A NYÚL, A BÁCSI ÉS A KISLÁNY

- Ma egy nyulat láttam a kertben - újságolta egyik nap Rémusz bácsinak a Kisfiú. - Meg akartam fogni, de úgy látszik, megijedt tőlem és elszaladt.

- A mi barátunk, a Nyúl is el-eljárt egy bizonyos kertbe - felelte az öreg. - De ott nem kisfiúval találkozott, hanem kislánnyal. Elmesélem, hogyan történt az eset.

Nem messze attól a falutól, ahol a Nyúl, a Róka, a Farkas, Liba anyó, Mezeiné és a többi állat lakott, élt egy ember. Annak az embernek volt egy kis húga. Az embert általában csak úgy szólították: Bácsi, a kislányt meg: Kislány.

Egyszer a Nyúl éppen arra kószált, amerre a Bácsi és a Kislány lakott. A Bácsi nem volt otthon, mert kint dolgozott a földeken, a Kislány ellenben ott játszott a kertben. A Nyúl megállt a kerítésnél, és megcsodálta, hogy milyen szép kislány az a Kislány. De még jobban megcsodálta, hogy milyen szép az a kert, amelyben a Kislány játszadozik.

Vajon mi termett abban a kertben, amely annyira megtetszett a Nyúlnak? Talán rózsa, szegfű, tulipán? Dehogyis! Káposzta termett ott, saláta, sóska, spenót: csupa finomnál finomabb eledel. Csupa gyönyörűség volt még nézni is. Hát még megkóstolni micsoda gyönyörűség lehet!

Gondolt egyet a Nyúl, és - lippiti-klippiti - odaszaladt a Kislányhoz.

- Szervusz, Kislány! - köszöntötte. - Hogy vagy, mint vagy ezen a szép tavaszi napon?

- Szervusz - felelte a Kislány. - Nagyon jól vagyok. Hát te?

- Az emberek értik az állatok nyelvét? - kérdezte a Kisfiú.

- A mesében értik - felelte Rémusz bácsi.

- De van olyan mese, amelyikben nem értik - erősködött a Kisfiú.

- Ilyen mese is van, meg olyan is - válaszolta az öreg egy kicsit türelmetlenül. - Elég az hozzá, hogy ebben a mesében értik. Egyszóval, a Kislány megkérdezte a Nyulat, hogy hogy érzi magát.

- Köszönöm kérdésedet - mondta a Nyúl. - Csak úgy lassan, szegényesen. Most például, az igazat megvallva, éhes vagyok.

A Kislány elgondolkozott.

- Szívesen megkínálnálak egy kis zöldfélével - felelte aztán. - De a Bácsi szigorúan meg­hagyta, hogy ha nyulat látok a kertben, kergessem el.

„No, ha olyan nagyon szigorúan hagyta meg - gondolta magában a Nyúl -, akkor megérdemli a fukarja, hogy megbosszantsam egy kicsit!”

Hangosan azonban így felelt:

- Nagyon helyes! Nem arra való a veteményeskert, hogy holmi jöttment nyulak dézsmálják. De hát engem éppen a te bácsikád küldött. Délután ugyanis ott járt nálam, és nagyon össze­barátkoztunk. Azt üzeni, hogy eressz be a kertbe, és kínálj meg minden jóval, ami itt terem.

A Kislány nagyon megörült az üzenetnek, mert igen jó lelkű teremtés volt, és a nyulakat különösen szerette.

- Hát akkor, gyere gyorsan! - tessékelte beljebb a Nyulat. - Megmutatom, hol terem a leg­ropogósabb káposzta, a leggyengébb saláta, a legfrissebb sóska, a legharmatosabb spenót!

A Nyúl köszönte szépen, és egykettőre jól befalatozott a Bácsi kertjében.

- Gyere máskor is! - búcsúzott tőle a Kislány.

- Számíthatsz rám! - felelte a Nyúl.

Másnap megint elment a kertbe. A Kislány már várta.

- Nem ennél egy kis zöld uborkát? - kérdezte.

- De bizony, enném - mondta a Nyúl.

Jócskán belakott uborkával. Utána még egy kis káposztára, salátára, sóskára, spenótra is kedve támadt. Abból is legelt derekasan.

Harmadnap is, negyednap is, a rákövetkező napokon is meglátogatta a jó lelkű Kislányt, egy álló héten át. Egy hét múlva azonban a Kislány bácsikája észrevette a nagy pusztítást a kertben.

- Vajon ki lopkodja innen a káposztát, salátát, sóskát, uborkát? - töprengett. - Nem tudod véletlenül? - kérdezte a Kislánytól.

- Nem lopkodja senki - felelte becsületesen a Kislány.

- Nem járnak nyulak ebbe a kertbe? - faggatódzott a Bácsi.

- Csak az az egy, akit te küldtél.

- Mármint hogy én? - csodálkozott a Bácsi.

A Kislány elmondta a dolgot úgy, ahogy történt.

- Aha! Emlékszem már! - felelte ravaszul a Bácsi. - Persze hogy én küldtem. Ha legközelebb megint eljön, szólj nekem, mert valami fontos beszédem van vele.

Másnap megint beállított a Nyúl. A Kislány, mihelyt meglátta, futott a bácsikájához:

- Itt a Nyúl, megérkezett!

A Bácsi erre felkapta a merítőhálót, amellyel halászni szokott a patakban, és szaladt a kertbe.

A Nyúlnak épp csak annyi ideje maradt, hogy elbújjék egy salátabokor alá.

Hanem a Bácsi ott is felfedezte, és ráborította a hálót.

- Most megfogtalak, te elvetemült káposztatolvaj! - kiáltotta. - Mindjárt hozom a zsineget, és gúzsba kötlek!

A Nyulat ott hagyta a merítőháló alatt, ő maga pedig ment a fészerbe zsinegért.

De már jött a Kislány is, aki semmit sem látott abból, ami történt. Csak azt látta, hogy barátja, a Nyúl, ott kuksol a háló alatt.

- Hát te mit csinálsz? - kérdezte csodálkozva.

A Nyúl egy pillanatig azon tűnődött, hogy mondja-e, vagy ne mondja, mi történt vele. Kérje-e, vagy ne kérje a Kislányt, hogy szabadítsa ki?

De aztán arra gondolt, hogy a Kislány bizonyára nem merne ellenkezni a bácsikájával. Ezért inkább ezt füllentette:

- Megkértem a Bácsit, hogy takarjon le ezzel a hálóval, mert nagyon csípnek a szúnyogok.

- Eddig sohasem panaszkodtál - furcsállta a Kislány.

- Ha eszem, nem érzem a szúnyogcsípést - mondta a Nyúl. - Most azonban inkább egy kis dalolásra jött meg a kedvem.

Mindjárt rá is kezdett:

Van, amit így, tavasszal
ki-ki gyakran tapasztal:
ugyanis, hogy némely állat
épp most rendez állatbálat.

Például a szelíd őzek
erdőszerte keringőznek,
s róka, farkas, jobbra-balra,
lágyan lejti, madárdalra.

Illegve és billegve
csűrdöngöl a víg medve,
a vén borz meg csak úgy rázza,
vége előtt megújrázza.

Nézz a fára: mit látsz ott?
Firgő-forgó fajdtáncot!
Ám a kakukk még szebben
járja fent a fészekben.

Hallgasd csak meg: mi cuppan
a lágy, langyos iszapban?
A lomha rák, az is táncol.
(Hátrafelé akárhányszor.)

Fickándoznak a halak,
tüzesen, a víz alatt.
Ugrabugrál a sok béka,
kurjongat is néha-néha.

A teknős is - hátán háza
napnyugtáig szaporázza.
A kígyó meg, egyik-másik,
bokája sincs, úgy bokázik.

Bokázik a bika is,
még a búsabbika is,
s ha túladott a tején,
vele járja a tehén.

Nem pihen a kecske sem.
perdül, fordul peckesen.
A malac is - hopp! hopp! hopp! -
nyájas-hájas táncot rop.

Így hát számos szelíd s dúvad,
Látni: tudja, mi a divat.
Mégis a nyúl hivatott
mutatni a divatot.

Egyet szökken, kettőt toppant,
daliásan ropja roppant.
Egy szó, mint száz: ahogy járja,
annak aztán nincsen párja.

- Nagyon csinos hangod van - mondta a Kislány. - És igaz is, amit énekeltél?

- Szóról szóra - felelte a Nyúl. - Én vagyok a környék legjobb táncosa.

- Mutasd meg, hogy mit tudsz - kérte a Kislány. - Megteszed?

- Meg én! - válaszolta a Nyúl. - De hát akkor le kell emelned rólam ezt a hálót.

- Nem félsz a szúnyogoktól?

- A kedvedért szívesen elviselek néhány szúnyogcsípést - mondta a Nyúl.

A Kislány kiszabadította a Nyulat a hálóból.

De akkor már közeledett a Bácsi is a fészerből a zsineggel.

- És erre a Nyúl elszaladt - szólt közbe a Kisfiú.

- Hová gondolsz! - kiáltotta Rémusz bácsi. - Csak nem csapta be azt a kedves Kislányt! Ha egyszer megígérte, hogy táncol, hát táncolt is, mégpedig gyönyörű szépen.

- Egyet szökkent, kettőt toppantott - mondta a Kisfiú.

- Meg forgott is, előbb négy lábon, aztán kettőn - tette hozzá az öreg. - Egyszer-kétszer buk­fencet is vetett.

- És a Bácsi nem fogta meg?

- Nem bizony, mert annyi esze volt a Nyúlnak, hogy tánc közben egyre hátrált, egészen a kapuig. Aztán egy ugrás: ki a mezőre. De még ott sem hagyta abba a táncot. Még egyet szökkent, még kettőt toppantott, gondolta: hadd gyönyörködjék benne a Kislány.

Úgy futott haza a Kisfiú is, mint a Nyúl: egyet szökkent, kettőt toppantott, forgott is: előbb két lábon, aztán négykézláb. Egyszer-kétszer még bukfencet is vetett.

Az udvaron ott állt Apa, Anya, és nézte.

- Hát te mit csinálsz? - kérdezte csodálkozva Apa. - Így szokás járni az úton?

- Csak nem csapom be azt a kedves Kislányt! - felelte a Kisfiú. - Ha egyszer megígértem, hogy táncolok, hát táncolok is, mégpedig gyönyörű szépen.

- Miféle kislányról beszélsz? - ráncolta a homlokát Apa.

- Arról, aki ott él a bácsikájával, nem messze attól a falutól, ahol Mezeiné és a többi állat lakik - mondta a Kisfiú.

- Egy mesebeli kislányról van szó - magyarázta Anya. - És ha nem tévedek, a mi kis fiunk most nem más, mint maga a mesebeli Nyúl.

- Persze - bólintott a Kisfiú.

- Hát akkor, kedves mesebeli Nyúl koma - mondta Apa -, most üljünk asztalhoz, és együk meg a finom, meleg, mesebeli vacsorát.