könyörögne. Úgy tett, mintha nem gyanítana semmi rosszat. Hátha megsegíti a szerencse!

- Hát ha ilyen szívből marasztaltok, nem bánom, maradok - mondta.

- Ülj ide a tűzhöz - biztatta Ordas úr -, helyezkedjél kényelembe. Nekem meg a feleségemnek még valami kis tennivalónk van a kamrában.

S azzal magára hagyták Benjámint.

Nemsokára valami surrogó, sikkantós zaj hallatszott be a szobába: sirr-sirr-sirr - és a muzsikus mindjárt kitalálta, hogy Ordas úr és a felesége a konyhakést köszörüli a fenőkövön.

„Úgy látszik, végem van - sóhajtotta. - Élve innen nemigen szabadulok.”

Bánatosan elővette a hegedűjét, hogy ha már meg kell halnia, legalább még egyszer meghall­gassa kedves zeneszerszámja hangját. Megpendítette a húrokat, egyiket a másik után: pling, pleng, plang, plung... pling, pleng, plang, plung... Aztán visszafelé: plung, plang, pleng, pling... plung, plang, pleng, pling... És végül mélyet, magasat váltogatva: plang, pling, pleng, plung... pleng, pling, plung, plang...

Odakint a kamrában Ordas úr kezében megállt a kés.

- Hallod, asszony? - bökte oldalba a feleségét. - Miféle hang ez?

- Életemben sem hallottam effélét - felelte Ordasné.

Benjámin pedig odabent tovább pengette a négy hegedűhúrt: pling-pling, plang-plang, pleng... plung-plung, plang-plang, pling...

Ordas úr belesett az ajtón.

- Lehet, hogy valami fegyver? - találgatta. - A vadászok is ilyesforma szerszámot hordanak a vállukon.

- Manapság annyiféle fegyvert találnak ki! - sóhajtotta az asszony.

- De hiszen akkor ennek a fele se tréfa! - suttogta a farkas. - Jobb, ha lemondunk a birka­húsról, és barátságot kötünk a vendégünkkel. De még jobb, ha vissza sem megyünk, hanem elbújunk itt, a kamrában! - vélte.

- Hátha ránk töri az ajtót! - rémüldözött Ordasné. - A legjobb, ha kimegyünk az erdőbe, ott bizonyosan nem talál meg bennünket.

- Igazad van - felelte Ordas úr. - Gyerünk, minél előbb!

És már rohant is ki az udvarra, onnan pedig a sötét, havas, fagyos erdőbe. Úgy szaladt, hogy a felesége is alig ért a nyomába.

Mezei Benjámin pedig ott üldögélt a padkán, a tűznél. A hegedűjét már letette, folyton csak az ajtót leste, hogy nem jön-e a farkas.

De a farkas nem jött. Csend volt a házban, még az a surrogó, sikkantós zaj is elhallgatott odakint.

Benjámin az ajtóhoz lépett, óvatosan benézett a másik szobába.

A szoba üres volt.

Benézett a konyhába. A konyha is üres volt.

Benézett a kamrába. A kamra is üres volt.

Üres volt az egész ház.

„Hát ha így áll a dolog - mondta magában a muzsikus -, akkor alszom egyet.”

Visszament a szobába, belülről kulcsra, reteszre bezárt minden ajtót, ablakot, azután lefeküdt a padkára, a tűz mellé, elfújta a gyertyát, lehunyta a szemét, és aludt hajnalig.

Hajnalban felkelt, kinézett az ablakon. A köd felszállt, a szél elült, a hó is csak apró pelyhek­ben szállingózott. A farkasnak meg a feleségének nyoma sem volt sehol.

Fogta a hegedűjét, és elindult. Egy kicsit tévelygett, de azután megtalálta az utat, és nem is sokára, megérkezett Mezeiékhez.

Mezeiné és a lányok elébe szaladtak.

- Mi történt veled, kedves sógor? - kiáltotta az asszonyság. - Már azt sem tudtuk, hová legyünk az aggodalomtól.

Benjámin elbeszélte, mi történt vele.

- Csakhogy megmenekültél! - veregette a vállát az özvegy kosné. - Gyere, igyál gyorsan egy bögre forró kávét, egyél hozzá egy karéj vajas kenyeret!

A vendégek még mind együtt voltak, és elhatározták, hogy ha már megjött a muzsikus, hát együtt is maradnak, kipótolják az elmulasztott táncot.

Mezei Benjámin megitta a kávét, megette a vajas kenyeret, azután megtörülte a száját, és elővette a hegedűjét. Egy kicsit megereszkedtek rajta a húrok a nagy hidegben, sorra próbálta, hangolta hát valamennyit: plim, plem, plam, plum - meg visszafelé: plum, plam, plem, plim - aztán pedig váltogatva: plum-plem, plim-plum... Végül fogta a vonót, és rázendített egy szép, tüzes, szapora talpalávalóra.

A vendégek is, a háziak is táncra perdültek. Legszebben, legfürgébben a Nyúl járta. (Mert persze ő sem hiányzott a társaságból.) Elsőnek Mezeiné asszonyságot forgatta meg, azután a báránykisasszonyokat, majd sorjában a Rókánét, a Farkasnét, a Borznét.

Még a Medve tenyeres-talpas feleségét is úgy megtáncoltatta, hogy a derék hölgy pihegve, lihegve roskadt egy karosszékbe, és arra kérte a Gúnárt, legyezgesse egy keveset a szárnyával, mert anélkül sehogy sem tud lehűlni abban a meleg szobában.

- Kitől tanult táncolni a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú.

- Az apukájától - felelte Rémusz bácsi.

- És az apukája?

- Az? A saját apukájától.

- És a saját apukája?

- Mármint hogy a Nyúl nagypapája? Egy tánctanártól.

- És a tánctanár?

- Egy másik tánctanártól.

- És a másik tánctanár?

- Egy harmadik tánctanártól.

- És a harmadik tánctanár?

Rémusz bácsi úgy tett, mintha gondolkoznék.

- Őszintén szólva, azt már nem tudom - válaszolta végül. - Hogy a harmadik tánctanár kitől tanult táncolni? Nem, ezt igazán nem tudom.

- Lehet, hogy az apukájától - mondta a Kisfiú. - És az is az apukájától, és az is az apukájától, és az is az apukájától...

- Lehet - felelte Rémusz bácsi.