Egy mezőben vígan ugráltak sok szarkák,
S a szajkó nézgélte, mely szép
tarka‑barkák,
Mely kevélyen rázzák félsinges farkukat,
Elébb tovább rakják táncra nőtt
sarkukat.
Mely gyors sebességgel nyelveik
peregnek!
Mikor örvendező kacajjal cseregnek. - -
Addig tekergette rájok irigy szemét,
Hogy mellettek kezdte unni saját nemét.
Elhúllt tollakat hát magára foldozta,
Fél rőfnyire ő is farkát kitoldozta,
E lopott köntösben, mihelyt felkészüle,
Egyszer hajnal előtt sergökbe repüle.
Ott még kevélyebben farkát billegteti,
Szarka módra lábát furcsán illegteti,
Hol repdes, hol tölti az időt sétálva,
Régi pajtásira néz vissza utálva,
De hogy a többekkel elkezdett cseregni,
Lapos nyelve késett, nem tudott peregni.
A melyből a szarkák nemét megismerték,
S mérges csípések közt nyájukból
kiverték. -
E szemtelen szajkót mindazok követik,
Kik nemzetök s nyelvök rútabbért
megvetik.
Sok magyar nemestől magyar szót bár
hallj ma,
Szégyenl így beszélni e franc s német
majma.
Magyar táncot bálban nem kell tőle
várni,
Majom ő, német s franc kontradánszt fog
járni.
Plundrán cserélte el jeles köntöseit.
Mindenkép gyalázza nagy lelkű öseit. -
Mint pillékké válnak a selyem bogarok:
Úgy lassan más néppé lesznek a magyarok.
A nagyok el kezdték: közel az ideje,
Hogy e híres népnek lesz csak a hült
helye.
|